Sze-cesszio-nista*
Állatmese a magukat felnőttnek nevező gyerekeknek

Ősidők óta, az emlékezet kezdetétől létezett a Végtelenül nagy, beláthatatlan Síkság, s ott volt, a mesebeli Végtelen Rengetegben, a növények gazdag kavalkádja, középen pedig az Égig Érő Fa állott. Állatok is éltek a kánaáninak beillő környezetben, s ami a legcsodálatosabb, itt találta meg életterét az Arany Agancsú Csodaszarvas is. Mennyekig emelkedő szirtes hegyek övezték e meseszép tájat. Boldogság uralkodott a térségben az állatok és a növények között, semmi sem zavarta az idilli állapotot, még a szokásos összetűzések is mesebeliek voltak. Senki nem vette zokon, hogy a Szirti Sas olykor-olykor elrabolt egy-két csenevész állatot, még szarvast is - neki is meg kell valahogyan élnie; gondolták a többiek. Szélvészként száguldott szabadon a síkon az Arany Agancsú Csodaszarvas, de öröm volt nézni a Szirti Sas tökéletesnek tűnő röptét is a légben.

Ahogyan múlott az idő, jövevények tűntek fel a tájon. Nem költöztek ide, csak átvonultak, illetve a levegőben szárnyalva ellenőrizték a lenn folyó életet, az itteni, szokásosnak elfogadott rendet. Ismeretlenek voltak a már említettek, az őslakók még csak a nevüket sem tudták, így hát - mivel valamiképpen nyomot kellett hagyni róluk az utókornak készülő emlékekben, hiszen névtelen állatokról mégsem lehet a leendő gyermekeknek és fiataloknak mesélni -, tulajdonságaik alapján nevezték meg őket. Lassan-lassan mindenki felismerte az ismeretleneket, amikor újra, egyre többször és többször e tájra tévedtek. Néha átdübörgött a Végtelennek tűnő Síkságon a Páncélos Hagymaevő, olykor a tájat átszelő meseszép Hűs Folyam vizét hasította a Finomkodó Vashal, a levegőben pedig egyre gyakrabban átsuhant a Tűzokádó Légisikló.

Már-már mindenki azt hitte, ők is az idilli állapot részei és részesei, amikor is - hogy, hogy nem - egyszerre mindhárman megjelentek az Égig Érő Fa tövében. Senki sem látta érkezésüket, csak arra lettek figyelmesek: a Páncélos Hagymaevő a Hűs Folyam partján az Égig Érő Fáig húzódó mesterséges öblöt ásott ki, hogy a Finomkodó Vashal minél közelebb lehessen a történésekhez, illetve az öböl partján kiirtotta az ott található fákat, csakis azért: legyen hova leszállnia a Tűzokádó Légisiklónak. Találkozásukkor kiengedték a hangjukat úgy, hogy a Végtelennek tűnő Síkságon mindenki hallhatta őket. Azt közölték az itteniekkel, hogy fél óra múlva megbeszélést tartanak az Égig Érő Fa tövében, mindenkinek meg kell jelennie. Jött is az állatok kicsinye és nagyja, még a Szirti Sas is feltűnt az égen, majd az Égig Érő Fa egyik legalacsonyabb ágán telepedett meg, pont az Arany Agancsú Csodaszarvas fölött.

