Jó esték kívánok! Az előttem heverő lapokra jegyzeteltem, mert nem szerettem volna semmit kihagyni, különféle utalások vannak rajtuk azokra az időkre, amelyekben meggyőződésem formálódott, illetve, hogy mindjárt pontosítsak is, a meggyőződéshez való viszonyom, vagyis (hogy még konkrétabb legyek) a meggyőződéstől való félelmem kialakult. Aztán a jegyzetet otthon felejtettem, taxival mentem érte haza, a Csuburára, mintha ettől függne minden, és most, hogy megvalljam őszintén, meglehetősen lehangol saját aggodalmasságom: hogy esetleg kifelejtek majd, illetve, hogy egyáltalán közölni szeretnék valamit - mert már régen nem a beszélő, sőt talán nem is az író ember vagyok. Mi is lehet hát az én mondandóm, mit is közölhetek itt?
Nap mint nap szókimondóakat, bőbeszédűeket hallgatok: egyre mélyebb ez a mi sötétségünk, de félned mit se kell - az ilyen mondatoknak sosem szakad vége; áradatukat hallgatom, de már nem remélek, nem várom már, hogy e szócséplésbe egyszerre csak becsúszik majd legalább egy zokszó, hogy zokogásról ne is álmodjak - de szinte levegőt sem vesznek: a félelem az, ami a két szó közötti szünetet megnyújtja, a félelem vagy az elkeseredés, illetve az emberség; ők azonban dehogyis félnek, én vagyok az, aki retteg, s leginkább azoktól, akik nem félnek és kétségbe sem esnek. Néha már azt hiszem, hogy aki képes a csüggedésre, nem is ember. Hogy, aki kínlódás nélkül beszél, lehet, nem is emberi lény.
Nenad Daković meghívásának mégis eleget tettem, mert úgy vélem, hogy a meggyőződés egyike korunk jelentős (talán kulcsfontosságú) témáinak, és ezt Daković kiválóan megérezte, s az is jó, hogy az Ifjúsági Otthon fennállásának harmincadik évfordulóját ilyen, a meggyőződésről szóló beszélgetés-sorozattal ünnepli: nem nyitotta-e meg kapuját ez a ház az elmúlt években annyiféle meggyőződés előtt?
Mégis, alig hogy beleegyeztem, már meg is bántam. Mindig megbánom azt, amit teszek, mert mindaz természetesen történhetne másképpen is, elhatározásaim sohasem véglegesek, s ez valamiféle végtelen változatgyártás, amelyet kínos bizonytalanság kísér, s amely valamiféle határozott meggyőződésre sohasem támaszkodhat. - A meggyőződés olyan tudás, amelyet valamilyen hit hat át, olyan tudás, amelyet a gyakorlat, az idő igazolt, tehát amelyben hinni lehet, amely a mi bizalmunkra méltó. Ez tehát olyan tudás, amely a hitből merít, a hit pedig, mindenképpen, egészen más, mint a tudás. Én valójában a meggyőződés szavában a tudás és a hit találkozását látom, az értelem terméke egyesül az értelem határain kívülivel, s mi tagadás, ezzel válik bizonyos mértékben értelmetlenné. Az értelmes és az értelmen inneni e találkozása így elkerülhetetlenül valamiféle belső, meglehetősen burkolt, azt is mondhatnám, föld alatti, de rendkívül erős ellentétbe torkollik. Mi is jelent ez? Azt (és ezzel mondandóm lényegéhez közelítek), hogy önöknek valamiféle viszonyt kell kialakítaniuk a jelenségek totálképéhez, s a világot egy világkoncepción keresztül kell megragadniuk. A valóság mégiscsak egyetlen koncepció. Azonban a világot meg kell őrizniük attól, hogy az ezer kis tényre, képre és tárgyra hulljon, s ezt segíti elő, ha annak egészét valamiféle egyéni meggyőződés fogja össze, mert másként nem volna lehetséges helyet változtatni, egzisztálni benne - még ha ez egyben a haladás és a gondolkodás iránti ellenállást is erősíti.
