Beszédes István
Kétéltű-partraszállás
 
I. Bevehettük a tengereket
 
Bevehettük a tengereket,
de elvesztettük a hajóhadat,
s a kisezernyi csónak szabad
a részegen alvó legénységgel.
 
Szertefröccsennek, mint a halak,
s már nem tudni, mi a felszín alatt,
halfarkas hada avagy
percenként változó istenalak?
 
A kompkötélen rozsda halad,
a vízi ország járhatatlan,
köd van felette, s hallgatatlan
kürt ordít s néha rézmozsarak.

 

II. Sötét van, és mindjárt esik
 
Sötét van, és mindjárt esik,
hajókeresztelőre száll palack,
a címkét majdan felveszik:
törkölypálinka volt, barack.
 
Megnyertük e telet is a várból,
majd elmondhatjuk, hogy lovat ettünk,
hogy répát kapáltunk ki a sárból,
s nagy varjúraj lebegett felettünk.
 
Ezt jól hallottuk, hát a károgást
már a télen túli nyelv beitta;
nem hallasz mást szószék felől,
legfeljebb megperdül parittya.
 
Bár nincs Dávidunk, se Góliátunk,
meg se tűrné a középtermet;
csak a félmúlt van, amit kiálltunk,
és máris mennyi dicsekvés termett.
 
Emlék se marad az avatóról,
a képen állók fülében vatta,
és szó sem esik már a hajóról,
s a királynőről, aki avatta.

 

III. Én sajnálom, hogy szétesett
 
Én sajnálom, hogy szétesett
hajóm - az ég derűs volt,
kis hullám paskolt csak a deszkán -,
s mint friss ágyneműbe
estem a habba, s maradt
felfedező utam darabba'.
 
Csak lesz tán még üvöltő vihar,
mikor az ereszték okkal ereszt ám,
füttyent majd akkor éleset
esőkabátos fedélzetmester, hogy
mikor lesz? Egyszer. Meglásd,
megérjük azt!
 
Mit felértékelhet most a szélcsend,
a birtokunk alatt épphogy szétment
cikornyás nevű szirtekért
legvadabb kalandjaiddal fizetsz meg.
Indiádat nem ünnepli század,
s az óceán e bánomszigetén
szűk leltár zárja le a szemlét:
vulkán-mitesszer, láva-emlék.
 
Ilyen a nemlét?

 

IV. Imádd a gályát, megannyi
 
Imádd a gályát, megannyi
izmos férfi teste izzad a padon
láncra vetve, s az evező tolla
vízbe metsz be, míg háton
futkos a korbács!
 
Örülhetnél is, évszázad hecce:
van olyan, aki földet kerül, el
oda érjen, ahonnan indult;
azért a kín, hogy visszatérjen,
ismétlődhessen meg a kezdet.
 
Vihar és szomjúság után
a kalandok összege ismét
egy lett, örül az ember,
palackja meglett, olvasta
régi üzenetét, szigetlakó
írt a tengereknek: majd
összegyűrte és megette.

 

V. Nincs semmi baj, a szélben ében
 
Nincs semmi baj, a szélben
ében felhők mozognak,
nincsen veszélyben senki fia,
úszik az éjben az intarzia,
mit a holdfény rakott fényes
kövekből, erre lépsz egyből,
ha letérsz az útról, hazaérkezve
a tengeren túlról.
 
Nem látni bár az istenhátat,
egymástól messze állni házat,
nem mondod mégsem, nem kisért meg:
ki hitte volna, itt is élnek?!
 
Mi az, hogy élnek, éppen zenélnek,
míg botorkálsz a makadámon,
vak emberek botja kopog,
s nem hallani, mert merre szállás,
oly hangos lett a dínom-dánom,
mint egy kétéltű-partraszállás.