Pekár Tibor
A Szabadkai Filharmónia a két világháború között

A Szabadkai Filharmónia története három nagy korszakra osztható. Az 1908. február 12-én megtartott első hangversenytől a világháború kitöréséig tartó időszak, amelyet Lányi Ernő neve fémjelez, úgy él a köztudatban, mint a zenekar hőskora. Lányinak talán éppen az a legnagyobb érdeme, hogy létrehozott Szabadkán egy szimfonikus zenekart, amely alig egy-két év leforgása alatt országos hírnévre tett szert, s amellyel szívesen muzsikáltak az Európa különböző országaiból érkező művészek.

A második világháború utáni korszak évtizedei még sokunk emlékezetében elevenen élnek, s aki valamelyest is figyelemmel kísérte a zenekar munkásságát, az sokat mesélhetnek sikeres hangversenyekről s azokról a nehézségekről, amelyek szinte állandó kísérői az együttesnek, s amelyek nagy részéről a sajtó mindig igyekezett tájékoztatni az olvasót, a hallgatót, a nézőt. Ám a két háború közötti korszakot némi homály fedi. Erre az időre már kevesen emlékeznek, ezekről az évekről s a hozzájuk fűződő zenei eseményekről még a városban élő zenészek is keveset tudnak.

Mi lett a sorsa Lányi Ernő zenekarának? Ha egyáltalán még létezett, akkor ki vette át az irányítást, milyen műveket adtak elő, kik voltak a szólisták? És milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük?

Ezek azok a kérdések, amelyekre kutatásaim során igyekeztem választ találni. Adataimat elsősorban a korabeli sajtó és a megőrzött műsorfüzetek anyagából merítettem, ami hiányos mivolta ellenére is sok érdekességre derített fényt. Úttörő munkámmal megkísérlem a feledéstől megmenteni a Szabadkai Filharmónia életének e viszontagságos két évtizedét

Eltemetik Lányi Ernőt

"Ködös, didergő esőt szitáló márciusi nap volt, amikor a gyászmenet a lehúzott redőnyű üzletek között harangzúgástól kísérve végigvonult a városon a nagyparknál fekvő háztól a bajai úti temetőig. Ezrek mentek némán, lehajtott fejjel, reményt, hitet vesztett belső lázadással, a lesújtó újabb elhagyatottság kétségbeesésével, amelyet felfogni, megérteni, elhinni nem lehetett. Azután ott álltunk a nyitott sír előtt, amelyen két gerendán a koporsó feküdt a friss tavaszi földszagot árasztó hantok között, köröskörül a temető márciusi kopársága, ezernyi arcon egybefolyt a könny és az eső, ezernyi torkot fojtogatott a sírás, a felhőfátyolba burkolt ég alatt lassan belopakodott az alkonyat és az örök fény világosságát szólító papi szó elhalt. Dettre János lépett elő, hogy baráti búcsúzóját elmondja, de a nagyszerű szónok szava elfulladt, hangja elveszett a zokogásban, amely leküzdhetetlenül előtört és könnybe borította ezrek szemét."

"Lassan előlépett egy kis csoport, egyszerű ruhájú, kidolgozott, keménykezű emberek, a munkásdalárda dalosai. Ez az énekkar volt Lányi Ernő utolsó alkotása, ő hívta életre, ő tanította, oktatta kottaolvasásra, írta jeligéjét és utolsónak egy dalát tanította nekik, amelynek tanítását már nem ő fejezte be. Ezt a dalt énekelték ott a sírnál búcsúzóul." (Lányi Ernő. Halálának tizenötödik évfordulójára. Írta Schulhoff József. Napló, 1938. március 13.)

Így emlékezik vissza egy szemtanú Lányi Ernő utolsó útjára, amikor Szabadka végső búcsút vett attól az embertől, akinek annyi mindent köszönhetett.

A sokoldalú muzsikus, a kitűnő szervező, a tehetséges zeneszerző, a nagyra becsült pedagógus, a köztiszteletben álló karmester és zenekarvezető távozásával hatalmas űr támadt Szabadka zenei életében. Az árván maradt Filharmóniai Társaság megszűnt működni; a városban maradt zenészek már csak álmaikban idézték fel a régi szép hangversenyek emlékét.