Manapság abban a sajnálatosan kivételes helyzetben vagyunk, hogy szemtanúi lehetünk annak, hogy bizonyos emberek legmélyebb meggyőződésükben rendkívül rossz - mi több, rettenetes - dolgokat művelnek. A haza tönkretételének cselekménysorában senki nem vett részt, aki ne lett volna mélyen meggyőződve arról, hogy az egyedül helyes úton jár. Ezen meggyőződések közül egyetlen sem mehet át a történelem vizsgáján, amennyiben 200 000 emberélet az ára. Az alapkérdés tehát, hogyan viszonyuljunk saját meggyőződésünkhöz, illetve hogyan élni együtt a hit és a tudás folyamatos küzdelmével. Különféle korok nagy alakjai - amikor azt mondom: nagy, arra gondolok, olyan, aki teljesen kiérlelte meggyőződését - a hit és a tudás e drámájában éltek, nagyságuk számomra egyenesen arányos drámájuk nagyságával és mélységével. Ilyen elsősorban Pascal az ő két örökkévalóságával (az életet megelőző és az azt követő két semmivel), s az ő halandó embere a két végtelenség között, s a halandó ember, aki bármiben is keresi, sehol sem találhatja a halhatatlant (a halandó ember, aki elveszíti saját halandóságát) - a kettős ember, aki mindenben kételkedik
Az emberre ez a kettősség hozza a legnagyobb átkot: a kételyt, a megkísértést, tehát a bizonytalanságot, mint az ördög művét. Ezért aztán mi sem természetesebb, mint hogy az ember mindig valami szilárd fogódzót keres, s ebben oly messzire megy, hogy már-már irigy lesz a tárgyakra, azt gondolva, hogy azok nem bonyolultak, illetve - igyekszem hangsúlyosan kiejteni ezt a szót -, hogy egyszerűek. A pascali ember tehát irigyli a tárgyakat, s ezzel még Montaigne sincs másként, akit épp mostanság olvasok - s akinek Pascal ugyan sokkal tartozik, de akit, ha csak teheti, igyekszik nevetségessé tenni, kigúnyolni (igaz, korántsem akkora gyűlölettel, mint amilyet Descartes szít fel benne). De ma még ezt a Montaigne-t, ezt a fantasztikus libertint is üldöznék, ha élne, s minden hely között a legnagyobb vérszomjjal talán nálunk, a kleronacionalizmus ideológiai egyeduralmában. Montaigne arról álmodozott, hogy legvégül majd sikerül egyszerű, sallangmentes nyelven megszólalnia, hisz a halál úgyis mindent megtisztít: il faut parlel François, s ezen a teljesen visszafogott, a legegyszerűbb francia nyelven fog beszélni, amelyet a piacon is hallani, a párizsi csarnokokban; ezért gyakorta az jut az eszembe, hogy Montaigne a ravatalt, a halottas ágyat felcseréli a csarnokkal, a kirakodóvásárral, hogy káposztafejeken szeretne kiterítve lenni, ormótlan ökörtetemek között - el tudom képzelni, láttam ilyent párizsi korareggeleken, fogvacogtató hidegben, s megjegyeztem ezt a hideget. (Sokszor visszatér.) Tehát neki, az embernek, aki törekedett - méghozzá derekasan, erejét nem kímélve - arra, hogy megbékéljen a létezés ellentmondásosságával, hogy elfogadja az esetlegességet, azt, ami előre nem látható, és magát az előreláthatatlant - ő is oda jutott, hogy (úgymond?) az egyszerűség, a tökéletes együgyűség nyelvét keresse. Amikor a Pascal két végtelenje között található élet nem teszi lehetővé, hogy véges életűekként megérthessük a végességet, s a legkevésbé saját életünk végességét, akkor (véli Pascal tanítómestere, Montaigne) a halál lesz az, ami majd megtanít a megismerhetetlenre: hogy magamról elfogulatlanul, egyszerűen, és a legkevesebb szóval szóljak, hogy a dolgok párlatát, összefüggéseit keressem.