A Páncélos Hagymaevő hosszasan köszörülte a torkát, miközben mindenki hallhatta, amint lehurrogja a fülébe valamit suttogó Tűzokádó Légisiklót, s azt is láthatták, hogy a lehurrogás szavaira a Finomkodó Vashal, farkát barátságosan csóválva, igenlően tátog. Förtelmes bűz közepette a következőt vélték mindnyájan hallani:

- Úgy döntöttünk, hogy nem tűrhetjük tovább az itt uralkodó anarchiát! Nem nézhetjük tétlenül, miként veszélyeztetik féktelen száguldozásukkal az Arany Agancsú Csodaszarvasok a mellettük és velük élő állatok testi épségét. Itt, az Égig Érő Fa körül, a Hűs Folyam partjainál körülkerítünk egy részt, ez lesz ezentúl az Arany Agancsúak otthona. Mivel nem tudunk itt lenni mindig, hogy ellenőrizzük a rendet, ezért a Végtelen Rengetegbe, a körülkerített rész köré fiatal Szirti Sasokat telepítünk; rájuk, de a többiekre is az Óriási Szirti Sas fog vigyázni.

A szót tett követte. A Hagymaevő páncéljából lapokat tépdesett ki, azokat az említett terület köré a földbe döngette, a Finomkodó Vashal ragacsos köpedéket lövellt ki rájuk, amit a Légisikló által kiokádott tűz azonnal törhetetlen akadállyá, palánkká égetett. Nem zavarta őket még az sem, hogy a fiatal Arany Agancsú Csodaszarvasok szokásos délelőtti száguldásuk következményeként a körön kívül rekedtek.

Úgy tűnt, mindent pontosan megszerveztek, mert a beszéd befejezte és a palánk elkészülte után szinte azonnal megérkeztek a fiatal Szirti Sasok, elkezdték fészkeiket építeni a kerítés köré. Mivel az akadályépítés miatt a fal melletti részen a Mesebeli Rengeteg kipusztult, így a jövevényeknek be kellett érniük más állatok almainak romjaival, azokból kíséreltek meg fészkeket varázsolni maguknak. Még el sem ült az építés izgalma, amikor mindenki dübörgés hangjára kapta fel a fejét. Tudták már: jön az Óriási Szirti Sas, amely méretei miatt réges-régen képtelen volt szárnyalni, így tehát kénytelen-kelletlen gyalog kellett megtennie a hegyektől a kijelölt részig tartó irdatlan utat. Minden állat tudta azt, emlékezett a mende-mondára - amit, amikor tudomásukra jutott, el sem akartak hinni -, hogy létezik egy Óriási Sas, s azt a többiek kiközösítették csak azért, mert szárnyalni nem tudott, azonban arról is hallottak, a Szirti Sasok félnek tőle, mivel mérete és elszigeteltsége a gonosznál is gonoszabbá változtatta.

A mesében sem áll meg az idő, láthatatlan agyaraival tépi, marja a képzeletbeli valóságot, változatosnál is változatosabb változásokat produkál ott is ugyanúgy, mint a valós életben. Ennek jegyében teltek a napok, s hőseink lassan kezdték megszokni azt, ami velük történt, habár azzal megbékélni képtelenek voltak. A körülkerített területen az Arany Agancsú Szarvasok nem száguldhattak, mert amikor azt megkísérelték, nagyon gyorsan a palánkba ütköztek, s összetörték magukat. Az időközben született egyedek ezért már nem is azt próbálták azt, ami az őseikre jellemző volt, új technikát találtak ki, a hátrafelé futást gyakorolták nap mint nap. Velük ellentétben a kinn rekedt egyedek csemetéi még ezt sem tehették, hiszen állandóan a Szirti Sasok mindenfelé szétszórt fészkei akadályozták volna ilyen irányú próbálkozásaikat, így a felfelé történő mozgást, a helyből való ugrást kezdték elsajátítani. Bizton mondom, tökéletessé tehették volna, ha... Sajnos, az idegenek által felügyelőnek hátrahagyott Óriási Szirti Sas igencsak betartotta azt, amivel felhatalmazták. Amint egy Arany Agancsú a fák koronái fölé pattant, elkorcsosult szárnymaradékával azonnal lecsapott rá, s mint a labdát, úgy ütötte le azt a földre. Igen sokan közülük törött aganccsal tengődtek az ilyen kísérletek után.