Az évek múlásával mind jobban feledésbe merültek a háború borzalmai s az emberek, megszokva az újonnan előállt helyzetet, mindjobban kezdték érezni a komolyzenei rendezvények hiányát. A Városi Zenekar elsősorban a mozi és a templom szükségleteit volt hivatott kielégíteni, és túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy egy szimfonikus művet is műsorára tűzhessen. Huszonnyolc emberrel valóban nem lehet Csajkovszkijt játszani, de a városban akadt annyi amatőr zenész, hogy bármikor össze lehetett volna hozni egy komolyzenei együttest. Csakhogy a hivatásos muzsikusok délután és este foglaltak voltak, a nem hivatásosak pedig délelőttönként a saját állandó munkahelyükön dolgoztak. Dirigens akadt volna, talán sok is, így például Hermann Ottó, a Városi Zenekar vezetője, vagy Bermel Miklós, ugyanannak a zenekarnak helyettes karnagya; de még mások is jelentkeztek.

Az első Mozart-est

Az évek egyre peregtek, mígnem a Napló 1931. március 14-i számában arról értesíthette olvasóit, hogy "Mozart százhetvenötödik születésnapját Szuboticán is méltó módon kívánják megünnepelni. Krámer Imre szuboticai hegedűművész kezdeményezésére Szuboticán újból megalakult a Filharmóniai Társaság és ez rendezi meg az ünnepélyt. A Filharmóniai Társaság széleskörű előkészületeket tesz az ünnepélyre és csütörtökön nyilvános próbát tartott a városi zenede nagytermében. A filharmóniai társaság próbáján előkelő közönség jelent meg." De vajon tényleg sikerült feléleszteni a tetszhalott együttest? Március 21-én ugyancsak a Napló elnézést kér a téves információ miatt, ugyanis a bejelentett koncerten nem a Filharmóniai Társaság, hanem egy külön erre az alkalomra alakult szimfonikus zenekar fog pódiumra lépni. Ennek ellenére a húsvét hétfőjén megtartott Mozart-estről szóló beszámoló ezen a címen jelent meg: "A teljes siker jegyében folyt le a szuboticai filharmonikus zenekar első hangversenye. Zsúfolt ház ünnepelte a Mozart-koncert szereplőit."

Tehát 1931. április 20. Az a nevezetes dátum, amikor, tizenhét évi szünet után, ismét egy negyven tagú zenekar hangjaitól zengtek a Városi Színház öreg falai. Dr. Diamant Ernő ügyvéd bevezető szavai után felcsendült az állami himnusz, majd a zseniális salzburgi mester következő művei:

1. Figaro házassága, nyitány

2. D-moll zongoraverseny - előadta Pataki Cora

3. Ave verum; Agnus Dei - a ferencrendi templom vegyes karát, az Iparos Dalárda férfikarát és a zenekart Fehér Ödön vezényelte

4. Két dal - énekelte Farkasné Gábos Nelly

5. Esz-dúr szimfónia

A zenekart Kramer Imre vezette, s valamennyi előadó szabadkai volt. Szegedi Emil, a Napló tudósítója, minden számot külön-külön megdicsért és nem mulasztotta el kiemelni, Mozart zenéjének sikerült összehoznia a város közönségét nemzeti, vallási, világnézeti és társadalmi különbség nélkül, és azt is hozzátette, hogy ez a zenekar felbecsülhetetlen értéke Szabadka szegényes zenei kultúrájának. A koncert tiszta jövedelmét a Pater Vazul és Milan Todorov vezetése alatt álló VII. köri szegény iskolás gyermekek konyhája javára fordították.

A Városi Zenekart is eltemetik

Valójában mióta is beszélhetünk Szabadkán zenekari életről? Iványi Istvántól, a város múltjának fáradhatatlan kutatójától tudjuk, hogy Arnold Györgynek, a Szent Teréz-templom kántorának 1803-ban öttagú "zenekar" állott rendelkezésére. Ez az együttes 1852-re már 19 tagúvá nőtt, s a templomon kívül a színházban, Palicson és más "profán" helyeken is köteles volt muzsikálni. Ezt a Városi Zenekart a Városi Tanács éppen a Mozart-jubileum körüli napokban, pontosabban 1931. május 1-vel megszüntette! Akit lehetett, nyugdíjaztattak, a többiek pedig végkielégítést kaptak. Ez a döntés nyilván nagy felháborodást váltott ki s egyben érthetővé teszi, hogy a komolyzene iránti igény még inkább megnőtt mind a közönség, mind pedig a városban élő zenészek részéről. A papok a szószékről voltak kénytelenek megmagyarázni a hívőknek, hogy miért hallgatnak ünnepnapokon is csak csendes misét.

