A Sólyom utcáról akartam írni, gyerekkorom helyszínéről, melyről már régi adósságom volna megemlékezni, de mindig hiányzott hozzá valami nyom, amin a tér az időbe fordítódhatott volna, abba az időbe, amikor ez az utca keletkezett, a születésem előtti időbe, amikor a háború után földet osztottak Kismegyer-pusztán, a pannonhalmi apátság volt birtokán az uradalmi cselédeknek; és a jövő időbe, amikor kiléptem az apámmal közös térből. A sólyom nekem gyerekkoromban totemállatom volt, akkoriban azt képzeltem, hogy valaha sok sólyom élt a környéken, és azt reméltem, egyszer találkozom az egyikkel Pándzsa-parti csavargásaim közepette ... Később aztán megtudtam, hogy az elnevezés egy félreértés eredménye, mivel az egyik hangadó utcabeli asszony sólyomnak nézte a település határában, a balatoni út mellett álló emlékmű turulját. Az emlékművet, vagy ahogy mifelénk nevezik, a szobrot a Napóleon elleni nemesi felkelés áldozatai emlékére állították még a háború előtt. Apám, valahányszor a szobor szóba került, nem mulasztotta el Petőfinek a nemességhez intézett sorait citálni: "Majd elfeledtem győri vitézségtek. / Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?"
Itt akadtam el gyerekkorom helyszínének, ahogy magamban neveztem, a vesztes csaták földjének bemutatásával már évekkel ezelőtt is. A folytatásra nemrég akadtam rá egy szakadt kis papírdoboz legalján, mindenféle régi jegyzetek, szemináriumi dolgozatok kaotikus halmazában. Most, hogy rendbe hozattuk eddig tárolónak használt szobánkat, és ki kellett pakolni, előkerült a kézirat, melyet annyit kerestem, s amelyről már lemondtam, mert azt hittem, elveszett a költözések fölfordulásában, váratlanul előbukkant mintegy az idő rétegei alól apám nekem írt elbeszélése, húsz ceruzával sűrűn teleírt oldal egykori egyetemi folyóiratunk a Harmadkor 9. számának irattartóként használt borítójában. A ceruzás kézirat végére golyóstollal írt levelében apám csak annyit fűz a művéhez: "Itt küldöm a Dob című irományt, olvasd el, tudom, sok benn a hiba, ha gondolod, írjál hozzá vagy töröljél belőle és csinálj vele, amit akarsz."
A levél nincs keltezve, így a Harmadkoros dossziéból, meg abból, hogy apám a levélben dollárokat emleget, meg hogy hozhatnék neki egy lemezt, amin rajta van, hogy "kombiné, kombiné, csipkés kombiné", ("jó, persze nem kell futkározni érte"), arra következtetek, hogy '86-ban keletkezett, amikor elkezdtünk Jugoszláviába járni, hogy interjúkat készítsünk a vajdasági magyar írókkal.
A dob című elbeszélésben - tudomásom szerint egyetlen irodalmi kísérletében - apám azt írja meg, hogyan élte át ötévesen a háború és a régi rend végét, látszólag ahogy a tollára vagyis a ceruzájára jön, javítások nélkül, nem törődve különösebben a szerkesztéssel, a nézőpontváltásokkal, a helyesírásról nem is beszélve, egészben szakad ki belőle a történet, mint egy vallomás a szemtanúból, aki már évtizedek óta arra készül, hogy kitűzzék a tárgyalást. Amikor először olvastam, leginkább talán az döbbentett meg, hogy nekem, aki éppen elkezdtem irodalmi pályafutásomat, őhozzá képest egyáltalán nincs mit elmesélnem. Talán éppen azért írta ezt nekem éppen ekkor, mert tudta, hogy nem tudok történeteket, és útravalóval, hamuba sült pogácsával, akart ellátni, hogy ne üres kézzel kelljen belépnem az elbeszélés országába. Vagy talán sejtette, hogy akárhova is kerülök a Sólyom utcából, akármilyen messze röptet el szigorúságának ereje, egyszer szükségem lehet elbeszélése Ariadné-fonalára, hogy visszataláljak az eltűnt időbe.
