Weiss Zoltán
Tiszasirató
 
Ma hajnaltól a késő estig,
Küzd az életbenmaradás.
A sivár pihenés következik.
Most még jöhet a zord tél,
A reményünk fonala szakadozik.
Neszez már a harag szava,
Felkoncolja a csendet is,
Istenem, de hová... hova?
Torkomban hangtalan zokogás.
A siratott Folyó fölött,
Még legénykedik a napfény...
 
Majd fölvetette azt,
A nagy busa fejét
A... MÓC...
 
S a Móc, kő arccal, rombolva,
Maga előtt mindent tarolva
Elindult délre, haza,
A Duna felé...
 
Testvér, én is elmegyek,
Majd innen követem
A...SÖTÉT folyót...
 
Kanizsa, 2000. február 11-én
valahol éjféltájban.