Ez nem áll olyan messze (feltételezhetően éppen ezért megdöbbentő) az annyi mindenben pozitivista irányultságú Wittgensteintől, aki az egyszerű tárgy fogalmát bevezette: és szó szerint azt mondja (várjanak, hogy előkeressem az ide vonatkozó idézetet! Íme): "az egyszerű tárgy az, amit éppen szubsztanciális jellegéből kifolyólag mással már nem egyesíthető." Egy másik helyen meg azt állítja, hogy a logikai problémák megoldásának egyszerűnek kell lennie, s hogy az ember már régóta sejti, hogy ez szimmetrikus, szabályos és tökéletesen önmagába záruló. Kilencedik Duinói elégiájában (nem felejtem el Wittgensteint) Rainer Maria Rilke (nem tudom, ő olvasta-e Wittgensteint, bár abban biztos vagyok, hogy bizonyos pillanatokban megélte) a tárgyak nevének kimondása felett töpreng (vigyázat, a Tractatusban az az állítás szerepel, hogy mi beszélhetünk ugyan a tárgyakról, meg mégsem jeleníthetjük azokat): itt vagyunk - átmesélem, verset megjegyezni sohasem tudtam -, azért vagyunk a földön, hogy megnevezzük az elemi jelenségeket, amilyen a korsó, az ablak, gyümölcsfa, torony - főként ezért. Hogy elfeledjük a megélt szerelmet (a szerelem többéves fájdalmas tapasztalatát), és minden mást, ami kimondhatatlan, és hogy elemi dolgokról beszéljünk. Egyszerű dolgokat megnevezni, ám azokat néven nevezni, mondja Rilke, de mit kell ennek jelentenie? És mért azt? A korsó szót vajon a korsó miatt ejtjük ki? A tárgyak valóban tőlünk, múlandóaktól várnák, hogy beléjük örökkévalóságot leheljünk, hogy ezzel a néven nevezéssel kibontsuk belőlük azt. Vagy lehet, hogy én nem is a korsó miatt emelek szót, hanem saját magam miatt teszem: amikor kiejtem azt, hogy korsó, egyszerűségéből valamit a magamévá teszek, azzal, hogy valami a tárgy magába zártságából (azt mondanám: feltétlenségéből, sőt isteni voltából) rám, valótlanra is ragad. Azt mondom ezzel, hogy a tárgyakban az egyszerűséget, mint az eleve adottságot keressük, mint a magában valóságot, s az örökkévalót vagy a tartóst, és éppen ezért bizonyos értelemben magát az istenit: nem olyan-e hát ez az egyszerűség, mint maga az isteni, mint Szókratész oszthatatlanja, amilyen a lélek, a halhatatlan, mert ily módon egyszerű és bonthatatlan, miközben Szókratész számára mindaz, ami összetett, az egyben darabjaira is hullhat (amilyen az emberi test)? S végül még Descartes istene is oszthatatlan - "oszthatónak lenni annyi, mint tökéletlennek lenni," tehát testtelen (A filozófia alapjai, XXIII.), független (s mint ilyen érzelemtelen: minden érzésben valamiféle tűrés rejlik, a tűrő pedig függőségben áll valakitől vagy valamitől), tehát eredendően létező, elemi, mert Descartes szubsztanciájának a létezéséhez sincs szüksége semmi másra (ezt is A filozófia alapjai LI. kötetében találjuk). Ez az oszthatatlan - mint magában való-elemi - folyamatos időt feltételez, s lehet, hogy ez vonz minket az egyszerű tárgyakhoz, méghozzá majdnem azzal az erővel, mint az az isten, a magában való-elemiség azon istenisége, aki/amely ránk, sokszorosan lebonthatókra, végérvényesen meghatározottakra, tehát függőkre, a türelem, az érzés rabjaira lenéz (számunkra az érzéstelen dolgok nem ezért tetszenek-e istenieknek?).