A kisfiúnak, akit apám saját magáról mintázott, három fő veszélytől kellett tartania a pusztán. Az egyik az időről időre karámjukból kiszabaduló bikák voltak, a másik a háború, bár, ahogy apám, a szerző írja: "A kisfiú a háborútól egyáltalán nem félt. Nagyon jól emlékezett rá, hogy mit mondott az apja, mikor a szomszéddal a háború veszélyeiről vitatkoztak. Az ő apja azt mondta, hogy itt a pusztán biztonságos a háború, az ellenségnek is van annyi esze, hogy a drága bombáit nem pazarolja el ilyen sáros pusztára - azt mondta, egy bomba többet ér, mint itt a pusztán az összes mindenség." A harmadik, s egyben a legkivédhetetlenebb és legelviselhetetlenebb veszély pedig a tanítókisasszony hatalmas fehér kutyája, a felnőtteket is rettegésben tartó Sajó volt, aki az irracionális terror iszonyatos szimbólumává nőtt a kisfiú emlékeiben.
Az elbeszélés végülis arról szól, hogyan múltak el sorra a veszélyek, a bikákat megették a katonák, béke lett és az apja hazatért, és végül a Sajó sorsa is megpecsételődött. Egyszercsak eltűnt, senki se találta. A pusztai emberek a földosztásra készülődtek, énekkar, zenekar is alakult az ünnepségre, a városi szervezet tangóharmonikát küldött a majornak (apám nem írja, milyen szervezet, a kisfiú nem tudhatta, kik azok a kommunisták), volt egy gombos trombitájuk, de sokáig nem volt dob. Végül az is lett, mindenki csodájára járt az iskolában, ahol a zenekar próbált. A kisfiú egyből fölismerte, hogy a dob palástját egy leesett messzersmidt üzemanyagtartályából eszkábálták, mint apám írja, az ilyesmi szanaszét hevert mindenfelé és egy ekkora gyereknek szégyen lett volna nem fölismerni, még meg is szagolta, de amit érzett, az nem benzinszag volt. A dobnak ázott kutyaszaga volt. A kisfiú így jött rá, hogy a Sajó bőrét feszítették a repülőroncsra, és ezen a dobon verték a ritmust a jobb jövőt köszöntő győzelmi indulóhoz, a Sajó hátán kezdték dobolni, hogy "Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes proletár".
Csak most, hogy annyi év után újraolvasom a kéziratot, tűnik föl, hogy apám elbeszélésében nincsenek tulajdonnevek a Sajóén meg a Jézuskáén, mint a két abszolút ellenpontén kívül. Különös ellentmondás, hogy pár évvel azután, hogy ezt a szöveget megírta, amikor már úgy ítélte meg, hogy nem fogják leállamosítani, ahogy mondani szokta, két vésővel vállalkozásba fogott (merthogy eredeti szakmáját tekintve apám vésnök volt), és jószerivel abból élt, hogy reggeltől estig írta a neveket, véste a lakók neveit a vörös- és sárgaréz névtáblákra, a házasulandók neveit a karikagyűrűkbe, a győztesek neveit arany-, ezüst- és bronzérmekre és kupákra, a mártírokét a kopjafára, orvosok, ügyvédek és más üzletemberek neveit a cégtáblákra. Sokszor elnéztem, ahogy a fémek gondosan megtisztított felületét valamilyen gyorsan száradó fehér anyaggal vonja be, erre rajzolta nagy műgonddal saját tervezésű kövérített és változatos mintákkal telített betűit, mintha csak saját arcképét fogalmazta volna bele mindegyikbe, rájuk lehetett ismerni messziről, és aztán a grafitvonal nyomán görbültek ki kis kerekfejű kézi vésői alól a parányi fémforgácsok. Biztos kéz kellett hozzá, mert aki aranyba ír, nemigen korrigálhat.