Kramer Imre (a nem magyar újságok szerint: Mirko Kramer nagy tervekkel vetette magát munkába, aminek eredménye azonban csak a következő év elején mutatkozott meg. A szervező ezúttal a Francia Klub volt s az 1932. február 14-én, vasárnap délelőtt megtartott hangverseny tiszta jövedelmét a munkanélküliek megsegítésére fordították. A jegyeket 5, 10, 15 és 20 dináros áron bocsátották eladásra s a műsoron kizárólag zenekari művek szerepeltek:

Beethoven: VII. szimfónia

Saint-Saëns: Haláltánc

Dvořak: Első szláv tánc

Gounod: Balettzene a Faust c. operából

Kramer Imre azzal lepte meg a közönséget, hogy Beethoven szimfóniáját fejből dirigálta. "Az egészen fölösleges zsonglőrösködése a publikumban - a Napló szerint - vegyes érzéseket keltett." A közönség minden számot hosszan és lelkesen megtapsolt.

Ezen a koncerten mintegy ötvenen ültek a zenekarban, amelyről 1932. április 7-én úgy ír a Napló, hogy "néhány nappal ezelőtt megalakult". Na, végre! A részletekről az április 12-i számból értesülünk: "Szubotica zenei élete sokévi stagnálás után néhány zenebarát kezdeményezésére újjáéledt és termékeny, aktív útra irányult. Az a nagy és sikeresen gazdag múltú filharmonikus zenekar, amelynek vezetője néhai Lányi Ernő volt, az ő halála után áldatlan teppedésben vegetált. A vitalitás, amelyet éppen a muzsika követel meg, eltűnt, és több jó szándékú, nemes és minden dicséretet megérdemlő kísérlettől eltekintve nem volt reprezentatív, kifelé és befelé egységesített filharmóniai társaság. Most újjáalakult. (.) Manojlovics Cvetko, a zenede igazgatója eljárt az illetékes hatóságoknál a szuboticai filharmonikus társaság alapszabályainak jóváhagyása érdekében. Az alapszabályokat a miniszter jóváhagyta és aláírta. (.) A város intelligenciájához azzal a kérelemmel fordul a filharmonikusok előkészítő bizottsága, hogy tagul lépjenek be a társulatba s támogassák azt céljai elérésében."

Ravel Boleró-ja és Beethoven Kilencedik-je

A következő hangversenyre két hónappal később, 1932. június 12-én, a Vöröskereszt napján került sor Palicson, a fürdő nagytermében. Ekkor csendültek fel vidékünkön első ízben Ravel csodálatos Bolerójának hangjai. A zeneszerzőről s a műről dr. Jovan Savić, a Jogi Fakultás tanára tartott előadást. Vajon mennyire sikerült megszólaltatni a kortárs francia mester pazarul meghangszerelt partitúráját? Jókora adag bátorságra vall, hogy megkomponálása után alig néhány évvel közönség elé, méghozzá szabadkai közönség elé mert állni a zenekar ezzel a friss művel, amelyet a New York-i bemutatón 1929-ben hallott először a világ.

Kramer Imre ezután ismét nagy fába vágta a fejszéjét. Még ugyanabban az évben, vagyis 1932. november 17-én bemutatta a szabadkaiaknak Beethoven IX. szimfóniáját! Közreműködött a Neven dalárda, amelyet dr. Mihovil Katanec tanított be. A szólisták is mindannyian helybeliek voltak: Csiffáry Mária szoprán, Csiffáry Minka alt, Edelstein Leó tenor, és Jenkács Matej basszus. A Napló újságírója szerint a nézőtér percekig ünnepelte az előadókat, akik méltán rászolgáltak az elismerésre, annak ellenére, hogy a produkció, józanul megítélve, nem volt minden ízében kifogástalan. A felkészülés feltételei eléggé mostohák voltak s azok is maradnak - írja a tudósító - mindaddig, "amíg hivatalosan meg nem alakul a filharmonikus zenekar."

Tehát még sem alakult meg igazán.

Tíz nappal később - "az óriási érdeklődésre való tekintettel" - újra előadták a Kilencedik-et, ezúttal még jobban, mint először, ám - a Jugoslovenski dnevnik állítása szerint üres nézőtér előtt.

Az első Strauss-est

A még mindig meg sem alakult zenekar folytatta sikersorozatát.

