Utasi Csilla
Önéletírás a végesség terében
Paul de Man Az önéletrajz mint arcrongálás c.1 esszéjében elutasítja az önéletírás olyan meghatározásait, melyek az autobiográfiát önálló műfajnak tekintik, másfelől elégtelennek ítéli azokat a definíció-kísérleteket, melyek az önéletrajzot a fikcióval állítják szembe. Minden önéletírás valóságos személyre vonatkozik, ez az ismérv azonban nem elegendő a jelenség meghatározásához. A mimézisz, a valóságra vonatkozás nem más, mint a szöveg sokféle beszédalakzatának egyike. "Azt képzeljük - írja de Man -, hogy az élet úgy hozza létre (produces) az önéletrajzot, ahogy egy tett a maga következményét, de nem volna-e épp oly jogos feltételezni, hogy talán az önéletírói vállalkozás hozza létre és határozza meg az életet (...)?"2 De Man a Proustot értelmező Genettet idézi, aki megállapítja: "Csak egy olyan szituáció, amelyről azt feltételezzük, hogy kívülről, a történelem vagy a hagyomány által lett rákényszerítve a szerzőre, s ezért (az ő számára) nem fiktív, írja elő az olvasó számára a genetikai ok-okozatiság hipotézisét, melyben a metonímia mint ok, a metafora pedig mint okozat szerepel, szemben a teleologikus ok-okozatisággal, melyben a metafora a végcél (fin), a metonímia pedig eszköz annak elérésére - ez utóbbi struktúra mindig lehetséges tiszta fikciónak gondolt szövegek esetén."3 A Proust-regényben a két ellentétes, egymást kizáró okozatiság szüntelen vitában állva egyszerre hat. A genetikus és a teleologikus okozatiság ellentéte azonban nem csak a Proust-regény, hanem voltaképpen valamennyi elbeszélő mű jellemzője. Az olvasó egyetlen mű esetében sem képes az olvasottak tényszerű vagy fiktív voltának kérdésében végérvényesen dönteni. Az önéletrajz de Man meghatározásában a föntieknek megfelelően nem független műfaj, "hanem az olvasás vagy a megértés figurája, ami bizonyos mértékig minden szövegben megjelenik."4
Az önéletrajznak azok a leírási kísérletei, melyek semlegesíteni igyekeznek az egymást kölcsönösen kizáró kauzalitások vitáját, amilyen mértékben semlegesíteni kívánják, ugyanolyan mértékben megtestesítik az ellentmondást. Az önéletrajzzal való foglalatosság során szükségszerűen támad igény a föntiekben vázolt állapot, a "szubjektum tropológiájának" meghaladására. A meghaladás szükségessége azonban maga is a megismerésnek abban a helyzetében keletkező igény, amelyet a műben a genetikus és a teleologikus okozatiság vitája testesít meg.
Tételeit de Man Wordsworth önéletrajzi esszéinek értelmezésével támasztja alá. Az esszékben szinte megszállott makacssággal ismétlődnek a depriváció, a testi fogyatékosság: a süketség, a vakság, a némaság képei. Az önéletírást de Man az öngyógyítás és az újrateremtődés diszkurzusaként értelmezi. Az esszékben az újrateremtődés olyan közvetítések rendszereként következik be, melyek során a kizáró ellentétek mellérendelő szerkezetekké alakulnak át. A szövegekben az élet vagy halálszerű kizáró ellentétek "város és természet, pogány és keresztény, egyediség és általánosság, test és sír"5 mellérendelő viszonyába kerülnek. Ugyanekkor a kapcsolatba lépő, egymás mellé kerülő elemek eredeti kizárólagos viszonyának negativitása megőrződik az átalakulás során: "A szöveg egzisztenciális töltete az elmúlás hatalmába való teljes beletörődésből ered."6
