Beszédes István

Kétéltű-partraszállás

 

I. Bevehettük a tengereket

 

Bevehettük a tengereket,

de elvesztettük a hajóhadat,

s a kisezernyi csónak szabad

a részegen alvó legénységgel.

 

Szertefröccsennek, mint a halak,

s már nem tudni, mi a felszín alatt,

halfarkas hada avagy

percenként változó istenalak?

 

A kompkötélen rozsda halad,

a vízi ország járhatatlan,

köd van felette, s hallgatatlan

kürt ordít s néha rézmozsarak.

 

II. Sötét van, és mindjárt esik

 

Sötét van, és mindjárt esik,

hajókeresztelőre száll palack,

a címkét majdan felveszik:

törkölypálinka volt, barack.

 

Megnyertük e telet is a várból,

majd elmondhatjuk, hogy lovat ettünk,

hogy répát kapáltunk ki a sárból,

s nagy varjúraj lebegett felettünk.

 

Ezt jól hallottuk, hát a károgást

már a télen túli nyelv beitta;

nem hallasz mást szószék felől,

legfeljebb megperdül parittya.

 

Bár nincs Dávidunk, se Góliátunk,

meg se tűrné a középtermet;

csak a félmúlt van, amit kiálltunk,

és máris mennyi dicsekvés termett.

 

Emlék se marad az avatóról,

a képen állók fülében vatta,

és szó sem esik már a hajóról,

s a királynőről, aki avatta.

 

III. Én sajnálom, hogy szétesett

 

Én sajnálom, hogy szétesett

hajóm - az ég derűs volt,

kis hullám paskolt csak a deszkán -,

s mint friss ágyneműbe

estem a habba, s maradt

felfedező utam darabba'.

 

Csak lesz tán még üvöltő vihar,

mikor az ereszték okkal ereszt ám,

füttyent majd akkor éleset

esőkabátos fedélzetmester, hogy

mikor lesz? Egyszer. Meglásd,

megérjük azt!

 

Mit felértékelhet most a szélcsend,

a birtokunk alatt épphogy szétment

cikornyás nevű szirtekért

legvadabb kalandjaiddal fizetsz meg.

Indiádat nem ünnepli század,

s az óceán e bánomszigetén

szűk leltár zárja le a szemlét:

vulkán-mitesszer, láva-emlék.

 

Ilyen a nemlét?

 

IV. Imádd a gályát, megannyi

 

Imádd a gályát, megannyi

izmos férfi teste izzad a padon

láncra vetve, s az evező tolla

vízbe metsz be, míg háton

futkos a korbács!

 

Örülhetnél is, évszázad hecce:

van olyan, aki földet kerül, el

oda érjen, ahonnan indult;

azért a kín, hogy visszatérjen,

ismétlődhessen meg a kezdet.

 

Vihar és szomjúság után

a kalandok összege ismét

egy lett, örül az ember,

palackja meglett, olvasta

régi üzenetét, szigetlakó

írt a tengereknek: majd

összegyűrte és megette.

 

V. Nincs semmi baj, a szélben ében

 

Nincs semmi baj, a szélben

ében felhők mozognak,

nincsen veszélyben senki fia,

úszik az éjben az intarzia,

mit a holdfény rakott fényes

kövekből, erre lépsz egyből,

ha letérsz az útról, hazaérkezve

a tengeren túlról.

 

Nem látni bár az istenhátat,

egymástól messze állni házat,

nem mondod mégsem, nem kisért meg:

ki hitte volna, itt is élnek?!

 

Mi az, hogy élnek, éppen zenélnek,

míg botorkálsz a makadámon,

vak emberek botja kopog,

s nem hallani, mert merre szállás,

oly hangos lett a dínom-dánom,

mint egy kétéltű-partraszállás.