Gajdos Tibor
A mester
A Mester műhelye az ódon épület mélyen benyúló udvarának legmélyén, az örökké tárva-nyitva álló nagykapuval szemben helyezkedett el. A boltíves kapualj menyezetét és bordás oldalfalait pókhálók sűrű szövevényével belepett sötétszürke foltok csúfították, barátságtalanul fogadva minden betérőt. Ennek ellenére szívesen látogattam a Mestert, akinek műhelyében mindig sok látnivaló akadt. Pedig nem is tudtam, hgoy tulajdonképpen milyen foglalkozást is űz a deresedő férfi, akinek műhely-üzlete amolyan lomtárfélére, meg egy kicsit egy elhanyagolt múzeumra is hasonlított. Az bizonyos, hogy sem én, sem más valaki sohasem láthatta őt munka közben, és hogy az a sok lim-lom, melyek hivatását sem lehetett egyértelműen meghatározni, valahogy titokzatos módon, a Mester közreműködése nélkül került a műhely falaira és roskadozó polcaira. Egyszerűen ott voltak, látható és kézzelfogható közelségben és én szívesen legeltettem szemeimet a tárgyakon, amik valahogy mindig másként meghatározó formában és ködös homályban mutatkoztak meg nekem. És éppen ez volt az a vonzóerő, ami engem ismételten műhelyébe kényszerített, ahol is a mester egy pult mögött állva kedélyes mosollyal fogadta látogatóit.
Amikor azon a bizonyos napon beléptem a lakószobányi nagyságú helyiségbe, a sarki hentesbolt tulajdonosát pillantottam meg, amint egy addig nem látott kis asztalka mellett ülve fehér cédulákat rakosgatott egymásra és balkezében tartott ceruzájával mindegyikre szavakat és számokat jegyezgetett. Nagyon elmélyült munkájában, de néha a Mester felé fordulva olyasmit motyogott, hogy ugyebár egy felsál. hátszint. vesepecsenye. A mester azonban távolba révedő szemekkel bólogatott helyeselve. Én megütköztem ezen a környezetből kirívó jeleneten, de a Mester egy szót sem szólt, igaz, máskor sem igen beszélt, pedig nem volt süketnéma, hiszen minden szót megértett és a maga módján mindig válaszolt is. Aztán a hentes egészen maga alá húzta a támlátlan széket, hogy helyet csináljon egy csinos, fiatal nőnek, aki a Mester szembetűnő megelégedésére lépett be a műhelybe. Nem sokkal utána egy egész sereg lármás diákgyerek követte, akik kétségtelenül a hölgy tanítványai lehettek. A hentes akkor összeszedte holmiját és egy nagy sárga táskába gyömöszölte, majd felállt, de nem hagyta el a helyiséget, hiszen ő maga még nem végzett dolgával.
A gyereksereg egyre közelebb nyomult a látnivaló tárgyakhoz és a hölgy intelmeivel mit sem törődve, a kezükkel is meg akarták azokat érinteni, mintha másképpen nem hinnének létezésükben. Ez a csintalan törekvés azonban még azok esetében is kudarcba fulladt, akik pimaszul felmásztak az útjukba álló pultra, hogy szándékukat ily módon valósítsák meg. A Mester ugyanis nem vesztette el lélekjelenetét, hanem két karját tiltakozólag magasba emelve, tettlegesség nélkül szorította vissza az erőszakos sereget. A hölgy sikoltozott, a hentes vigyorgott én meg jobbnak láttam kereket oldani.
Igyekeztem mielőbb elhagyni a kellemetlen jelenet színhelyét, de a hosszú udvar közepe táján váratlan akadályba ütköztem. Fekete ruhákban öltözött csoportok, csizmás férfiak és fejkendős nők lepték el az udvart olysűrűségben, hogy megállásra kényszerültem. Ekkor az egyik udvari lakás nyitott ablakán keresztül megpillantottam egy asztalra helyezett, fekete lepellel letakart koporsót. A tömeg egy része ebbe a lakásba, mármint a gyászházba igyekezett; a többeik mélyebbre hatoltak, közvetlenül a műhely melletti helyiségbe, ahonnan nemsokára egy zsoltár dallamai csendültek fel. Eddig még nem vettem észre, hogy az udvar sarkában egy kisebb imaház bújt meg, amit ezek szerint csak nagyritkán, meghatározott alkalmakból látogattak a hívők. A tömeget végül is elnyelte a gyászház és a kistemplom, az udvar pedig teljesen kiürült. Megindulhattam a nyitott kapu felé, de még mielőtt az utcára értem, rádöbbentem, hgoy a nagy zűrzavarban az én táskámat azzal a nagy, sárga táskával cseréltem fel, melybe a fehér cédulákat gyömöszölte be sebtében a hentes. Azonnal visszafordultam, de most meg a kifelé tóduló diáksereg állta utamat, ám mögöttük derűs mosolyával ott állt a hentes, aki már messziről lobogtatta felém az én tulajdonomat képező kisebb táskát. "Maga ugyancsak szórakozott" - kiáltotta "de sebaj, nekem azokból a sárga táskákból meg cetlikből annyi van, hgoy nem számít, eggyel több vagy kevesebb". De nekem a sajátom kellett és ezért visszasiettem a műhely felé.
