Fehér libák legelésztek zöld mezőnek közepén, futkároztak, jól is laktak, gágogták, hogy kék az ég.
Röfögve arra sétált egy öntelt nagy koca.
Azt gondolta: Ne legyenek tovább vidámak és boldogok, változtatni kéne ezen, ez így tovább nem mehet, hisz a buta libanépnek egy vezető kellene!
- Figyeljetek rám, ti, libák, ez a fű már oly kevés, de a folyó túloldalán vár rátok egy legelő!
Elindult a libák népe, disznóvezér nyomában, hálaének a disznóról betöltötte a tájat. A folyó másik oldalán a vadlibák népe élt, zöld fűben, a tarka rétben megtalálta örömét. Négy lábára ült a disznó: "Figyeljetek, vadlibák, túl tarka ez a mező, keressetek más hazát!"
Összenézett a két gúnár, a fehér és a vadliba. "Elférünk itt, kis helyen is, mi, a kétlábúak hada."
Rátámadtak a disznóra, a libanép csak erre várt, elkergették a folyón túl, nem kell nekik vezér már.
"Úgy érzem - röfögte a disznó -, csípős itt a levegő, a libanép nem is buta, nem kellek mint vezető."