Lászlóffy Aladár
"...Nyári napnak alkonyulatánál"

Aki bölcső óta issza,
feladná a Tisza-parton?
Ma csak szégyenpír süt vissza,
mint a régi török alkony?

Mikor elindul a harmat,
mikor vége lesz a télnek,
eddig-bátrak mind kihalnak?
vagy a vizek újra élnek?

Mikor összemegy a térkép,
régi ráncaiból följön
minden, s ha sérelmek érték,
önpusztítva öldököljön?

Ilyenkor kell zúgva-bőgve
bosszút állni a világon,
ha nem volnál mindörökre
alvó kígyó ájult tájon?

Csak Petőfi látta egyszer,
s tán a gepida lovászok?
Merő drog és csupa vegyszer
mára ez az égi árok?

Leszánkáztatták a hátán
tutajok és sódereglyék
erdőtelen Európa
Hontját, Gömörét, Beregjét?

Soha többé nem lehet már
Isten karikás ostora,
hogy ne tudja a sok tatár
honnan sújt vele és hova?

Félrefordult lovam hátán
átázott a történelem?
Visz a Tisza, milyen látvány?
Magyarország úszik velem?

Kárpát-töviskoszorútól
le a tengersík vidékre
mi az, ami ott szivárog?
csíkja veríték e, vér-e?

Égi Európa arcán
legördülő könnycsepp nyoma?
Az Úristen lelki harcán
hajózunk mi valahova?