Abba visszatérve hirtelen megfeledkeztem az amúgy sem valami különös kincseket rejtő táskám jelentőségéről, mert odabent meglepő látvány fogadott. A pult előtt a műhely teljes szélességében hatalmas üvegfal szelte át a helyiséget a mester pedig a bejárattól kissé félreállva, diadalmas arckifejezéssel, szétvetett lábakkal úgy állt, mint egy kincset őrző alabárdos. A tárgyakből semmi sem látszott, éppen semmi, mert az üvegfal egész felületét ujjlenyomatok, az erőszakos és kíváncsi diákgyerekek ujjlenyomatai és orrhegyei által keletkezett foltok borították. A látvány igen nagy hatást tett rám, ezt a Mester is észlelhette, mert befelé tessékelt és széles kézmozdulattal jelezte, hogy csak nyugodtan szemléljem ezt a valóban csodálatra méltó alkotást.
Nemsokára újabb látogatók jöttek, gyerekek és felnőttek, akik áhítattal bámulták a mester műhelyének ezen újabb művét. "Milyen csodálatos" - rebegték megilletődve, én pedig miután a látvánnyal beteltem, lassan visszavonultam. Az imaházból kicsendülő dallamok egészen a kapuig kísértek, a gyászházban viszont behúzták a függönyöket.
Az utcán a kacagó hentes fogadott aki megint csak az én ottfelejtett táskámat nyújtotta felém.
Még, hogy csak a nagy emberek - tudósok, művészek, hadvezérek és népvezérek halhatatlanok és felejthetetlenek? Badarság! Igaz, csupán ők részesülnek abban a kiváltságban, hogy nevüket utcák, városok, intézmények és időtálló anyagból készült szobrászalkotások örökítik meg pátriájukban, esetleg távolabbi országokban és földrészeken. de ki látott még olyan csodát, hogy bármelyik közülük haláluk után néhány évtizeddel végigsétál egy utcán, vagy élő mivoltában megjelenik dicső tetteinek színhelyén? Soha, senki nem észlelhetett ilyen esetet újabb történelmünk során, amióta a föltámadás lehetőségének reménysége csak hívő lelkek legmélyén pislákol.
Én meg tanúsítani kívánom, hogy egy bolond, egy városbolondja, vagy akár a város minden bolondja kiérdemelheti a halhatatlanságot, de még a reinkarnációt is, ha rendkívüli egyéniségével beépül a nem mindennapos jelenségekre fogékony gyermekszívekbe. Persze, nem mindenkinek adatott meg az a kegy, hogy több mint fél évszázad múltával ismét szembe találja magát azokkal a figurákkal, akiket már régesrégen halottnak hittek, akiknek emlékét a többség kitörölte tudatából, és akiknek egykori létezéséről az ifjabb nemzedéknek már tudomása sem lehet. De én a sors azon szerencsefiaihoz tartozom, akik ismét találkozhattak velük, bámulhatták és megcsodálhatták őket.