E rendszer átfogó képét a mozgó nap metaforájában pillantja meg de Man: "amiképpen e bolygó gömbjén hajózva, úton a nap lenyugvásának régiói felé, mindinkább ama tájak felé térülünk, ahol a napot keltekor szoktuk megpillantani; továbbá úton kelet felé - ami mi képzeletünkben a reggek szülőhelye - végül arra a tájra jutunk, ahol utoljára látjuk a napot, mielőtt eltűnne szemünk elől; hasonlóképpen jár a merengő Lélek is: az elmúlás felé utazóban az öröklét országa felé halad, s szintúgy: kutassa bár kitartóan ama derűsebb tájékokat, végül - előnyére és épülésére - úgyis visszakerül a tűnékeny dolgok, a keserűség és a könnyek vidékére."7
A nap az idézetben de Man értelmezésében a megismerés képe. A megismerés és a szellem nyelvet tételeznek föl. A nap a szem, amely az epitáfium szövegét olvassa, a látvány tehát a beszélő kő és a látó nap ellentétére épül. Wordsworth e helyütt Miltont idézi, aki arra figyelmeztet, szöveg helyett epitáfiumul elegendő a "puszta név", amelyet "a nap ismer." Az önéletírásnak a prosopopeia az alakzata, "egy hiányzó, holt vagy hang nélküli létező fiktív megszólítása", melyben valaki neve "olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc."8
Az esszészövegek alapellentmondása Wordsworth egyik, a nyelvet célba vevő kirohanásában mutatkozik meg de Man szerint a legtisztábban. "A szavak túlságosan is otromba eszközök ahhoz, hogy a jó és a rossz kérdésével packázzanak: minden más külső erőnél jobban uralják gondolatainkat. Amennyiben a szó (...) nem megtestesítője, hanem csak köntöse a gondolatnak, akkor egész biztosan kellemetlen ajándéknak bizonyul, akár ama mérgezett öltözetek, melyekről babonás idők történeteiben olvasni, a melyeknek oly erejük volt, hogy felemésztették és megfosztották ép eszétől áldozatukat, aki őket felvette."9 A testet öltött szavak és a leplekbe öltözött szavak az idézetben nem egymást kizáró ellentétek. Egymás mellé rendelő közös elemük a láthatóságuk. A test úgy burkolja be a lelket, ahogyan a lepel borítja be a testet, test és köntös egyaránt látvány. De Man néhány sorral lejjebb a testet a lelket óvó fátyolként világítja meg, ezáltal esszéje szövege maga is utánaképezi a leírt jelenség ellentmondását. Azok az elméletírók, akik meghaladni igyekeznek a "szubjektum tropológiáját", a szövegek metonímikus jellegét részesítik előnyben metaforikus jellegével szemben, de Man pedig e helyen egy metonímikus sor metaforává alakításával érvel. A névadással a jelölő és a jelölt különbsége lép előtérbe, a névadással a jelölő a nyelv metonímikus sorának része lesz. A névvé válás azonban a metonímikussal egyidejűleg metaforikus jelentésképződést is feltételez. A metaforikus jelentésképződés a végesség terében következik be, hiszen egyedül a halandó test nélkülözi a lepel negatív konnotációját, a halandó test funkciója az, hogy a lelket fátyolként óvja. Mitől védi a halandó test a lelket? Különös módon a halandó test a lelket éppen a végesség következményétől, a minden konzekvenciájában borzalmas elmúlás tisztán látásától védi meg.
A Kirándulás hőse, a süketségben szenvedő "szelíd Völgylakó" fogyatékosságának a természet hangtalansága a megfelelése a szövegben, amely a legdühöngőbb viharban is "hallgatag, akár egy kép."10 Minden nyelv néma, kompenzációra szorul, ami annyit jelent, hogy minden nyelv privatív, szögezi le de Man. Nem csoda, hogy az elbeszélés hőse mohón kap a könyveken, s vigaszt talál bennük, hiszen számára a külvilág mindigóta könyvként létezett.
De vajon a Kirándulás hőse, a "szelíd Völgylakó" a világot olvassa-e valóban, vagy inkább a végesség terébe írja bele olvasatát? Ha bebizonyosodna, hogy olvasatát írja, az olvasás leírásának nehézségei abból következnének, hogy a végesség és a halandóság terében az olvasás, ugyanúgy, mint a megismerés, írás.