Visszatérek a meggyőződéshez. Azért tettem ezt a nagy kitérőt, hogy minél jobban rávilágíthassak: hát nincs a meggyőződésben valami a tárgyak iránt érzett irigységünkből is, az egyszerűség, s általa a feltétel nélküliség, az örökkévalóság irányába fordulásból is? A meggyőződés ezt az elemi-feltétel nélkül valót sejteti, a bizonyosság ígérete is egyben, felhívás az annyi mindent egyszerűbbé tevő bezárkózásra, mint a bizonyosság technikájának alkalmazására. Nagyon is mély ez a mi bezárkózásra való hajlamunk. Az Ahasvérus avagy értekezés a sörösüvegről című prózától kezdve, a Pentagrammán át a Kisváros filozófiájáig műveim rögzítették ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. Meggyőződésem, hogy az elbeszélés már indíttatásában magába foglalja a bezárás szándékát, ha fogalmazhatok így: már az önmegvalósítás (a tárgyak "imitációjában"? megnyilvánuló) szándékában. De - és ezt a kérdést a Pentagrammában (1966) tettem fel - ki merne kételkedni ma, mindezen árulkodó, a rossz magába zárkózása felett örömujjongó sátáni történés közepette, a próbálkozás felett, hogy bezárkózzon abba, ami a legteljesebben sajátja, és oszthatatlan, könyörtelen, tehát a másik és másság nélkül való? Ki merné megcáfolni azt, hogy e sátánian forró tűzfészek az általunk megélhető legszörnyűbb rettegés bűzös pokla? Talán éppen ezért lesznek mind többen a nyíltság szószólói. Nem sok kell majd hozzá és mindenki ódát fog zengeni róla. De hogyan állhatunk a nyíltság pártjára? Nem azért mondom ezt, mert beérem ennyivel (bárcsak beérhetném), hogy egyszerűen a nyíltság pártjára álljak: s ezzel egyszerű elvvé változtathassam, s így bezárjam, illetve meggyalázzam és megcáfoljam. (Mintha ez a párton állás mindig bezár valamit.) Mindezt a következők miatt mondom: én a tolerancia híve vagyok, de nem én vagyok a tolerancia: én én vagyok, ez az ember itt, nem minden ember; az vagyok, akinek választása van (az, aki ítélkezik, tehát beszél): egyikünk sem létezhet tagadás nélkül. Világunk embere a nyitottság felé az összeütközések útján halad; hogy Matićot parafrazáljam: az ember maga a világnézet, s amikor ezt megtagadja, a két arc között sincs olyan átmenet (lett légyen bármily egyszerű vagy közönséges), amely során nem fejlesztené, ne igazítaná ki, ne építené tovább ezt a világnézetet: mindannyian valamely koncepció részei vagyunk, te az enyémé, én a tiédé, valamennyien árnyképek vagyunk valamely meggyőződés horizontján. Nincs meggyőződés nélküli ember, s meggyőződés sincsen az elvakultság kísértése nélkül.
A dogmatizmus (ha a ma esti téma határain belül maradunk) az a meggyőződés, amely állásfoglaláshoz vezetett: lecsupaszítva, leegyszerűsítve. A meggyőződés úgy halad az állásfoglalás irányába, ahogyan a biztonság (és a hatékonyság) reményében saját leegyszerűsítésére, mind fokozottabb visszafogottságra törekszik - az összetettségben elbizonytalanodunk. Az álláspont a korrekció lehetőségét kizáró, illetve a közlés lehetőségétől megfosztott (nem lehetséges a közlés ott, ahol a módosítás kizárva), magába zárult meggyőződés - az álláspont ilyetén bezártságában a leginkább demonstratív. Az álláspont az a meggyőződés, amelyet valaki tudomására hozunk, s annál hatásosabb, minél kevésbé nyílt és minél kevésbé alkalmas a közlésre: ez olyan demonstrativitás, amely a közlés lehetetlenségét hivatott bemutatni, szemléltetés a beszéd helyett. A gesztikuláció óriási, visszatarthatatlan behatolás a nyelvbe, a szó valaminek a jelzője, amiről nem beszélünk, hisz magától értetődik, amit tudni illik (az álláspont megköveteli ezt a magától értetődést, hiszen egyéb iránt nem érthető - a megértést épp annyira utasítja el, mint a közlést); az elenyészően kisszámú szó, s a meglévők gyakori ismételgetése alapjellemzője az álláspontnak (az álláspont megköveteli ezt az ismételgetést, ahogyan az eszköztelenséget és a demonstrativitást is). Az álláspontot megformázó, felépítő, fenntartó, tápláló leegyszerűsítés lebontja a gondolkodást az álláspont reprodukálódását lehetővé tévő