Közép-Európának e megfoghatatlan valóságára irányuló gondolatiságát a szerb irodalomban Danilo Kiš indította útjára. Abban a formai zakatolásban, melyben Szabadka-Újvidék-Kerkabarabás-Cetinje vasúti vágányain haladva, de valójában a Menetrend vázolta vasúti, vízi és autóbusz-járatain a világot átszövő pálya felé indulna. A látószög: ,,a vonatablak tükröződésében, a háttérként futó táj előtt az apámat nézem, aki sír". Így utazik Közép-Európában a lanton játszó, poggyászában egy furcsa, különbségeket gyártó mechanizmus-masinával. Gyanakvással hallgatja az álmot hozó zakatolást, azon igyekezvén, hogy tetten érje az álom-halál pillanatának angyalát.
Ezen a vágányon haladó gondolatmenet folytatódik az íródó szerb prózában, melynek mozdulataiban tudatosan vagy ösztönösen megismétlődnek a kiši alkotások történettöredékei, formai jelei, képei. Ezek a fel-feltűnő nyomok felidézik és játékba hozzák Kiš prózáját. A relációs viszony oda-visszaható, mert a szerb posztmodern próza önnön létértelmezése közben dialógusba lép a kiši szöveggel, és e viszonyban újrafogalmazza magát; eközben Kiš prózája sem marad/maradhat korábbi állapotában. A létre jött relációs viszony egyrészt újra dinamizálja az írásában megállt, bezáródott szöveget, másrészt a megváltozott kérdezési mód újraértelmezi a régi jelentéskört; így nyitja fel, és teszi azt változóvá, élővé. A szerb posztmodern próza és Danilo Kiš prózája közti dialógikus viszony jelentkezhet kontextusként, mikor élő, alakuló szövegként kezeli Kiš prózáját, azt, mellyel vitatkozik, melynek ellentmond, melytől kérdez. Jelentkezhet emellett előszövegként is; ebben az esetben Kiš írásai egyfajta eredet-szöveg szerepét nyerik el.
Ily módon a modern és posztmodern próza dialógusába kerül a szöveg, s e diszkurzus konfliktusában kérdés, melyik interpretációs logikának engedelmeskedjen. Végső soron e diszkurzust a régióhoz kötöttség, a közép-európaiság hozza közös nevezőre. Ebben a szövegköziségben válik nyilvánvalóvá az a tény, hogy Közép-Európa maga lett a párhuzamos világ - egy mitikus és metatörténelmi valóság, mely megvadult a túl sok történelemtől.2 Mivel Kiš prózájában elhallgatathatatlan és megállíthatatlan a történelemmel folytatott párbeszéd, ezért az e szöveggel dialógusba lépő sem szakadhatott el ennek vonzatától. Valójában éppen ebben a köztes gondolatiságban történik kísérlet a posztmodern túlhaladására - Svetislav Jovanov ezt az eltávolodást az utópista koordináták függvényébe helyezi, ,,mely tipikusan közép-európai módra, kicsúszik az Elme metafizikája és a Hatalom ravaszsága alól, hogy különbségeket gyártó mechanizmusként történelmileg konstituálódjék."3
Attól az ontologikus megközelítéstől, mely eredet szövegként kezeli a kiši prózát, a szerb posztmodern próza nem tud elvonatkoztatni; talán ez a magyarázata a visszatérésnek e szöveghez. Vajon miért ebben a prózában talált elsősorban eredetére a fiatal szerb próza? Danilo Kiš regényei, elbeszélései közül többet is a szerb modernitás legjellegzetesebb alkotásai közé soroltak. Valószínű, hogy részben ez adja magyarázatát a kiši és posztmodern próza közötti szoros kapcsolatnak. Mint ahogy már említettem, a közöttük zajló párbeszéd során nem marad el a most íródó próza modernitáshoz való viszonyának elemzése, mely elsősorban akörül folyik, hogy mikor és minek következtében történik meg a paradigmaváltás. E kérdések boncolgatásakor jó alanynak látszik a kiši életmű. Egyfelől azért, mert nyomon követhetők benne azok a mozzanatok, melyek által a próza beleütközik a modernitás ellentmondásaiba, másfelől tetten érhető az ezt követő útkeresés, melynek során az író rátalál a megváltó posztmodern prózai jegyekre, és vállal egy ezzel szembehelyezkedő antimodern álláspontot is.
