A XX. század végi szabadkaiak nem kis büszkeséggel emelik ki környezetük lakosait illetően az egymás közti tolerancia példáját, ott az embereket erkölcsi és jellembeli tulajdonságaik alapján becsülik, "tekintet nélkül nemzeti, vallási... hovatartozásukra" - hogy a politikusok kedvenc szóhasználatával éljünk. A mára általánosan elfogadott álláspont nélkülözi ama ismeretet, miszerint a nem is távoli régmúltban akadtak ellenkező példák is (ne ismétlődjenek!), avagy mindössze száz évvel ezelőtt még a különböző felekezetűek közös családi életének léteztek törvényes akadályai. Dolgozatunkban ezért visszakanyarodunk a múlt század második feléhez, megkísérelve felidézni azokat az időket, amikor egyes polgártársaink személyes példájukkal, más vallású házastársat választva, kerekedtek felül a meghonosodott normákon és szokásokon, utat törve a toleranciának, a ma létező etnikai és vallási sokszínűségnek.
A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveire vonatkozó statisztikai adatok szerint Szabadkán a más vallásúak házassága ritkaságnak számított. Ezekben az évtizedekben a Szabadkán átlagban évi mintegy hatszáz megkötött házasságból mindössze tízegynéhány, vagy annál kevesebb volt ilyen, tehát alig egy-két százalék. A számok arról tanúskodnak, hogy Szabadka mégis különleges, zárt és konzervatív közeg volt, hiszen a környező városokban az ellenkező felekezetűek között több házasság köttetett; 1879-ben ez Zomborban 4,1, Baján 9,3, Újvidéken pedig nem kevesebb mint 17,4 volt. Szabadkának a saját felekezeti kereteire vonatkozó jelentősebb mértékű zártsága a különböző korlátozó tényezőkre vezethető vissza.
A város mai állapota és a múlt század második felében való képe között az első jelentősebb eltérés a lakosság felekezeti szerkezetében mutatkozik meg. A jelenlegi sokszínűségnek még nyomát sem látni. Szabadka akkor tájt Magyarország egyik leginkább katolikus városának számított. Az 1869-ből való adatok szerint - akkor tartottak első ízben népszámlálást korszerű statisztikai módszerekkel - Szabadka 56 323 lakosa közül 52 181 személy (92,7 százalék) római katolikus. Hasonló (90 százalék feletti) képet mutatnak a későbbi népszámlálások is (1880, 1890, 1900, 1910). A környező városok összehasonlításában a szabadkaival közel megegyezők a szegedi és a bajai adatok (szintén 90 százalékot meghaladó az arány). Újvidék és Zombor összlakosságának egyharmada, illetve fele római katolikus. A magyar székesfőváros lakosainak ekkor mindössze kétharmada tartozik ehhez az államilag uralkodó felekezethez.
Szabadkán a maradéknyi lakosság jórészt pravoszláv és zsidó (izraelita), egyaránt három-négy százalékkal. Az első világháborúig még csupán a református közösség számlál ezernél több hívőt, a többi néhány tizet, illetve néhány százat.
Szabadkán a római katolikusok abszolút létszámfölénye mellett a más vallásúak házasságkötésének egyéb objektív, valamint a feudális időszakból származó törvényes korlátai is voltak. A történelmi Magyarország vallási államként szerveződött, amelyben a hatalmi hitvallások és az állam érintkező pontjai igen közelieknek mondhatók; a római katolikus és a görög katolikus (Graeci ritus uniti) volt az uralkodó vallás, elfogadott pedig a pravoszláv (Graeci ritus non uniti), a mindkét evangélikus szertartás (lutheránusok és protestánsok, valamint reformátusok), megtűrt volt a zsidó (izraelita) vallás, míg az anabaptisták és husziták számára nem engedélyezték a vallásgyakorlást. Habár az 1848/49. évi viharos forradalmi események időszakában, majd azt követően a korlátozások jelentős számát eltörölték, akadályok azért továbbra is maradtak, mindenekelőtt a szokásrendben, ugyanakkor komoly zavarok is tartották magukat a törvénykezésben. A zsidók csökkentett egyenrangúságáról szóló, 1840-ből származó XXX. törvényszakasz ugyan a diszkriminációs folyamat megszakadását jelenti, ám csak a zsidók polgári egyenrangúságát ("emancipációját") célzó 1867. évi törvény eredményezi a polgárok egyenjogú helyzetét. Vallási téren azonban még nem, hiszen továbbra sem engedélyezték zsidók és más vallásúak házasságát. Az izraelita vallásgyakorlást végül az 1895-ben meghozott törvény egyenlíti ki az osztrák-magyar monarchiabeli más felekezetekkel, teljes egyenrangúságot biztosítva a kis létszámú, de igencsak befolyásos zsidóság számára.
