Szajbély Mihály
Tájak, könyvek, szabadkák

Arles, Espace Van Gogh

Arles. Dél-francia kisváros, Marseilles nyolcvan, Avignon negyvenöt kilométer, ötvenezer lakos, római színház és amfiteátrum, nyaranta bikaviadalok, középkori székesegyházak, szűk utcák, apró terek és Van Gogh kávéháza. Turistaparadicsom, turistajelzésekkel. Arab bevándorlók, fizető parkolózónák, alattomos kutyaürülékek, hetente kétszer, szerdán és szombaton piac. Egykor Provance tartomány fővárosa, nem egészen jelentéktelen hely ma sem, a szigorú gazdasági számítások szerint suhanó szupervonat, a TGV is megáll itt, igaz, naponta csak kétszer. Először reggel 8.18-kor érkezik, különös pontossággal, aki fölszáll, 11.59-kor már nyolcszáz kilométernyire lesz Párizsban, tehet-vehet késő délutánig, és este 10.11-kor megint Arles-ban léphet a peronra az éppen csak megtorpanó ezüstszürke szerelvényből.

Espace Van Gogh. Egykor kórház, 16. századi vastag falak és apró ablakok, egyemeletes, négyszögletes épülettömb, belül árkádos udvar, négy, kissé kókadt pálmaféle, hatalmas leánderbokor, szökőkút, egymást váltó, Van Gogh nyomát járó japán fényképezőgépek. Annak idején itt ápolták a levágott fülű mestert, ma Médiathčque (video-, CD-, kép- és könyvtár), L'antenne universitaire (a marseille-i és aix-i egyetemek kihelyezett kurzusai), Le collčge international des traducteurs littéraires (Az Irodalmi Fordítók Nemzetközi Kollégiuma), Salon de thé, könyvesbolt, ajándékbolt.

*

1996. december -1997. január: hat hét Arles, Espace Van Gogh, Le collčge international des traducteurs littéraires.

*

A hajdani hatalmas, mestergerendás kórtermek egyike ma a fordítói kollégium könyvtára, ötven-hatvanezer kötet, éjjel nappal nyitva. Francia irodalom a klasszikusoktól máig, irodalomtörténet és irodalomelmélet, fordításelmélet, esztétika, filozófia, pszichoanalízis, szótárak, lexikonok, folyóiratok. Szabadpolcok, önkiszolgálás, munkaasztalok. Machintosok, IBM PC-k és nyomtatók. Francia irodalom több mint félszáz idegen nyelven: aki itt dolgozik, elküldi munkája eredményét. Fél évtized alatt háromszáz fordító, ötvennégy ország. A könyvtár fölött a vaskos gerendáktól szabdalt padlástérben kicsiny cellaszerű szobácskák és hatalmas konyhaszalon-társalgó. Végel László mondta egyszer régen egy ausztriai irodalmi esten, közönségének nem kis megrökönyödésére, hogy az ő legnagyobb bécsi élménye a telefonkönyv, a multikultúra e többkötetes megtestesülése. Az arles-i gerendák között állandóan 10-12 fordító él, mozog, beszélget, dolgozik. A francia mint közös nyelv, civilizációs jelrendszer, és az otthonról hozott kultúrák, ide idézett étel-illatok. Multikulturális konyha, ízek keveredése egy közvetítő-edényben; a jugoszláviai magyar író történetén a bécsi telefonkönyvvel itt nem rökönyödött meg senki.

Arles és Szabadka

Valójában T. volt a hivatalos itt, az én státuszom: kísérő. Nagyon jó státusz, előre készültem rá. Dédelgettem a szabadságot, és elvittem magammal Erich Hackl Sara und Simón című regényét, melyet hónapok óta szerettem volna már magyar mondatokká formálni. Osztrák szerző dél-amerikai története Sara Mendez-ről, akit az uruguay-i katonai diktatúra idején elszakítanak Simóntól, éppen csak megszületett gyermekétől. Analia, a januárban érkezett uruguay-i fordító nem hallott ugyan a könyvről, de a fikció alapjául szolgáló esetet jól ismeri. A diktatúra bukása után ugyanis az újságok hosszú ideig címoldalon hozták a híreket Sara kétségbeesett próbálkozásairól, aki a hatóságok és a nevelőszülők, sőt a nevelőszüleihez ragaszkodó Simón akarata ellenére mindent megtett azért, hogy visszaszerezze megtalálni vélt gyermekét. Az én figyelmemet P. hívta fel a könyvre még szeptember elején, amikor náluk jártunk Bécsben. Mindjárt megvettem, kétszer elutaztam vele Szegedről Pestre, jó volt olvasni. Élveztem a hagyományos értelemben vett cselekményt, s azt, hogy a narráció mégis rendetlenkedik, nincsenek párbeszédek, végig az elbeszélőt halljuk, aki szinte jegyzőkönyvszerű pontossággal rögzíti az eseményeket. A dél-francia, mediterránba hajló tájon azonban váratlan ellenállást tanúsított a német szöveg. Próbálkoztam, de nehezen találtam el a stílus paradoxonát, nehezen találtam rá Hackl szárazon tényközlő és mégis poétikus, részvéttel teli mondatainak magyar megfelelőire. "Montevideo város egyik lakosának, Eduardo Cautericci Péreznek felzaklató élményben volt része a katonai diktatúra idején. Amikor 1976. augusztus 19-én, este nyolc óra tájt autójával beállt a háza elé, a kapu melletti beugróban, a Manuel Calleros utca 4945 előtt egy műanyag tálat fedezett fel, melyben zsákdarabbal letakarva párhetes gyermek feküdt. A nyakában tábla."1