E szövegi találkozás a posztmodern szöveg számára azon a módon adja meg a magára találás örömét, ahogyan az önnön jegyeire ismer. Abban, ahogy a kiši próza a világ, az ember bajain gondolkodva megtagadja az intézmény normákhoz kötött totalitását, és a kiutat már nem az értelem, a lét egységében keresi, hanem a különbözőség, a mérhetetlenség megváltásában is. E szembehelyezkedés közben azonban nem huny szemet afelett sem, hogy magának a mechanizmust működtető intézménynek/rendszernek a mozgása szintén besorolható a menekülési kísérletek közé, mellyel az élet változékonysága, kétértelműsége elől igyekszik kitérni, és a változatlan eszmére alapozva próbálja életben tartani önmagát. Ezek a gondolatok Danilo Kišnél a szöveg ösztönös létérzékeléséből fakadnak; egy lényegre tapintó spontaneitásból. Míg a most készülő próza minden formája irodalomelméleti bonctannak alá van vetve, ennek következtében elveszítette a rátalálás lehetőségét és örömét. Magára marad egy megállíthatatlanul íródó nyelvi játszódásban.
Amikor a jelen prózája a kiši szöveget interpretálja, valójában önnön történetét hallgatja végig, önmagáról hallgat mesét. Úgy, ahogy hallani szeretné, mert a posztmodern szövegekben Kiš prózája már olvasat, s mint ilyen, a befogadói vágyrendszer által van alakítva. Ebben a formában válik/választódik eredet-szöveggé, felmutatva, hogyan fordult a szerb irodalomban a modern próza posztmodernitásba, és merre indulhat tovább. A kiši életműnek ugyanis akadnak a posztmodernitáson túl mutató jegyei is, és éppen ezek a jegyek azok, melyek nem mindig engednek, nem mindig idomulnak a posztmodern interpretációhoz.
Mikor e téma kapcsán a modern és posztmodern jegyek összehasonlítgatását végezzük, figyelve a kapcsolódásokat, az áthajlásokat, az ellentéteket, a különbözőségeket, a kiši opuszban körülhatárolódnak azok az alapvető pontok is, melyek világosan vannak kijelölve és rögzítve. Ide ágyazódott be ars poetikájának kulcsszava: a po-etika. Az egyén önteremtő gesztusáról van szó a személyiség mélyén rejlő forma kibontása által. Tehát valahol a kultúra moralitásába kapaszkodik e próza. Ennek nem mond ellent az a formai jegy, hogy a kiši írás legszembetűnőbb vonása a dinamika, melyet akár folyamatos mozgásként, akár mozdulatok sorozataként is érzékelhetünk, mert e dinamikus forma valójában e költői hitvallás leképezése, melyben e hit nem állapot, hanem mozgás, a kétségek, az örök gyanakvás táplálta úton-lét. Az életrajzi adatok birtokában bizton állíthatjuk, hogy maga a kiši élethelyzet is feltételezte ezt az írói állásfoglalást. Az adott kor és a körülmények, melybe beleszületett: a nemzeti hovatartozás bizonytalansága, a zsidóság tudata, a család állandósult vándorláshoz kötött élete; ha elfogadja ezt a köztes létet vagy kizárólagos választásra, vagy kirekesztettségre kényszerítik. Ebben a helyzetben a nyelv menedékként jelentkezett számára, a forma pedig választási lehetőségként. Azonban annak az írónak, akinek az írásai, a gyanú, a csalódottság, az irónia fókuszában születnek, nincs joga búvóhelyeket keresni. Neki ezeket fel kell számolnia. Így válik a nyelv menedéke a számkivetettség jelévé, a forma irodalmi rögeszmévé, melynek nekiszegeződik a kérdés: vajon az esztétikai forma nem az erőszak egyik formája? A kételkedés e közegében születő próza a virtuális formák statikus anarchiájává válik, Danilo Kiš pedig a moralitás remény nélkül elkötelezett írójává.
Az írás dinamikájának ebben a sodródásában a változékonyság, a mérhetetlenség, a különbözőség írása megtorpan abban a képiségben, mely a tárgyakra irányul. E tárgyakhoz kötött képi ábrázolást statikusság, aprólékos részletezés, hideg közelítés jellemez. A világ, az anyag állandósult létre jövése, bomlása közepette az írás felmutatta a tárgyak szilárd, körvonalazott formai állandóságát. Ez maga a megfogható állandóság, az érzékelhető maradandóság. A formát nyert anyag kézzelfogható csodája, de egyben e létforma merev mozdulatlanságának, állandóságának kikerülhetetlensége.