Ebben a nagy élményben nem is oly régen részesültem. Ellenkezőleg! Mintha csak a tegnapi napon történt volna, olyan tisztán és világosan vésődött emlékezetembe a megdöbbentő élmény minden mozzanata. Szép tavaszi délután, orgonavirágás idején. Az égboltról eltakarodtak az egymást kergető, hancurozó felhők. A szél enyhe fuvallata édeskés virágillatot lop be a külvárosi utcák házsorai közé, a frissen kizöldelt levelek éppen csak megrezzennek, újságpapír foszlányok és ballangó töredékek sodródnak játékos összevisszaságban. A hajamat is ez a símogató erő kuszálja, gubancolja és hiába kapkodok tenyeremmel a fejem búbjához, semmi hasznom belőle. Befordulok a keskeny Kisutcába, hogy minél szélvédettebb és csendesebb környéken végezzem el kötelező délutáni sétámat, ám alig tettem ott néhány lépést, az egyik roskatag ház előtt furcsa, de de ismerősnek tűnő női alakot pillantottam meg. Fiatal lány volt, akinek szénfekete haja hosszú kócokban omlott vállára. Piszkos-piros ruhája éppen csak befedte térdét és mezitelen lábakkal lépdelve közeledett felém. Talán nem is lépdelt, inkább csak kapkodta lábait a hepehupás kövezeten, alig haladt előre, inkább én közeledtem hozzá ámulattal. Ahogy észrevett elhúzta amúgy is tátva tartott száját és rikoltozni kezdett. Aztán megemelte rongyos szoknyáját és táncra perdült, ha az ő esetlen ugrándozását egyáltalán táncnak lehetett tekinteni. És énekelt artikulátlan hangon, érthetetlenül. A tánc egyre gyorsult, a hang is egyre torzultabb és elviselhetetlenebbé fajult. Kétségbeesetten hadonászva kiáltottam neki: "Hagyd abba Julcsa. ne csináld tovább, Julcsa. itt a dinár, csitulj már végre". De hiába nyújtottam hadonászó keze felé a pénzdarabot, tudomást sem vett róla, csak ropta a kegyetlen táncot és rikoltozott eszeveszetten. Beláttam, hogy nem tudom lecsittítani, hát igyekeztem tovább állni; de ő jött utánam, majdnem futottam, ám ő is szaporábban szedte lábait - árnyékommá vált, nem tudtam tőle szabadulni. A piac felé igyekeztem, hátha ott eltűnhetek a kofák bódéi között, de a nagy térség olyan néptelen volt, hogy elillanásról szó sem lehetett. Még hátam mögött hallottam éles rikoltozását, mezitelen talpainak tompa csattogását, amikor az egyik bódé mögül kilépett Pista. A bolond Pista. Karján kis fonott kosarat cipelt, amit már káposztalevelekkel, zöldséggel és hibás, görcsös krumplikkal tömtek tele a jótékonykodó kofák; zsebéből nagy, pöttyös zsebkendő fityegett kihívóan, fején kopott pörgekalap állta a gyenge szellő ostromát. Ő csak mosolygott felém amikor megpillantott, majd általam fel nem fedezett egyének felé fordulva pörölgetett, szabad kezével pedig fenyegető mozdulatokat ismételt. "Te bolond. te hibás. egyen meg tégedet a fene. Hess a pokolba, ha mondom". Amikor egészen mellé kerültem, megint elővettem zsebemből a Julcsa által visszautasított aprópénzt, hogy megajándékozzam vele. "Fogd Pista - mondtam - nekem nincs se krumplim, se káposztám". - de Pista rá sem hederített, csak szidalmazta láthatatlan ellenfeleit, aztám amikor tovább indultam, ő is csatlakozott Julcsához és együtt követtek menekülésem iránya, a városközpont felé. Nem messze jutottunk, mert már a régi gimnázium táján, ott ahol valaha a fertőtlenítő és az amóniák vegyülékének szagát árasztó zöld villamos állott, hajlotthátú, keszeg ember nyomogatta egy kerekes köszörűgép nyekergő pedálját, jobbkezével pedig egy kést nyomogatott a szikrákat vető, sivító köszörűkőre. "Mungo, mikor eszel bivalypaprikást" véltem hallani gúnyolódó gyerekhangokat, a köszörűs ember pedig időnként magasra emelt késsel igyekezett elhesegtetni a láthatatlan siserahadat. "Mungo, köszörüld meg a bicskám, jól megfizetem" - kínáltam neki tompaélű zsebkésemet, de elhárító mozdulatot tett, majd abbahagyta munkáját, a guruló szerkezet istrángját nyakába akasztotta és csatlakozott a mögöttem felzárkózott kísérethez. Most már hárman voltak és nemsokára négyre szaporodott a csoport, mert a következő utcasarkon, egy üzlet kirakatának kőlépcsőjén ott ült Treszka néni, aki kifogyhatatlannak tűnő fonálkészletéből szüntelenül kötötte a tarka sálakat és más, előttem ismeretlen rendeltetésű holmikat. Ujjai állandóan mozogtak, szemét csak nagyritkán emelte fel a járókelőkre, közben alig hallhatóan motyogta maga elé ismert szövegét: "Itt megy a herceg... de szép vagy te királyleány. a király meg a királyné. ugye te vagy a hófehérke, kedvesem?". Az utóbbi mondatot talán Julcsának szánta, aki szorosan nyomomban volt és amikor szóltam neki, hogy "Treszka néni, megveszem a sálat" ajánlatomat nem vette tudomásul, hanem a nagy gombolyagot, meg a hosszú tűket kis szatyorjába sűlyesztette, nagynehezen föltápászkodott helyéről és csatlakozott a többiekhez.