Sokáig nem esett jól magyar szöveget olvasni sem, így gyorsan félretettem D. L. könyveit is, amelyeket szintén magammal vittem egy esetleges tanulmány reményében. Még a legjobban szerettem Boško Krstić négynyelvű Szabadka-monográfiájának szép színes fotóit nézegetni, mert ezek a képek hirtelen összekapcsolódtak, egybe kötődtek azzal az élő képeskönyvvel, amelyet Arles nyújtott számomra minden nap, újra és újra. Reggelente lementem bagettért a nagy bulvárra, a szőke péklány hamarosan ismerősként üdvözölt, azután elsétáltam meglátogatni az autót a parkolóházba, mert nyugtalanított, hogy megérkezésünk után mindjárt kinyitotta valaki, szerencsére intelligens tolvaj volt, álkulcsot használt és nem erőszakot. Útközben mindig megnéztem a túloldali piros számos digitális hőmérőt, ebben különösen karácsonyig tellett kedvem, amikor még ritkán mutatott kevesebbet 8-10 foknál és gyakran járt 15 körül, ez olyan jó volt, mert tudtam, hogy otthon most szürke december van, itt meg a parkolóházzal szemben a parkban, ahol Van Gogh is üldögélt egykor, nyílnak a ciklámenek és a primulák, középen bambusznád nyúlik az ég felé, egész liget, ilyet itt láttam először zölden és levelesen, nem pedig sárgán, horgászbottá alakítva. Karácsony és újév között azután esett egy kis hó, éjjel kicsit fagyott, nappal kicsit olvadt, és a fehér fényben tovább töprengtem reggelente azon, hogy miért acélkékek a francia városok (nem csak itt délen, hanem mindenütt; acélkék színű például Párizs is!), amikor a kék szín nem igazán meghatározó itt, meg töprengtem azon, hogy a bulvár a maga széles teraszos kávéházaival, ilyen-olyan boltjaival, szőke pékségével és McDonald's-ával miért olyan eltéveszthetetlenül francia, de nem jöttem rá, csak odáig jutottam, hogy az utcai csatornák, azok egészen mások, mint nálunk, mert a járdaszegélyen nyílnak függőlegesen, nyílásuk boltívre emlékeztet, míg otthon az úttest szélén foglalnak helyet, vízszintesen és ráccsal lefedve.

Arles, az acélkék színű, szürke felhők alatt is mindig tiszta kontúrokat mutató dél-francia város, és Boško Krstić könyve a pasztellszínekben játszó Szabadkáról.

A szép keménytáblás, négyzet alakú albumot a Grand Caféban kaptam a szerzőtől Szegeden, egy november végi szerda estén, három nappal Arles-ba való indulásunk előtt. O. estje már véget ért, ültünk az asztal mellett, lapozgattam a könyvet és tudtam, hogy elviszem majd magammal Arles-ba, Szabadkát nézegetni a langyos mediterrán télbe, nem messze a mediterrán tengertől. Mert készültem a szabadságra, pedig akkor még nem is tudtam, hogy Paul a flamingókról mesél majd egy este a gerendák alatt, amikor elmondjuk neki, hogy meglátogattuk Sainte-Marie-nál a tengert, és útközben, messze a Camargue mocsarában, egy csapat nagy rózsaszín madarat láttunk.

Szabadkán sohasem süt élesen a nap, még ha élesen süt is.