Hasonló jegyekre bukkanunk akkor is, amikor a Kiš fölvázolta szubjektumok jellegzetességeit, alakulását vizsgáljuk. Prózájában élettérhez jutó szubjektumok egyik meghatározó alakja Eduard Sam figurája. Ő a világ ellenében fellépő szubjektum. A racionalista helyett, aki az ész segítségével a világ birtokba vételét célozza meg, előtérbe kerül egy irracionális személyiség, aki önmaga megteremtésére törekszik. Míg a modernitás szubjektuma a világ egyre átfogóbb birtokba vételével mind jobban felszámolja önmagát, addig az ezzel szembehelyezkedő antimodern szubjektum önteremtése - a másokkal szembehelyezkedő én - helyzetéből negatív formai megvalósulásként jön létre (akár a két arc körvonalával körülhatárolt homokóra formája). A Másság itt ,,nem státusz, sem pszichikai állapot, hanem dinamika, mozgás, hatását az jelzi, amit a közösség már nem tud tolerálni."4 Az unamunoi quijotizmus a másság úton-léte, az önmagára kiszabott bolyongás, míg a kiši szubjektum mássága mindenekelőtt a megbélyegzettségből fakad, mozgása pedig a menekülés. A kiši út is elvezet az őrületig, hogy a szubjektum megőrizhesse belső integritását.
Az el/különböződés azonban elkülönülés is, ezért e szubjektum vállalt sorsa a magány, melyben kétszeresen elszigetelt lesz; egyrészt a külső világ választja le magáról, másrészt védekezésként önmagába zárult. Az én tudom, hogy ki vagyok magába záruló tudati forma mozdulatlansága ugyancsak felidézi a homokóra metafóráját, egyben Közép-Európával párhuzamos analógiákat sejtet. Ezek konkluziója megfogalmazódik Kiš prózájában, amikor kimondatik, hogy e térség a végsőkig azonosul a szubjektummal, és a világ maga a tudat. Ez a viszony ellentétes előjellel is érvényes, ugyanis bekövetkezik a szubjektum totális térbe vetítése is.
A későbbi prózai alkotásokban a szubjektum Eduard Sam-féle antimodern figurája átalakul, és a bűnrészes/áldozat allegóriájává válik, végül a szöveg egy mozzanatában a Csere folytán megtörténik a szubjektum végleges eltűnése is. Az azonosság megszűnésében, a fragmentálódásban, a szétszóródásban, a végleges eltűnésben már a posztmodern szubjektum sorsa teljesedik be. Ekkor már a Közép-Európa névvel jelölt jelenség sorsa sem más, hiszen most is beteljesül, hogy ,,Kiš közép-európai emberei, akiket a történelem határoz meg, Közép-Európa nyílt paradigmáját rakják össze."5 Ezáltal nyilvánvalóvá válik, hogy Kiš prózája valójában imaginárius utópikus térkép, mely tudati leképezése Közép-Európának.
Kiš prózájának ezen a kijelölt pontjain nem tud változtatni a posztmodern szövegekkel folytatott dialógikus viszony. Még akkor sem, ha ezekben a szövegekben e kijelölt területek teljesen átértékelődtek: a posztmodernitásban az önteremtés érdektelenné vált, a moralitás hangsúlya megkopott, és az élvezet/önélvezet kap lehetőséget. E jelentős ellentét ellenére a párbeszéd során a posztmodern próza nem bélyegezi merevnek, dogmatikusnak ezt a kiši rögzítettséget. Részben vonzódik ezen hittvallás fényköréhez, többször körbejárja, bele-bele ütközik, és bár számára nyilvánvalóvá vált a forma mint megváltás reménytelensége, ennek ellenére nehezen tud eltávolodni tőle.