alapelvekre; gyakran hiszem azt, hogy épp a reprodukálódás követeli meg ezt a leegyszerűsítést: az összetettség nem reprodukálható, ami összetett, az nem extenzív. És amikor arra törekszem, hogy magamat, a gondolataimat, a nyelvem, a világom a közlés mind mélyebb ellehetetlenülésével, és ennek értelmében a másik ember mind határozottabb elutasításával leegyszerűsítsem, nem arra törekszem-e paradox módon, hogy megkeressem őket, hogy ne csupán közlekedjem velük, hanem hogy megismerjem magamat bennük, s hogy lehetővé tegyem, hogy ők is magukra ismerhessenek bennem, hogy az övékével azonos elvek körébe kerüljek, s egyazon álláspontra helyezkedjem velük? Ezen reproduktív készsége, reproduktív "elvszerűsége" folytán az általánosítás funkcióját, hogy ne mondjam, az egyén kollektivizálását tölti be az álláspont - önmagát felismerhetővé téve a hasonló álláspontot képviselők számára. Az álláspont eredendően az individualitással áll szemben, épp leegyszerűsödve elvszerű és elvszerűen reproduktív (az individualitás tiltakozik az ilyen reproduktivitás ellen). Az individualitás az összetettségben gyökerezik, szemben az állásponttal és az elvek egyeduralmával, a gondolkodás gondolatra, az ember elvre szűkítésének irányzatával: oly mértékben, amennyire az elv ember feletti uralmának ellenáll.
Az állásfoglalásban, ebben az - ismétlem - teljesen leegyszerűsített, és radikalizált meggyőződésben (az álláspont a meggyőződés "radikális" formája?) komoly fordulatra kerül sor: az emberi gondolatot felváltja a gondolati ember. Az embert leigázó, megszálló, az egyre kilátástalanabbul "véges", a magába zárt, tehát magáért való gondolat, az emberi állítmány, amely felszabadult az ember alól, s abszolút (személytelen?) alannyá vált - az embert teszi saját predikátumává. Ez az álláspontnak alárendelő öneltárgyiasítás az alanyról való lemondással egyenlő, a lemondással magáról az alanyiságról, minden kísértésről, minden olyan nehézségről, amellyel az jár. Mindezen állhatatosság, következetesség mögött - amellyel az az ember imponál, aki "kitart" az elvei mellett, akinek nézetei és élete között tökéletes a harmónia - hatalmas űr tátong: az alanyiság, a mozgás, s legszívesebben azt mondanám, az ellentmondás hiánya, mert ellentmondás híján haladásról sem beszélhetünk. Az álláspont heroizál: az álláspont a leggyávább embert is tragikus hőssé teheti, sőt valamiféle klasszikus (vak, süket és néma) figurává; az álláspont maga a sors, mert nem az ember birtokolja az álláspontot, mintsem az az embert. Az álláspontban mindig van valami sorsszerű, mert van benne valami az erőszakból. Az álláspont ügye, úgymond, elkerülhetetlen ügye az erőszaknak is. Az erőszak mindegyik formája az összetettségen tesz erőszakot. Nincs terror a sokrétűség nevében. Az erőszak mindig csak az egyszerűt, az egyet, az oszthatatlant, az egységest és a tisztát (bevallom, egyre inkább nehezemre esik kimondanom ezt a szót), mert a tiszta az abszolút oszthatatlan, a feltétel nélkül való: az isteni.
Remélem, ezt tudjuk! Ma már legalábbis tudnunk kellene: hát nem e tisztaság terrorja, mint a vér és a trágya egyeduralma alatt élünk? Le a tisztasággal: elég volt a vérből, az erkölcsi nyomorúságból, az intellektuális prostitúcióból! A tisztaság nyelve az erőszak nyelvével azonos, amely ennek az oszthatatlanság felé vezető nagy leegyszerűsítésnek a nyelve. (A gyilkosság leegyszerűsít.) Ez a totalitarizmus: nem pusztán ideológiája, hanem valósága az egynek, az önmagában egységesnek, annak, amely ellenponttal sem rendelkezik, annak, ami egyhangú, s amely annál erősebb, minél bizonytalanabbak vagyunk mi, s a magányunk minél elviselhetetlenebb. Az egységről szóló éneket a magány énekli, az ellentétekkel teli világ (benne a közöny tetszik a megnyugvás vagy legalább is megpihenés egyedüli forrásának) belső tépelődése és szenvedése, az összeütközéstől való félelem, a válságtól válságig vezető káosztól való rettegés, s a rémület, amely a többszólamúságban a káosz fenyegetését, a válság megjelenését sejti.