Apám írásán merengve persze nagyon szerettem volna, ha előkerül valahonnan a 3+2 együttes lemeze, egy doboz aljáról Győrben vagy Szegeden, vagy ha valami halvány emléknyomot elő tudtam volna bányászni emlékezetemből, hogy legalább megpróbáltam teljesíteni apám kérését. Persze tudtam, hogy ez teljesen ki van zárva, ezt már nem lehet megmásítani: ahogy akkori önmagamat ismerem, biztos, hogy fölébe helyeztem lesújtó esztétikai ítéletemet apám kívánságának. Ez meg az én szigorúságom volt...
Aztán a pakolászás során, mikor a folyóiratokat rendezgettem, és bele-belenéztem más régen olvasott szövegekbe is, pár nap múlva legnagyobb meglepetésemre megszólalt a 3+2 együttes régi slágere. Rátévedt a szemem a Vértó (Partikuláris havária)1 című többszólamú elbeszélés szövegében, egy megfeneklett kaszinóhajón tartott lakodalom leírásában, voltaképpen egy készülő drámai költemény tisztázásában, ahol az egyik szereplő történetének a csipkés kombiné a kísérő dallama:
"Így, ugye megért, uram, sajnos nem szolgálhatok precízebb részletekkel a feleséget illetően. Legfeljebb még annyit mondhatok ... Ha jár a szám, nem okádok. Kér még egy fekete zacskót? Netán zsákot?
- "Kombiné, kombiné,
- Csipkés kombiné,
- Még az éjjel fölhajtalak én.
- ....
- A híd alatt, a híd alatt,
- a Margit híd alatt ..."
Legfeljebb még csak annyit mondhatok önnek, hogy kitűnő zenész volt. Ha hiszi, ha nem, egykor, éppen itt Szabadkán és Palicson, egy zenekarban játszott a Kormányeltörésben (Kuplé) költőjével! Sőt, Kobalt Karcsi, a szegedi Mahart helyettes vezetője is tagja volt annak a zenekarnak. (Ha sikerül összekötni a Vértót a Tiszával, Kobalt akár állandó járatot is indíthatna...)"
A csipkés kombiné, a lakodalmak kis apokalipszisének, a világvégi kocsmáknak eme lobogója olyan lett ebben a váratlan kontextusban, mint valami heurisztikus kacaj, mint a nevetés, ami a következő pillanatban a torkunkra is forr. Nem hittem volna, hogy éppen ez a hátborzongató giccs lesz az összekötő elem az idősíkok között (azóta, láttam a MaNcsban, remixelte az Éretlenek nevű zenekar, úgyhogy újra divatba fog jönni), nem hittem volna, hogy ez lesz a nyom, abban az értelemben, ahogyan Emmanuel Levinas alkotja meg a fogalmat költőien többértelmű nyomelméletében:
Mindaz, ami életemet múltjával és jövőjével együtt alkotja, összeszedődik abban a jelenben, amelyben a dolgokkal szembetalálkozom. Az arc azonban csak a Más nyomában fénylik fel: ami az arcban megjelenítődik, éppen életemtől készül eloldódni, és már eloldottként közelít meg. Valaki elmúlt. Nyoma nem jelenti a múltját, miképpen a világban való munkálkodását, avagy örömét sem, hanem maga a kizökkentettség, mely ellenállhatatlan nehézkedéssel nyomja bélyegét ránk (hajlamosak lennénk azt mondani: vésődik belénk)."
1 Az EX Symposion Domonkos-számában (1994. 10-12. szám. 165.o.) Tolnai Ottó Vértó (Partikuláris havária), avagy feljegyzések a Vég tónusához