Szabadkának már Csáth Géza idejében volt monográfusa, és a város történetének azóta is mindig akadtak tudós kutatói. Krstić nem versenyezni igyekszik velük, hanem azt adja, ami a tudós munkájából majdnem mindig kimarad: a színeket és a szellemet. A színeket Augustin Juriga, Aleksandar Sedlak és Zlatko Jovanov segítségével, akik a kötet hihetetlenül gazdag illusztrációs anyagát készítették. Kép nélkül nincsen oldal: monografikus képeskönyv Szabadkáról. Ami pedig a szellemiséget illeti, arról a nyelvek beszélnek: angolul, szerbül, horvátul, magyarul. Ennek persze lehetnek és biztosan vannak is praktikus okai. Kitágítani az olvasókört, egyszerre megszólítani szerbet, magyart, bunyevácot és a Szabadkára látogató, angolul feltehetően valamicskét legalább értő idegent. De a többnyelvűség egy szabadkai író könyvében a soknemzetiségű, újabban krajinai, boszniai és más menekülteket, otthonukból elűzött indulatos embereket befogadó, békéjét az egymásnak feszülő véres nemzeti indulatok elszabadulása idején is megőrző városban gesztusértékű tett: kiállás a pluralitás, a többgyökerűség eszménye mellett. Mutatja ezt az is, hogy a szerb, a horvát, a magyar és az angol szöveg nem egyszerűen tükörfordítása egymásnak. A városra és annak történetére vonatkozó legfontosabb tudnivalók persze mindegyikben megtalálhatók, amint négynyelvűek a képaláírások is. De a historikum tényein és a fényképeken rögzített valóságmozaikon kívül Krstić munkájának van egy harmadik szála is: a város lakóinak, a városban hosszabb-rövidebb időt eltöltött látogatóknak Szabadkával kapcsolatos érzései. Őket a kötetben a költők képviselik, a magyarok magyarul, a szerbek szerbül, a horvátok horvátul: a verseknek nincsen fordításuk. Nem mintha nem lehetne fordítani őket. Lehetne, de fölösleges, hiszen valamiképpen egymás fordításai mind: Szabadkáról beszél az, aki Suboticáról ír verset, és ez fordítva is igaz.

Boško Krstić könyvében van néhány szép fotó az estébe hajló, alkonyodó városról. Ezeket különösen szeretem, talán azért, mert az én első élményeim is az esteledő Szabadkához fűződnek. Meglehetősen hűvös szeptember végi délután jártam ott először, 1977 ősze volt, hat óra felé járhatott az idő, a már sötétkékbe játszó nyugati ég előtt éppen kezdtek erőre kapni az utcai lámpák. Gesztenyét sütöttek szinte minden sarkon, kanyargott a faszénfüst felfelé, beterített mindent és gesztenyeillatú volt a város. Az utcán sok-sok ember, fényes boltok, a mi zsebünkben zöldesszürke kishatárátlépő és kilencven-egynéhány dinár, megmerítkezés a gondtalan nyüzsgés szinte misztikus pillanataiban, és a nyugtalanító kényszer, hogy el kellene adni még néhány száz forintot, venni gesztenyét, hanglemezeket és rizses csokoládét.

Mindjárt a kötet elején látható egy kép a koradélelőtti Szabadkáról is, aranyló őszi színek, az előtérben fák, sétálóutca pár emberrel, a háttérben a színház klasszikus oszlopai, a korzó fölött kifeszített vászon szüreti napokat hirdet, böngészem a dátumot, talán 1995. IX. 26-29., háborús, bágyadt napsütés tehát. A háború hátországának éje Szabadkán, majd egy évvel korábban, 1994. december 9-én, róla őrzök néhány képet az emlékezetemben. Csöpögős délutáni ködben érkezünk, a városi könyvtárban Kisfaludy Ataláról és Adorján Andorról beszélek, majd a sétálóutcába, a Tiffanyba megyünk vacsorázni. Az áramot kerületenként váltakozva néhány órára kikapcsolják, most éppen a belvárosban teljes a sötétség, az éttermek és kávéházak mégis tele emberrel, gyertyák égnek az asztalokon, nagy társaságok, hangos beszéd és jókedv, mintha ide nem hallatszana a háború, vagy éppen nagyon, a Casablanca című film hangulata, óriási vacsora, később kigyulladnak a villanyok, és világítanak a boltok neonjai, amikor éjfél felé kilépünk a sétálóutcára. PUTNIK, JUGOPLASTIKA, METEOR, TRGOPROMET, BEOGRAD áruház, tél és a köd, az utca mégis tele, jövés-menés, micsoda éjszaka, nézem a boltok fölött a színes betűket, Szegeden legfeljebb néhány kóbor lélek és hangosan elvonuló társaság van ilyenkor, a boltok nevei ugyanazok, mint két évvel, két évtizeddel ezelőtt. Határon túlra menekült egykori szabadkai, becsei, újvidéki magyar barátaim jutnak az eszembe hirtelen, szörnyű lehet csak úgy, egyszerre és végérvényesen elszakadni, kiszakadni innen, és nézni a pesti vagy éppen a veszprémi utcák idegen neonjait.