A többszólamúság szavát nem most ejtem ki először. Kiejtettem már 1971-ben is, amelyet rendkívül drámainak éltem meg (sokan úgy vélik, akkor kezdődött el az összeomlás): "sorsdöntő pillanatot élünk, amelyben a többszólamúsággal egy időben, sőt éppen a többszólamúság miatt hangsúlyosan jelentkezik ez a törekvés (az abszolút egységre), méghozzá úgy, hogy az néha a teljes agresszióban ölt testet." Megjelenítettem tehát az egység szellemének többszólamúság iránti agresszióját: "ami a többszólamúság mély tagadása. Szelleme az ellenpontok alkotta világot démoninak, mi több, apokaliptikusnak érzékeli." Ugyanakkor azt is kifejtettem, hogy ennek a szellemnek köszönhetjük azt, hogy "valami mindig kimondatlan marad, és meggyőződésem szerint ez titokban napról napra gyülemlik az artikulálatlan szellem alagsorában, a kifejezésre nem jutó társadalmi lét alagsorában." (A többszólamúság és az abszolút egység között - Kragujevácon, az 1971-es Kulturális kezdeményezés c. tanácskozáson olvastam fel.)
Ez a szellem - amelyet most úgy jellemeznék, hogy a megnevezetlen, az egység szelleme (a föld alatt tartott társadalmi lény szelleme) - mégis képes a folyamatos megújulásra: ezt fogadtatja el, ezt táplálja összetettségre, bőségre vagy az ellentmondásra (nincs ellentmondásmentes bőség: csak az ellentmondás gazdagít) - egyszóval a valóságra való képtelenségünk. Megtanultam már idejekorán, még írói próbálkozásaim kezdetén - igen, itt vannak ezek a feljegyzések, itt vannak ezzel kapcsolatos tanulmányaim írásos emlékei. Például a következő: Bihaljival 1952 nyarán Bledben találkoztam, és ő akkori beszélgetésünkből valamit leközölt a Književnost júniusi számában. Azt kérdezte tőlem: "A technika és az élet között szakadék nyílt. Áthidalhatja-e ezt a szocializmus?" Azt válaszoltam: "Úgy tűnik nekem, hogy a fiatalok kételkednek ebben. Tudatukban leomlott a hamis isten, a hazug szocializmus bálványa, vákuum keletkezett a helyén, az autoritás iránti általános kétely." Nem tudom, az idő tájt más beszélt-e erről a szkepszisről, csak arra emlékszem, hogy ez volt a kor első botránya, amelyet az autoritás kétségbevonása kiváltott. Bihalji az én kétségnyilvánításomra azt válaszolta: "hit nélkül nem élhetünk," s ezt főleg a fiatalok nem tehetik: "A cél mindig is a szocializmus volt, és az is marad." De nem sokat ért: Oskar Davičo (engedjék meg, hogy megjegyezzem: később kedves barátom) 1952. szeptember 28-án a Književne novineban válaszolt, azzal, hogy az ő Bihalji-idézetében a szakadék nem a technika és az irodalom, hanem a költő és az irodalom közé került: nem "ésszerű, hogy a célt ugyanúgy hívjuk, mint ahogyan akkor is hívtuk, amikor minden autoritásban hitünket vesztettük. Tulajdonképpen a cél is a felé törekvők autoritásában nyilvánul meg. Akarását a jugoszlávok tetteikkel bizonygatják. Ezért aztán a csalódottság költészete nem képezheti sem a haladás kritikáját, sem pedig a célt illető kifogást. E költészet nem is törekszik elérésére, egyszerűen letagadja." Mihailo Lalić a Književne novine ugyanezen lapszámában azt kérdezte: "ő és Oto Bihalji mért tukmálnák a fiatalokra ezt az istent, meg ezt a vákuumot, amely egyébként az ő számukra olyannyira fontos." (Engedelmükkel megkérdezem: autoritás az, amely fél a vákuumtól? Autoritás az, amely nem létezik horror vacui, pascali l'horreur de vide nélkül? Pascal nem szerette azokat, akik beszélnek: nincs űr, isten tehát létezik, és ez itt, e vákuum miatti düh okán megfordítható lenne: van űr, isten tehát nincs. Ki küzdheti le a semmitől való félelmet?) Mladen Oljača az ifjúság nevében küldte nekünk levelét: "Kedves Oto, kedves Rade (.) jól tudjátok, hogy fiatalok ezrei csákánnyal a kézben mélyítik gyárak és vízierőművek alapjait, izzadnak, énekelnek és a legszebb ideálokkal a szemük előtt álmodoznak a jövőről, s tinektek senki sem számít, miközben kullogtok a nyomukban. Kételkedve is szemlélhetitek tetteiket, de kérjük szépen, meg ne próbáljátok elgáncsolni őket" (Bihalji és Konstantinović kételyei, Omladina, 1952. október 1.).