Valójában a polgárok igazi egyenrangúságát a polgári házasságról és az állami házasságkötő hivatalokról szóló törvényrendelkezések megalkotása jelenti. A kötelező polgári házasságkötés elrendelése - miközben a templomi esküvő szabadon választható, de nem kötelező - komoly csapást mért az egyházra, különösen a katolikus egyházra, amely ezen törvényrendelkezések meghozatala után kitapinthatóan elhatárolódik az államhatalomtól.
Ezen rendeleteknek a magyar parlamentben való elfogadása előtt a felkínált megoldásokról országszerte vitát szerveztek. Disputa folyt a lapokban, hasonlóképpen a városi gyűléseken. A szabadkai közgyűlés helyzete mindezekben a dolgokban többszörösen érdekes és összetett. 1893 elején, a törvénytervezet nyilvános vitájának idején a közgyűlésben döntő többségben voltak a szabadelvű pártok képviselői. A városi adminisztráció élén ilyen párt képviseletében a második polgármesteri mandátumát töltő Lazar Mamužić állt. Miután a magyar parlamentben a javaslattevés szintén ehhez a párthoz fűződött, a "pártfegyelmi" szokások révén várható volt, hogy a szabadkaiak simán megszavazzák a kormány indítványát. Bizonyára így is történik, ha a Szabadelvű Párt többségét (a szociális státus alapján) nem a katolikus egyház iránt mélyen elkötelezett bunyevác gazdák teszik ki (habár ugyanez az egyház gyakran megrövidítette jogukat az anyanyelven való misézésre). A szabadkai közgyűlés többsége ezúttal nem engedelmeskedett a polgármester óhajának, akinek egyébként szokása volt az ülést megelőzően annak menetrendjét, forgatókönyvét a kaszinóban megtervezni. A törvény elutasítását követelő papság agresszív retorikája hatással volt a szabadelvű párttagok többségére, így Lazar Mamužić kínos helyzetbe került: a pesti pártközpont elvárásának nem tudott eleget tenni, a helyi pártkollégák viszont azt óhajtották, hogy ezúttal mellettük foglaljon állást.
Tapasztalt politikus lévén - Szabadka történetében ő őrizte meg legtovább a polgármesteri széket - salamoni döntésre szánta el magát: "felépülési" indokkal 1893 tavaszán két hónapra üdülőbe vonult, a kellemetlen feladatot helyettesére, Sredoje Đorđevićre hagyva.
A szabadkai közgyűlés viharos ülésén a képviselők többsége elvetette az új törvény tervezetét. Šimon Mukić kijelentette, a kormány képtelen lesz ezt a törvényt életre hívni, Jandek Mátyás pedig úgy vélte, ily módon a katolikusok legszentebb érzelmei sérülnének. Matija Mamužić, a Szent Teréz-templom plébánosa szerint a templomban 1827 óta vezetnek statisztikát a polgárokról s ezen nem kell változtatni. A törvény ellen szólt Németh Mátyás is, egyedül Farkas Zsigmond támogatta a javaslatot, valamint az izraelita felekezet két képviselője, Csillag és Szilasi. Szavazáskor a polgári házasságról szóló törvény ellen 114-en voksoltak, s mindössze 35-en mellette.