Már azt gondoltam, hogy mindannyian együtt vagyunk, amikor a városból dél felé futó hosszú utca irányából furulyaszóra emlékeztető hangok hatoltak fülembe. Még néhány lépést ballagtunk, amikor egy utcasarkon váratlanul egy ugrándozó, szája előtt száraz ágdarabot tartó férfi alakja bukkant fel. Jóval bokája fölöttig érő nadrágját madzaggal kötötte össze, ennek ellenére minduntalan félbeszakította a furulyázás mimelést, derekához kapkodott, nehogy lecsússzon róla az elnyűtt ruhadarab. Mikor összetalálkoztunk, rámszegezte a puskává lényegített álfurulyát és többször megismételt puf. puf. kiáltással jelezte, hogy símán a másvilágra küldött. Én ekkor magasba lendítettem karjaimat, jelezve, hgoy "megadom magam, Pipe". Ő elégedett vigyorgással nyugtázta vereségemet, a száraz fadarabot ismét szájához emelte és felszólítás nélkül csatlakozott a menethez.
Rövidesen a városközpont legközepére, a Forum terére értünk, ahol hat magasba ívelő oszlop előtt szabadtéri színpadot ácsoltak össze egy készülő ünnepségre. Nekem azonban az volt az érzésem, hogy ezt az emelvényt éppen a mi számunkra, az én bolond-gyülekezetem kedvéért állították fel. Nem is sokat haboztam, azonnal elfogadtam a kihívást és csoportom tagjait egyenként csalogattam és segítettem fel erre a nagy nyilvánosság számára is megközelíthető színpadra. Láttam, hogy odalent egyre több bámészkodó figyeli a különös társulat megjelenését, bolondjaim pedig egyre nyugtalanabbul viselkedtek az őket bámuló, egyre szaporodó nézősereg láttán. A szemközti háztömbök mögött lebukó nap korongja rőtszínű fátyolba vonta a színpadot és hátterét, mintha egy nagy előadás kezdetét jelző reflektor fényei gyulladtak volna ki. És akkor a színjáték minden bejelentés és biztatás nélkül kezdetét vette.
Elsőként Mungo szikrázó köszörűköve sivított fel a színpadon. Lába sebesen hajtotta a pedált, kezében a kés vérvörösen csillogott. Aztán Treszka néni két hosszú kötőtűje indult meg szokatlan gyors mozgással, Pipe furulyázni kezdett és időnként a közönség felé lövöldözött, Pista káposzta leveleket meg hagymát dobált a meghökkent bámészkodók felé, közben szüntelenül kiáltozott: "nesztek bolondok... egyetek hibásak".. Julcsa eszeveszett táncra perdült, nagyokat rikoltozott és rongyos szoknyáját köldökéig emelte, amit nagy ujjongással vett tudomásul a közönség. Pokoli zenebona vette kezdetét, de a nép remekül szórakozott. Bicskákat nyújtogattak Mungó felé, aki sebtében megélesítette és visszadobálta ezeket; Treszka néni nagy igyekezettel kötött sáldarabjait dobálta a tömegbe, azok meg egymást taposva kűzdöttek egy ilyen tarka darabért; Pista káposztáját és hagymáit jóízűen fogyasztották, Pipe lövéseire jónéhányan összerogyást mímelve zuhantak a betonkockákra, ám a legnagyobb sikert Julcsa tánca aratta, akinek fellépését egetverő tapssal kísérte közönsége.