A "gyakorló kommunista" Bora Drenovac (maga magát nevezte így) egy versemből idézett: ,,Már nem tudom, hogy mit tudok", s helyezte el ,,Véneknél gyászosabb fiatalok" című cikke mottójaként (Književne novine, 1952. március 29.). A cikkben azt bizonygatta, hogy nincsen jogom rá, hogy saját elkeseredettségemet állásponttá formáljam: "S különösen azzal nem értek egyet, a problémát is ezért vetem fel, hogy az ilyen felettébb gyanús költészet az egyéni csalódottságot a defetizmus álláspontjára emelje." De ez esetben nem csak a defetizmus a gyanús: a gyanús az elkeseredettség állásponttá fokozása is. A hitvesztés nem tilos (ezt kell hinnem?), tilos viszont a csalódottság filozófiája, lett légyen bár íratlan; a filozófia, amely magában a csalódottságban foglaltatik: a csalódottság költészete igenis rossz, méghozzá "lehetősége miatt, hogy mint a filozófia, világnézetként a csalódottságot a valóságra ráerőltesse" (Davičo). Ez a cikk ezekkel a szavakkal zárul: "Meg fogjuk magunkat védeni a rossz ellen", ami éppen a rossz ténykedésének tetten érése: erőszak ez, amely a lappangó és a valós közötti különbséget elmossa, ahogy az elkeseredettség és az őrület közöttit is (egyáltalán, az erőszak mindig valamilyen megkülönböztetés megszűntetése). S mindaz, amit a Nedeljában [Vasárnap] írtam (ez egy a Svedočanstva című folyóiratban megjelent részlet a Daj nam danas [Add meg a mai napunk] című regényből) ,,még úgy valahogy valószínű lenne, mert a végén elmebeteg emberek is megjelennek, akiknek úgy tetszik, vízióik jelentik a valóságot, ha nem lenne benne Konstantinović azon különös indikációja, a harmadik személy elsőre cserélése, ezen állapotok kiegyenlítése a többi emberével" - és ez az, ami a legveszélyesebb, ez a "perverz hajlam a betegre és a morbidra", mert a Nedelja "semmi más, mint a tudatalattinak és tartományának szentelt vitairat" (Zoran Gavrilović: Konstantinović Vasárnapja, a Književne novine azon számában, amelyben arról is felvilágosítottak, hogy minden elkeseredésem "implicitásokkal teli.").