De az áttelepített Szirti Sasok sem jártak jobban. Számukra is a fák koronáinak magassága volt a felső határ, ami miatt igyekeztek a földön maradni. Ez olyannyira sikerült, hogy sokan - a vakondokéhoz hasonló - föld alatti életmódra tértek át. Ahhoz azonban, hogy megértsétek, miért alakulhatott ki a föld alatt "szárnyaló" Szirti Sasok csoportja, vissza kell kanyarodnom az időben.

Miután a Páncélos Hagymaevő, a Finomkodó Vashal és a Tűzokádó Légisikló elhagyták a síkságot, az áttelepített Szirti Sasok a magukkal hozott szokásaik alapján azonnal a magasba kívántak röppenni. Csakhogy az Óriási Szirti Sas ezt nem nézte jó szemmel, talán csak azért, mert testméretei nem tették lehetővé számára a fajtájára jellemző mozgást. De ne találgassuk, mert nem az a lényeg, hogy az irigységtől vagy a kapott parancs feltétlen betartására való hajlamától indíttatva tette-e amit tett, a lényeg: az első fiatal Sas próbálkozását olyan ügyesen gátolta meg méretes csőrével, hogy az a fák koronájának magasságából szédelegve zuhant a földre. A többiek közül néhányan még kísérleteztek, de azért volt eszük, mert amint a fák csúcsának magassága közelébe értek, s meglátták az Óriási készülődését, azonnal leszálltak. A leginkább indulatosak nem tudták elviselni, hogy ösztöneiket ne élhessék ki. Összebeszéltek, s mivel tudták, az Óriási Szirti Sas képtelen a térdétől lejjebb látni, hiszen ebben gátolja a hegynagyságú begye - ezért is volt kénytelen a fák lombjai között meghúzódó kisebb-nagyobb állatokkal táplálkozni, persze csak akkor, ha azokat csőrével el tudta kapni, de mivel még arra is sokszor képtelen volt, így lassan-lassan áttért a fák lombjának fogyasztására, vegetáriánussá vált -, úgy döntöttek: föld alatti folyosókat ásva hagyják el az ígéretes területet, visszatérnek a szirtek közé. Nem szabad azt sem eltitkolni, mindez csak az első csoportnak sikerült, mivel az Óriási abból, hogy csökkent a Sasok száma, rájött a módszerre, tehát fogta magát, s az ágakból, amelyekről már lelegelte a lombot - egymás mellé szúrva őket a földbe -, sűrű föld alatti rácsot alkotott, imigyen kerítette be az egész Végtelennek tűnő Síkságot. Ettől függetlenül a még itt rekedt Sasok tovább kísérleteztek, állandóan a föld alatt tanyáztak, hátha nekik sikerül... Az itt született, fiatal egyedek tőlük csak a módszert tanulták meg, azt már nem: mi is lenne ennek a célja, így napjaik legnagyobb részét a föld alatti folyosókban töltötték, hiszen még csak ásniuk sem kellett, készek voltak már a járatok.