Amikor a nap eltűnt a házsorok mögött és a színpad elvesztve vörös fényfátyolát szürkeségbe kezdett borulni, a város bolondjain a fáradtság jelei ütköztek ki. Mozdulataik, gesztusaik lelassultak, a rikoltozás halkult, és hiába követelődzött a nagyra duzzadt közönség, láttam, hogy eljött a távozás ideje. Egyenként csempésztem le őket a színpadról és a tömeget megkerülve igyekeztem őket eltávolítani a nagy előadás színhelyéről. Amikor kiürült az emelvény, a közönség soraiból néhányan fölugrottak a deszkákra és az előbbi mutatványokat utánozva maguk folytatták a nagysikerű mutatvány utánzását. Már távolabbról visszatekintve láttam, hogy a színpad egészen megtelt az utánzókkal, akik valóságos vitustáncot járva és üvöltözve folytatták azt, amit a város bolondjai produkáltak. Furulyáztak, rikoltoztak, a lányok magasra emelt szoknyával táncoltak. Valóságos orgiává fajult ez a bolond-utánzás.
Az én bolondjaim még egyszer összejöttek ott, ahonnan már együttesen indultunk a nagy előadásra, aztán búcsúszó nélkül szétszéledtek, mindegyik a maga irányába. Mindaddig szemmel kísértem őket, míg el nem tűntek a messzeség ködében. A Forum felől még hallottam az elviselhetetlenné vált hangzavart. aztán menekültem hazafelé, hogy eltűnjek a színről én, a hatodik.
Hangya András emlékének ajánlom
Barátom, Boglár Emőd eltünése egyszerűen hihetetlennek tűnik számomra. Egy korban már jól előrehaladott ember, aki ezenfelül közismert, tiszteletre méltó szobrászművész és családfő akivel többé-kevésbé rendszeres levelezést folytattam, de legrosszabb esetben telefonálással adtunk magunkról kölcsönösen életjelt, egyszeriben megszűnt létezni. Hiába érdeklődtem kollégák, közös barátok és ismerősök körében, senki semmit sem tudott róla mondani, eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Ha netalán a legrosszabb következett volna be - ezzel fiatalabbak esetében is számolni lehet - az már a közvélemény tudomására jutott volna, hiszen Boglár Emőd művészete határainkon belül és azon túl is jól ismert, szűkebb pátriájában pedig, ahonnan elindult a Parnasszus csúcsa felé, úgyszólván minden lépését figyelemmel kísérték, a vidéki emberek magától értetődő lokálpatriotizmusának szellemében. Egy év múlva már olyan előérzet kerített hatalmába, hogy Emőd szándékos, de kegyetlen tréfát űz velem és mindenkivel, aki pályafutását már kezdettől nagy figyelemmel kísérte. Mert Emőd bizony mélyről kezdte, olyan mélyről, hogy mélyebbről már az egyszerű emberi vegetálás útjára is alig lehet felkapaszkodni. De ez régen volt, nagyon régen. Ma nem lettem volna közvetlen tanuja mindannak, ami vele és körülötte történt, már a feledés egyre vastagodó fátyola terült volna mindenre. Arra a düledező, dohos viskóra, melyben ifjú napjait élte, a bokáig érő sárra a környéken, a nyomorgókra, részegesekre, futóbolondokra. De éppen az történt, hogy semmit sem felejtettem, hogy minden emlék mélyen belém vésődve várta, hogy egy napon, amikor szüksége mutatkozik, tűt helyezzek a bennem rejlő lemezre, és felcsendüljön a régi élmények síró-nevető, panaszos és kérkedő melódiája. Ezen az úton haladva villant fel agyamban a gondolat, hogy eltűnt barátomat ott keressem, ahonnan a pálya és az emlék elindult.
Komornak ígérkező őszi nap reggelén a pillanatnyi ihlet hatására magamra kaptam gönceimet és mellőzve megszokott életrendemet, borotválatlanul, kávézást és újságolvasást kihagyva megindultam a régi emlékek tájékára. A sok évtized múltával bekövetkezett változások a környék külsején alig voltak észlelhetők. A nagy esőzések után felázott kocsiút sarába most is beleragadtak volna a stráfkocsik, ha még léteztek volna, a mindig mérges kutyák a kapuk mögül fogukat csikorgatva rémisztgették a járókelőket és a házaknak csak csekély része öltött korszerűbb külsőt; többségük roskatagon, vedlett falakkal rejtették el a valószínű szegénység kíváncsi szemeket amúgy sem vonzó szégyenét.
Az a kis ház és annak a háznak a kerítése meg éppen semmit sem változott, úgy tűnt, mintha ugyanazok a mohával borított korhadt deszkák zárják körül a nagy udvar belsejét és mintha ugyanazok a nedvesség foltok kúsznának a tetőzet felé a hasas falakon mint régen-egykoron. A kapu is elgörbülten állott tokjában, kilincsén a rozsda régi ismerős. És úgy csikordult keserves sírásra emlékeztetve mint akkor-régen.