Mindössze két héttel korábban ugyanazon Književne novine hasábjain a tudatalattit ünneplő irodalom ellen Milovan Đilas intézett támadást. Előrebocsátotta, hogy már annak feltételezése is, hogy az ő fellépése ,,hivatalosnak tekinthető", ,,a burzsoázia kommunisták ellen folytatott reakciós és aljas hadjáratának része": ez ,,reakciós kísérlet arra, hogy a kommunistákat kizárják a tömegek demokratikus mozgalmából". Ez egy kampány része, méghozzá erőszakkal teli kampány része, amelyet az váltott ki, hogy ,,megjelentek olyanok, mint például Finci, akik tagadják a marxizmust, vagy mint Matić, Konstantinović és mások, akik titokban a marxizmust támadják" (Drenovac, Elkerülhetetlen harc előtt, Književne novine, 1952. augusztus 31.). És mégsem kételkedem benne, hogy ,,a tudomány által már legyőzetett és már régóta demodé"(Đilas) csalódottság, őrület, freudi pszichoanalízis ellen, s a ,,nagyon öreg és íróként nem valami tehetséges Jean Paul Sartre ellen" (ismét Đilas) fellépők, nem fér hozzá kétség, a legmélyebb meggyőződéssel tették, amit tettek (úgy mondják, a lényükön eluralkodó meggyőződéssel), és ezért is teszem én mindezt szóvá.
Itt kezdődött az én gyanakvásom a meggyőződés, a meggyőződés "urasága" iránt, sőt mi több, nem is titkolom, a meggyőződéstől való félelmem is. Az erőszak nem csupán más előnyjoga. A totalitarizmus és a terrorizmus nem pusztán más lehetősége, hanem a sajátom is. Én ezzel tisztában vagyok, és én megpróbálom (magamat megőrizve) megőrizni ezt a tudást: a másik ember nem csupán egy másik ember, ő az én másom is, az én lehetőségem. Kitartok tehát a "különleges azonosulás", "a harmadik személy elsőbe forgatása" mellett? Kitartok, méghozzá csökönyösen. Ahol az effajta azonosulás véget ér, ott kezdődik az erőszak. A gyilkosság csak ott lehetséges, ahol a harmadik személy nem mehet át elsőbe (így a gyilkosság maga a harmadikból első személybe fordulás gyilkossága?). Szarajevóban, a Porfészek filozófiája húszadik születésnapjának szentelt összejövetelen, 1989. március 21-én (megjegyeztem ezt a napot: ez volt Szarajevótól való búcsúm napja), többek között ezt is mondtam: "Eleget szenvedtem ahhoz, hogy ne rettegjek attól, hogy magam is terroristává válok." A nacionalistákról beszéltem, "akiknek a sok rosszat köszönhetjük, s akik az életünkkel játszanak (s az életünk egy hajszálon függ, jó, ha tudják)" - íme tehát az én búcsúm Szarajevótól 1989. március 21-én: "az életünk egy hajszálon függ, jó ha tudják"; arról beszéltem, hogy "gonoszságuk mélyén elfojtott könnyek ülnek, az önmagát eláruló emberéi, aki ebben az ellentmondásos, tehát kiélezett konfliktusokkal teli világban megkísérli hic et nunc az ideális-összetűzésmentes világ megteremetését", és hogy mindazok, akiket elvakított ez az ideális-konfliktusmentes világ, képtelenek minket olyannak látni, amilyenek vagyunk, s ezért vagy a személyiség feletti egység szimbolikus megnyilvánulásaként érzékelnek minket, vagy mint ama egység árulóit - ezek, elvtársak és elvtársnők, ezek a homályos szeműek a legrosszabbak: reggelente félelemmel nézek szembe magammal a tükörben."
A totalitarizmus eltakarja a szörnyeket, és ez a legszörnyűbb: az a borzasztó a totalitarizmusban, hogy mind kevesebb a borzasztó. A borzalom hiánya, a szörnyűség felfoghatatlansága, a szörny láthatatlan volta és fantomizálása nem azért történik-e meg, mert magam váltam szörnyeteggé? Minden totalitarizmus alapelve, és minden szörnység demiurgiája a láthatatlanságra való törekvésben: abban, amely a magáévá tenne minket, amely énünkké válna.
Ma estére ennyi elég. Köszönet a figyelmükért.
(Beszédes István fordítása)
* A szöveg Radomir Konstantinović felszólalásának autorizált sztenogramja. Elhangzott 1995. március 3-án a belgrádi Ifjúsági otthonban, a Meggyőződésem címet viselő három hónapos ciklus zárásaként. Az Ifjúsági Otthon fennállásának harmincadik évfordulójára rendezett tanácskozás részvevői filozófusok, írók és tudósok voltak. Konstantinović felszólalásának felvételét a Treći program rádióadó 1995. április 12-én sugározta.