Magyari Andrea
Északabbra

Az ég,
az ég itt lassabban szürkül el. Várok.
Esténként nincs is este. A tulipánok
úgy hervadtak a nyárba, az ember észre se vette.
Mint ahogy megjön az éjszaka is, de meg nem nevezheted,
mert nem volt, mi elválassza. Néha förgeteg
zúg keresztül a szobán, nyugtalan papírlapok
kóvályognak köztünk. Eltévedt angyalok.
Kóválygok én is. Mi ez a kezemben, nézem.
Amit keresek, nincs, nem tudom, hogy éppen
hová tettem le, mikor ez a dolog kellett.
Köröttem a tárgyak: kis, céltalan lelkek, nyugtot nem találók.
Por van itt, meg idő, száll fel mindenről, ami még érinthető,
érintem, fogom, hogy határa legyen. Valóság?
Plüssállatok a kereveten, mosatlan edények, zománcdarabka.
És a kín: hiába gondolkodom rajta, így akartam?
Néha hogy felrémlik: másképp kellene.
Ilyenkor valamit máshová állítok. Állok és bámulom. Most
hallgat a por, a víz a szél. Hallgasd: mintha gyökér nőne
kínlódva valahol, mintha márványkőre
próbálna tapadni. Aztán: nem emlékszem. Valahol
megvan tán. Fúj a szél. Öregszem.

Gyereknapló
Véletlenék

- Véletlen volt - mondja mindenki,
ha
fellök az utcán,
jól képentöröl a hosszú hajával,
rádönti a levest az ebédlőben.
Véletlenéknek sok a dolguk.
Tegnap
rátapostak az új cipőmre,
meglátták Ildit Kovács Gergővel,
joghurtot csöpögtettek az új kanapéra.
Biztos nagyon elegük van.
Ezért ma,
amikor Apu kezére csaptam a kocsiajtót,
azt mondtam,
hogy nem Véletlen volt.
De csak még dühösebb lett.

Fázisok

/1/

Szökne már szavától szívem
testtelen testőr hiába
örökre meztelen maradt
sebemet nincs ki vigyázza

/3/

Nélküled ki lettem volna?
megrándul bennem a vérem
mi lesz ha végleg eltörlöd
fel-feltűnő közelségem

/5/

És mint alsó lap
a kártyavárakban
annyit jelentett a támasz:
angyalkabátod kopott zsebében
bélésbe csúsztatott válasz

/7/

A hasadás kettőnk testén
csak tudnám hogy forrhatna össze
tág pupilládba szorulva
a világ meredek lázgörbe

Bomló kötelékkel
mint aki holtat szeret
földrehajtott fejjel
nézem majd az eget

Itt-voltodba burkolózva
hiányoddal takarónak
várlak vissza utad éjjel
félálmomban foszlik széjjel

Gyűlik benned az undor
nem segít se kés se seb
lyukat lőttek a Napba
hová vezesselek

Érintetlen bennem az emlék
mint titkos templom falán a szentkép
látom: létezik élve a nemlét
rejtem magamban azt aki lennék