Az üdülőhelyről "felépülten" visszatérő polgármester a nyilvános szavazást lekéste, a szabadkai új Nagytemplom élére kerülő Vojnics István kinevezése kapcsán megrendezett fogadáson azonban már ott volt; az ünnepséget nyomban a közgyűlés után tartották. A polgári házasságról szóló törvénnyel szembeni elégedetlenség nyílt megnyilvánulásai a nevezett közgyűlés után is folytatódtak. 1893 végén a városban a katolikusok megtartják első nagygyűlésüket, az összejövetel eszmeisége pedig a rákövetkező évben konkrét formát is ölt a Néppárt megalakulásával. A tiltakozáshoz csatlakoztak Szabadka, Sándor és Pacsér konzervatív szerbjei is; a mintegy öt-hatszáz személy jelenlétében 1894. március 25-én megtartott összejövetelükön a törvény rendeletei ellen beszélt Božidar Vujić, dr. Dušan Petrović, dr. Stevo Mihajlović és Svetozar Dimitrijević pap. A választói bázisban kialakult hangulat folytán végül dr. Antunovics József, a magyar parlament két szabadkai tagjának egyike, két hónappal a közgyűlési ülésen való végleges véleménynyilvánítás után bejelentette, megválva a vezető párttól képviselői klubot változtat. Indokként a polgári házasságkötésről szóló törvénymegoldással szembeni véleménykülönbségét hozta fel.
Mindez azonban nem állította meg a folyamatokat. A magyar parlament többsége 1894. április 12-én megszavazta az említett törvényt. A konzervatív Neven újságírója a szavazás kimeneteléről tudósítva felsorolja Bács megye azon képviselőinek nevét, akik a törvény meghozatala ellen szavaztak, a másik tábort illetően pedig úgy véli, "a nép majd gondoskodik róluk a legközelebbi választások alkalmával".
Magyarország konzervatív része már csak Mária-Valériában reménykedhetett; Ferenc József legfiatalabb, istenfélő lánya nagy nyomást gyakorolt apjára, hogy ne hirdesse ki a kötelező polgári házasságkötésre vonatkozó törvényt, előnyben részesítve az alkotmányos monarchiabeli kötelezettségei iránti hajlandóságát. Ferenc József 1894 decemberében mégis kihirdeti a törvényt, a szabadkaiak rokonszenve azonban megmarad Mária-Valéria iránt, az 1897-ben átadott szabadkai új kórházat róla nevezik el.
1895 októberének első napjai jelentik az állami anyakönyvvezetői hivatás kötelező megkezdését, a leendő anyakönyvvezetőknek igen magas fizetéseket szabtak meg, a kárörvendő kommentároknak azonban nem szakadt vége. Ez a közhangulat várta az anyakönyvi hivatalok beindulását. Erről a Subotičke novine is beszámol Az első polgári menyegzők című cikkében, amelyet változtatás nélkül teljes egészében közlünk.
"E hó hetediként, hétfőn nagy tömeg gyűlt össze az árvaszék nagytermében, amely egyben az I. és II. körzet anyakönyvi hivatala; Ivan Prčić anyakönyvezető jelenlétében aznap délelőtt 10 órakor a 25 esztendős Ivan Crnković, a 86. gyalogezred császári és királyi sztrázsamestere 'összeházasodott' a 19 esztendős Lamić-Vujković Julijával. A két tanú: Mate Ostrogonac iparos és Ivo Pejić napszámos. Keresztényekként a Szent Teréz templomban is megesküdtek az egyházi törvények szerint. Szintén ezen a napon, délben, az I. körzet állami anyakönyvvezetőjének minőségében érkező dr. Vojnić Tunić jelenlétében összeeskették az 54 éves Müller József zsidó sertéskereskedőt a 49 esztendős katolikus Horvát Évával, ők már 29 éve éltek házasságon kívül, számos gyermekük született, így a ceremónián ott álltak felnőtt fiaik és lányaik, valamint unokáik is. A két tanú Lendvai Antal és Szkultéti Géza volt. Ennél az esküvőnél ott tartózkodott állami ellenőrként, 'városi püspökként' Koscsál Ferenc is, aki figyelemmel kísérte és utasításokkal látta el a még gyakorlatlan 'városi papot', aki a hivatalos külsőségek révén, magán a magyar háromszínű szalaggal a figyelem középpontjába került".