Szabadka színei és az arles-i boulevard

Valamelyik arles-i délelőttön, amikor kint unalmasan esett az eső és Paulnak, a 195 centis nyakigláb holland műfordítónak különösen nem ízlett a munka, megmutattam neki Boško Krstić könyvét. Hosszan nézegette a városi könyvtár fényképét a Tolnai által gyakran emlegetett két Atlasszal, nézte a többi sárga színű épületet, és azt mondta, csodálatos ez a szín, a sárgának ez az árnyalata. Igen, a könyv alapszíne valóban ilyen, hogy is lehetne más, hiszen sárga egész Szabadka és sárga Palics is, és sárga Orosháza, és sárga színű volt valaha gyermekkorom gyopárosfürdői szállodája, falán Justh Zsigmond emléktáblájával. Magyarország porosabbik fele a vele határos területekkel együtt monarchiasárga színű még mindig, szemben a kimosakodott (újrafestett) dunántúli és burgenlandi kisvárosokkal. Érdekes, hogy Pest nem sárga, és nem igazán sárga maga Bécs sem, hiába a schönbrunni kastély. Pest egyszerűen szürke és piszkos, Bécs meg inkább mértéktartóan és diszciplináltan ezüstszínbe játszik, mint földalattijának mesevasútra emlékeztető szerelvényei.

Arles-ban viszont egy négyzetcentiméternyit sem sikerült felfedeznem Szabadka jellegzetes, meleg-sárga tónusából, pedig reggelenként a nagy bulváron csak a színekre figyeltem egy idő után. Először a kéket vettem számba. Kékek például az utcák nevét viselő táblák. A bulvárra vezető szűk kis sikátorból a Café des Artistes nevű kávéház kék cégtáblájára látni. A sikátor és a bulvár sarkán videokölcsönző. Fekete, csillogó homlokzatán kék vonalakkal satírozott nagy, szögletes, fehér betűk: VIDEO FUTUR. Kirakatait körben kék neon fénycső szegélyezi, az üvegen kék betűk hirdetik, hogy itt kölcsönözni és vásárolni egyaránt lehet. A bolt előtt mindig kék színű moped parkol, vastag kék lánccal az oszlophoz erősítve, biztosan valamelyik alkalmazotté. A vietnami-thailandi-kínai vendéglő citromsárga homlokzatán kékek a betűk, a Brasserie Lou Peyrou kávéház kék cégtábláján fehér az írás. Egy tűzfalon hatalmas kék betűkkel kínálja magát az ószeres, kékkel ajánl hegyvidéki és tengerparti appartmanokat a helyi utazási iroda, és kék alapon fehérrel hívja fel magára a figyelmet az országos hálózattal rendelkező HAVAS VOYAGES. Ismerősen kéklik az AIR FRANCE emblémája a helyi kirendeltség kirakatában, előtte a helyi és távolsági buszmegálló kék tábláján fehér betűk: Bd Georges Clemanceau Arles. A várakozó buszok alapszíne fehér, oldalukon kék a Les Cars de Camargue felirat, mellette citromsárga színű, stilizált ló.

A kék tehát szinte mindenütt előfordul, de többnyire csak kisebb, betűnyi foltokban. A nagy felületek, a hátterek színe leginkább a mélyzöld, a bordó és a fehéresszürke. A bulvár széles járdáját szinte teljes egészében elfoglalják a kávéházak és a vendéglők teraszai, fölöttük faltól induló, hatalmas, kihúzható napernyők. A Le Café de L'Orangeraie ernyője mélyzöld, rajta sárga betűk, a Restaurant La Comédie és a La Cravache ugyancsak zöld ponyváján fehér a felirat. A pékség ernyője kisebb és piros, cégtábláján fehér alapon stilizált pékáruk sárgáspiroslanak. A Bar Snack Glacier, a Café le Wilson és a Grande Brasserie Arlesienne hatalmas ernyői bordó színűek. A legnagyobb felületek azonban, maguk a házak, a tűzfalak szinte kivétel nélkül fehéresszürkék; a többi színt, a színek megannyi árnyalatát a tiszta levegőben akadálytalanul terjedő szürke visszfénye fogja egybe, kontúrosan, hidegen, kissé piszkosan, acélkéken.

Acélkéken, amilyenek a francia városok.