Az idő múlásával minden megváltozott. Még az itteni állatok nemi élete is. Tudatuk alatt nagyon erős volt a beléjük nevelt kényszer, miszerint tilos rokonházasságot kötniük, de nemsokára ezt már csak úgy tudták betartani, ha közülük a legrátermettebbek így vagy úgy, valahogyan átkeveredtek a páncélpalánkon. Nem kell mondanom, ebben a legügyesebbnek az Arany Agancsú Csodaszarvasok bizonyultak, hiszen a helyből való ugrás tökéletesítése mellé csak az Óriási Szirti Sas figyelmetlenségét kellett kihasználni. Az is igaz, hogy bentről is néha kijutott egy-egy ünő vagy bika. A legnehezebb helyzetben a Szirti Sasok voltak, hiszen az idők folyamán szárnyuk elkorcsosult, a földön és a föld alatt pedig nem juthattak el a hegyekig. Ezért aztán azokkal az Arany Agancsúakkal álltak össze, akik nem rendelkeztek kiemelkedő képességekkel, s így párra sem tudtak találni. Kezdetben nem volt ennek semmilyen következménye, azonban az állatok számának csökkenésekor a természet közbeszólt. Ahogyan a valóságban, az élet a mesében is élni akar. Óriási feltűnést keltett az első kétlábú Arany Agancsú Csodaszarvas születése, amelynek első lábai szárnyra sem hasonlítottak, inkább úgy néztek ki, mint a pingvinek mellső végtagjai, emellett nem szőr borította azokat, mint a testet, hanem toll. Úgyszintén mindenki az utód csodájára járt a négylábú Szirti Sas világra jöttekor, hiszen ez volt az első négylábú, arany szarvval megáldott tojást tojó madárféle. Igen gyorsan megszokták ezt is, s ma már az sem kelt feltűnést, ha egy újszülöttnek három lába és egy szárnya van, illetve ha a Csodaszarvas-utódfélénél az arany agancs helyett szárnyakat láthatnak, a Szirti Sas csemeteszerű egyedénél pedig a szárnyak helyén aranyszínű kinövések találhatók.

Említeni kell még azokat az Arany Agancsú Csodaszarvasokat, akik csodával határos módon kicselezték az Óriásit, majd pedig az Óperenciás-tengerig futottak, de ott sem álltak meg, a vízbe vetették magukat, s úsztak-úsztak, egészen az Üveghegyig. Ők és utódaik a mai napig ott élnek, és semmi mással nem foglalkoznak, csakis a Páncélos Hagymaevő, a Finomkodó Vashal és a Tűzokádó Légisikló lejáratásával. Azt szeretnék elérni: tűnjön el végre a páncélpalánk, álljon vissza az idilli állapot. Erre egyre inkább nagyobb esély van, mert a Páncélos Hagymaevő berozsdásodott, nem jár már a Végtelennek tűnő Síkság irányába, a Finomkodó Vashal teknője több helyen is kilyukadt, így saját kikötőjébe kényszerült. Egyedül a Tűzokádó Légisikló szárnyal még, de ő olyannyira elsajátította a repülés tudományát, hogy miközben elsuhan a Végtelennek tűnő Síkság fölött, lentről senki sem veszi észre, de őt sem érdekli már, mi is történik ezen a tájon. Nem csoda hát, hogy nyugati irányban kilazultak, majd pedig kidőltek a palánkot alkotó páncéllemezek. Mindez azonban nem okozott változást, az Arany Agancsú Csodaszarvasok továbbra is hátrafelé futnak körbe-körbe - nagy úr a megszokás, azt is szabadságnak lehet nevezni.

A minap az egyik Arany Agancsúnak eszébe jutott az, amit nem lett volna szabad senkinek sem elfelejtenie. Valamikor, réges-régen hallotta még a déd-déd öregapjától, hogy a középen álló Égig Érő Fán lakozik az Arany Atyácska, akinek legfőbb feladata, hogy gondoskodjon minden Arany Agancsú Csodaszarvasról. Nagyapja és apja már azt állították, az Atyácska a képzelet szüleménye, de most - mivel más dolga úgysem akadt volna - úgy határozott, meglátogatja az Égig Érő Fa csúcsát, leellenőrzi azt: mi is az igaz. Ez az állat még most is mászik fel a fán, egyre csak felfelé.

Ha az Égig Érő Fa nem lenne ilyen magas, az én mesém hosszabb lett volna, de így, mivel képtelen vagyok kivárni, hogy az Arany Agancsú Csodaszarvas a csúcsra érjen, véget kell szakítanom a történetnek. Higgyétek el: amint felér, s megpillantja - vagy nem találja - az Arany Atyácskát, én is folytatni fogom tovább. De ez már egy másik mese lesz!

* Név és cím a szerkesztőségben