A szerb posztmodern próza, úgy tűnik, bezáruló körpályát követ, melyről le szeretne térni, hogy legalább egy spirális ismétlődésben mélyülhesen. Akár a prózai egészet nézzük, akár egy-egy leválasztott alkotói szöveget, világossá válik a monotonitás bezártsága. E szövegek legtöbbje egy formában, egy témában magára találva, a későbbiekben is csak ezeknek változataiban nyeri játékterét. A folytonos alakulásban egy idő után e szövegtereknek egy bizonyos ponton minden szegmentuma ismerőssé válik, és ilyenkor már nem nyújt örömet a játék, mely monotonitásában varázsát veszíti.
Miközben e dialogikus viszonyt figyelem, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy e párbeszéd még mindig a fövenyóra üvegformájának zárt terében folyik. E mozgás esetlegesnek tűnő, mégis óraműpontosságú örök ismétlődésében, a véges-végtelen homokszemek egyhangú és mindig másként variálódó pergésében, fölmérhető az emberi életnek itt megadatott tere, valamint az e közegben mérhető idő lehetősége. Ez az idő nem a pillanat vagy a végtelen szédülete, hanem a történelem gyötrelmes ideje. Amikor e régió idejében és terében utazó a valóság keresésére indul, legtöbbször a világ felé tartó járatok Menetrendjét böngészi, mégis Közép-Európa örökké ismétlődő belső pályájába mélyül. Az út a vertikális tengely: ,,...a romokom át a Holt-tenger mélyéig..."6, a halál előtti önteremtés mentén. Az itt ábrázolt emberi életnek sorsa van: elnyelődik, bezáródik ebbe a térségbe. Ki lehet látni a homokóra üvegfalán, de nincs kivezető út; vagy egy végtelen körforgásban vagy egy spirálisan ismétlődésben újra meg újra elnyel ennek az idő-közegnek periodikus örvénye. Arra a kérdésre, hogyan közelíthető és mérhető fel ez a magába zárult térség, az eddigi legkielégítőbb megoldást a kiši metatörténelmi stratégia nyújtja: ,,...a szubjektum másságának affirmációi a Nyelvben és a nyelv alternativitása a Szubjektumban, a pluralista, a dogmatikusan artikulált idő állandó megértésével és megtudakolásával jön létre. És ez Közép-Európa metautópisztikus térképének egy valódi, alternatív,megvesztegethetetlen, örök kételyekkel és reményekkel átszőtt időszerűsítése... A Szabadság, a Nosztalgia átlépése, mint ahogyan az imagináció a Hatalom átlépése."7
Kiš szövegének és a szerb posztmodern prózának tehát közös témája, hogy mindkét próza élettere/közege Közép-Európa, melynek sajátosságaitól sem akkor, sem most nem tud elvonatkoztatni a szöveg. E térbeni együttléthez kapcsolódik a posztmodernitás ama gondolatmenete, melyben egy egészen új játék teremtődik a kiši szöveg és a fiatal szerb próza között. A valóságossal szemben megszülető hiperrealitás az a közeg, ahová mindkét szöveg tökéletesen belehelyezkedik, és ahol sor kerül az egymásra találásra. Az új valóság teremtésének ez a formája a kivetülő vágy, szándék által realizálódik, s ezt a szimulációt akár Közép-Európa modelljeként is felfoghatjuk. Közép-Európa léte, dologi mivoltában egyre megfoghatatlanabb, csak a hiányérzet, a szorongás szülte nosztalgikus vágy által definiált, pusztán a Szubjektum tudati tartományában létezik. Ennek a formai hiánynak és keresésnek kivetülései az írásszilánkok, melyek kaleidoszkóp játékában, az egymás felé fordított tükrök szimmetrikus illeszkedésében meg-megújul e törmelék formaisága. Közép-Európának ez a másfajta teremtett/teremtődő valósága élő volt a kiši próza közegében, és élő a jelen posztmodern prózában is; csak a vágy, mely kivetíti ezt, csak ez bizonytalanodott el a jelenben. Hogy valójában mi felé nyúl, mit is igyekszik ez megérinteni? Az ugyanis, amit a kiši mondat megfogalmaz: ,,...a közép-európai kultúra nem más, mint az Európa iránti nosztalgia"8, ma már nem bizonyosan igaz. Az Európához tartozás nosztalgikus vágya, látva a nyugati civilizáció egyarcúságának totalitását, mára már igen megkopott. A jelen nosztalgikus vágya még mindig élő, de emlékező önkeresésként önnön szimbólumait és saját eszméit érintve inkább önmagába fordul.
Felhasznált irodalom