Villányi László
Egy másik vonal

Adalékok "A szabadkai villamos" verseinek keletkezéséhez

Kisfiúként mindig gyurmát kértem születésnapomra. És villamost formáztam örökké, pedig még nem láttam soha. Később minden újságból kivágtam a villamosokról készült képeket, gondosan gyűjtöttem az adatokat a világ összes villamosvonaláról. Mikor Pannonhalmán voltam diák, a kollégiumi szobám villamosokkal volt kitapétázva. Esténként bejött Mátyás atya, s kitaláltunk egy újabb utast, hozzá egy újabb történetet. Mikulásra villamosjegyeket, lyukasztót, sípot, fogantyút kaptam osztálytársaimtól. Az érettségi után senki sem lepődött meg azon, hogy Szombathelyre költöztem, s kalauzként dolgoztam hét esztendőn át.

Apai nagyszüleim 1936-ban magyarosították nevüket Mesarićról Villányira. Győrbe 1925-ben helyezték át nagyapámat, édesapám még Szentgotthárdon született. Egyszer Tolnai Ottó megmutatta a varasdi festő, Miljenko Stančić albumát, melyben néhány régi képeslap is szerepelt. Az egyiken felismertem hosszú bajszú nagyapámat, büszkén feszített vasutas egyenruhájában. Igen, 1913-ban még Varasdon szolgált, előtte pedig Csáktornyán. Ám Szabadkán született, a villamos rövid útvonalát cserélte fel a vasút végtelennek tűnő sínjeivel.

Édesanyám családi neve Szabados. Gyerekkoromban, egy régi térképet böngészve, rátaláltam Szabadkára. Meg voltam győződve arról, hogy csakis Szabadkáról származhatnak a Szabadosok. Pedig édesanyám Beregszászról, a Vérke partjáról került Győrbe, nagyapám Szálldobosról Beregszászra. Kisfiúként jártam is a Kárpátokban fekvő pici faluban, láttam a híres szálldobosi kéket.

1971-ben, érettségi ajándékként, szüleim elvittek őseim városába, Szabadkára. Fölajzott a bordó villamos látványa. Úgy éreztem, öntudatlanul életem része volt addig is, a jövőben pedig alapvetően befolyásolja sorsomat. A harmadik napon, a vasútállomásnál, egy akácillatú lány szállt fel a villamosra. Ahogy megérintette a porcelánfogantyút, már abban ott volt a bizonyosság. Úgy nézett rám, mint aki megtalálja elveszített szavaimat. Azon az éjszakán írtam életem első versét. És mintha a lányhoz beszélnék azóta is.

1995-ben Szabadkán, a Vuković utca egyik kirakatában, az érettségi tablóról, egy Álom nevű lány gyönyörű tekintete fordult felém. A tabló mögött felfedeztem egy kék pulóvert, s mivel ilyen színűre vágytam tíz esztendeje, meg is vettem azonnal. Még az év őszén, útban New York felé, Londonban egyszer csak a tablón megismert lány tűnt fel a várakozók között. "Az alma ízét" olvasta (1994 őszén volt könyvem bemutatója Szabadkán, akkor kerülhetett kezébe). Nem mertem megszólítani. Alig szállt fel a gép, alig kapcsoltam ki a biztonsági övet, amikor megjelent Álom, s közölte, van egy üres hely az övé mellett, üljek oda. Az óceán fölött úgy zötykölődött a gép, akár a villamos, s a lány megjegyezte: Nagyon tetszik a kék pulóvered.

Beállított hozzám egy rádióriporter, aki a szabadkai tablón látott lány alakmása volt. Oldalán úgy lógott a magnó, mint egy kalauztáska. Úgy meséltem neki a villamosról, mintha meg se szűnt volna. Ahogy ránk esteledett, arcán egyre szebbek lettek a fények, akárha a felhőkön az óceán fölött, amikor a gép az éjszakából a hajnalba repült. Bonyolult történeteket találtam ki, csakhogy minél tovább maradjon a lány. Végül már versekké konstruáltam hazugságaimat, de utóbb kiderült, mindhiába.

Napok óta nem esett az eső. Mégis piros esernyő hevert a Szent György tér sarkán. Meg voltam győződve arról, hogy csakis Szabadkáról kerülhetett Győrbe. Azért nem találom én a piros esernyőmet, dohogott Lovas Ildikó, mikor mindezt elmeséltem neki a Rudić utcán sétálva.

Csáth Gézáról írtam szakdolgozatomat. Érthetetlennek tűnt, hogy egyetlen novellája sem játszódik a villamoson. Szombathelyen, Debrecenben, Szegeden, Miskolcon kerestem a választ a miértre, kétségek között villamosozva. Végül gyógyíthatatlannak vélt függőség alakult ki, a villamos lett az én ópiumom. Tartott ez mindaddig, míg egy Ferenczi nevezetű orvos tanácsára verseket nem kezdtem írni.

Álltam a kék megállóban Palicson, akárha megérkezhetne még valaki. Vígasztalanul esett az eső. Bennem járni kezdett a villamos, fura alakok szálltak fel rá, s álmukban kibeszélték titkaikat.

Az üléseken folyton csúszkáltak az utasok, jutott eszembe Lovas Ildikó mondata, amikor leültem az egykori moziszékre, s majdnem lecsusszantam róla. Akkor jött be a villamos alakú terembe egy lány, levetette pulóverét, s leült velem szemben. Kettőnk között Szabadkáról és Palicsról mesélt Tolnai Ottó. Néztem a lányt, s amint rám mosolygott, lassan elindult a villamos.

Búcsúzkodtunk Palicson, a Pionír utca 13-as számú homokvára előtt, amikor Tolnai Ottó a mellettünk álló fenyőről letört egy kéregdarabot, s felém nyújtotta. Csak otthon döbbentem rá, hogy a kéreg villamos alakú. Az ágyam mellett, a polcon, nekitámasztottam egy könyv gerincének (Danilo Kiš: Fövenyóra). Éjszakánként a foltokból figurák teremtődtek, akik folyton utazni akartak, megélve titokzatos történéseket.

Kosztolányit már csak azért is megszerettem, mert az "Esti Kornél rímei"-ben kedvesnek nevezte városomat. ("Győr. / Kelet s nyugat közt állj hazámba, kedves / őr.") Vagyis ő nem csupán megfordult, hanem létezett Győrött. (Egy, a városi levéltárban őrzött képeslap szövegéből kiderült, hogy itt élt titkos múzsája.) Nekem viszont sohasem volt erőm elmenni Szabadkára. Magamban olyan áhítattal építettem fel a várost, hogy féltem szembesülni a valóságos épületekkel, utcákkal. Éreztem az eltűnt folyó illatát, hallottam a hajdani villamos hangjait. Mikor Boško Krstićtől kaptam egy olyan falinaptárt, amely a villamost idézte meg, nem mertem nézegetni. Ágyam alá dugtam. Ám éjszakánként járni kezdett bennem a villamos, nem hagyva nyugtot mindaddig, míg meg nem írtam verseimet.

Álmomban Szabadkán bolyongtunk Kormos Istvánnal. Miután megmutatta a varázsló kertjét, kezembe nyomott hetvennégy villamosjegyet, s magamra hagyott. Kapaszkodtam órákon át, hallgatva az utasok beszélgetéseit. Már kilyukasztottam az utolsó jegyet is, amikor egy éles kanyarban kirepültem a nyitott kocsiból, éppen Kormos előtt huppanva a földre. Sóvárogva néztem a villamos után, s mormoltam: "Látod, ez az én formám."