Amikor beléptem az udvarba egyszeriben minden megváltozott. Ellentétben a roskadozó ház külsejével odabent minden olyan fehérre meszelve ragyogott, hogy fénye valósággal szemkápráztató volt. És köröskörül minden be volt építve: Kis házikók kicsiny, de tiszta ablakokkal, teljesen ép, újnak tetsző palatetőkkel. Az udvar egykor hepehupás talaját ápolt zöld pázsit borította, a pázsiton meg csodálatos alkotások sorakoztak szép rendbe rakva; szikrázó márvány szobrok. Az épületek fehér sorától elütően ezek a szépséges művek a szivárvány színeiben pompáztak. Áttetszően festett márvány? Vagy színes kövekből egybefaragott valószínűtlen, majdnem-élő világ?
Domborművek a falakra támasztva, magasak, melyek a házak falain is túlnőttek és kisebbek, melyek az ablakok között helyezkedtek el. És sok szoborfigura, egész csoportok egymás mellett, csaknem teljesen egybefonódva. Körül voltam kerítve velük. de nem féltem, mert ebben a zárt körben semmi sem volt félelmetes. A faragott alakok barátságosan és békésen álltak körbe olyannyira, hogy még elveszettnek sem éreztem magam. Az egyik különös kompozíciót egészen megközelítettem. Ez a mestermű rózsaszínű lepellel leborított félfigurákat ábrázolt, a lepel redői olyannyira puha anyagszerűséget szugeráltak, hogy jobb kezemmel végigsímítottam az egyik kikdomborodó alakzatot. És akkor. ez egy pillanatra mégis megdöbbentett - a befedett figura fölemelkedett, a rózsaszín lepelt lassan lefejtette magáról és mosolyogva szólt hozzám: "Nekünk ezt a szerepet szánta a művész úr, de vállaljuk, mert a szépség szolgálatában állunk". Fejével még hátam mögé intett valamit jelezve, aztán magára húzta a lepelt és ismét kővé meredt. A jelre hátra néztem; újabb meglepetésemre a zöld pázsit közepén Emődöt pillantottam meg. Arca ragyogott, de szótlan és mozdulatlan maradt. Sovány testének hasatáján mintha átlátszottak volna a fehér falak, korábban mindig katonásan nyírott haja most a vállára omlott. Furcsává lényegült figurájából kiugró nyakán mély barázdákkal átszelt arca volt a régi, mélyen ülő, vizsgálódó szemei pedig keresztül néztek rajtam. Büszkén állt ott művei koszorújában, de mintha mindezt csak önmaga örömére teremtette volna.
Én tovább léptem, mert még sok volt a látnivaló, de akkor kinyiloptt egy ajtó és a sötét szobából egy talpig fehér köntösbe öltözött női alak, Emőd édesanyja jelent meg. Pontosan olyan volt, amilyennek utoljára az irgalmas nővérek menedékhelyén láttam egy vaságyon fekve, viaszsárga arccal a mennyezet felé meredve.
Már semmi sem lepett meg. Mentem a varázslat udvarának másik szegletéhez, ahol éles, csiszolatlan kövekből egy sziklákból alázuhanó vízesést hozott létre a szobrász alkotó fantáziája. Tetején színes cserje díszelgett, a lezuhanó víz pedig oly valóságosnak tűnt, hogy azt is megérintettem. A tenyerem pedig nedves lett. Akkor már felbátorkodtam, számat is a lecsorduló kővízhez tapasztottam és ittam, ittam a jéghideg, frissítő vízből. Miután arcomat is jól ledörzsöltem ezzel a csodálatos forrásvízzel, visszafordultam barátom felé, hogy mély hálámat fejezzem ki ezért a művészetben új korszakot jelző szoborcsoportért, amit így, egybegyűjtve talán én pillanthattam meg elsőként.
De barátom, Boglár Emőd már nem állt az udvar közepén, édesanyjának figurája is eltűnt a már elzárt ajtónyílásból és szobrok is egymásután elmosódtak és léggé váltak. A fehér falak már nem is voltak fehérek, a pázsit pedig valósággal kicsúszott a lábam alól. Meginogtam és reszkető lábakkal hátráltam a kapu felé. Amikor nagynehezen kiértem, futni kezdtem.
Messze, messze, minél távolabb barátom Boglár Emőd varázslatától, a szemfényvesztés megfejthetetlen hatásának színhelyéről.