1932. december 10-én a Népkör látta vendégül a filharmonikusokat, akik a következő Strauss-művekkel kedveskedtek a közönségnek:

Egyiptomi induló

Wein, Weib und Gesang

Perpetuum mobile

Donau-Walzer

Frühlingstimmen

Künstlerleben

Pizzicato-Polka

Kuss-Walzer

Tritsch-Tratsch-Polka

Denevér, nyitány

A Tavaszi hangok (Frühlingsstimmen) szólistája Csiffáry Mariska volt. A fülbemászó dallamok megtették hatásukat: a közönség tombolva tapsolt minden szám után, a Perpetuum mobilé-t háromszor is meg kellett ismételni!

Lehet-e még mindezt fokozni?

Kramer Imre megmutatta, hogy lehet.

1933. február 2-án egy rendkívül igényes Csajkovszkij-esttel állt közönség elé. A mintegy ötven tagból álló zenekar előadta a nagy orosz romantikus szerző két kapitális alkotását: a Hatodik ún. Patetikus szimfóniát és az 1812 c. nyitányt. A siker olyan hatalmas volt, hogy az utóbbi művet teljes egészében meg kellett ismételni - amire nem sok példa akad a zene történetében!

1933. július 11-én este szokatlanul sok ember gyűlt össze a Palicsi-tó partján. A színes égőkkel kivilágított zenepavilonból kiáradó Strauss-dallamok sokak számára felejthetetlenné tették azt a vasárnap estét. A műsor majdnem teljesen azonos volt a fél évvel korábban megtartott hangversenyével - és a siker is legalább akkora volt. A mind jobban felerősödő szél ellenére több számot meg kellett ismételnie a zenekarnak.

Egy filmsztár a filharmonikusok koncertjén

Josef Schmidt neve ma már nem sokat mond a komolyzene kedvelőinek, pedig a maga idejében hallatlanul népszerű énekes volt, nemcsak hangjának, hanem még inkább filmjeinek, méghozzá hangos filmjeinek köszönhetően. Híre így Szabadkára is eljutott. Ennek ellenére az 1933 őszére tervezett fellépése elmaradt, mert a megszokottnak többszörösére felemelt helyárak elijesztették a közönséget s így a kellő érdeklődés hiányában le kellett mondani a hangversenyt. (Végezzünk egy összehasonlítást: a napilapok 1 dinárba kerültek, a legdrágább koncertjegyet pedig ennek százszorosáért szerették volna eladni! Egy belépő ára más alkalmakkor 10 és 25 dinár között mozgott.)

A szezonnyitó hangversenyre november 15-én került sor. Ennek a koncertnek az az érdekessége, hogy a zenekart Germáni Gyula, a Zeneiskola egykori tanára vezényelte, mivel Kramer Imre szólistaként működött közre. A filharmonikusok ezen az esten valójában csak egy művet adtak elő, Bach d-moll kettősversenyét - Kramer mellett a másik hegedűs Bermel Ferenc volt -, a többi számot szóló szerzemények képezték. Pataki Cora Chopin f-moll fantáziáját és cisz-moll scherzóját, valamint Liszt La Campanella c. hangversenyetüdjét játszotta. (Ráadásként egy Debussy-darabbal ajándékozta meg a közönséget.) Ezután, ugyancsak az ő kíséretével, egy brünni baritonista, Paul Feilich következett, aki Schubert, Meyerbeer, Mozart, Mokranjac és Rossini egy-egy dalát illetve áriáját adta elő. Az est utolsó száma Mozart Klarinét-quintettje volt, amelynek megszólaltatói mindannyian szabadkaiak voltak: Kramer Imre, Fröhlich Ferenc, Bermel Ferenc, Mirko Stokanović és Libero Nović.

A hallgatóság heves tapsviharral jutalmazta az előadóművészeket, csak úgy zengett a félig üres terem! "A művészpártoló közönség - írta a Napló tudósítója - bizonyosan bridgezett. Veszített. Elmulasztotta ezt a hangversenyt."

A szabadkai Szt. Cecília énekkar 1933-ban az országos kórusversenyről első díjjal tért haza, így nem csoda, hogy meghívást kapott Zentára, ahol az Eugén Szálló dísztermében tartott Nagy klasszikus hangversenyen lépett fel 1934 februárjában - valószínűleg 4-én. Kempter Missa solemniséből a Kyrie, a Gloria és a Credo tételt adta elő a 61 tagú vegyes kar a filharmonikusok közreműködésével. Fehér Ödön vezényelt.

Ugyanez az együttes szólaltatta meg február 20-án, Szabadkán, Schubert B-dúr miséjének két tételét. Ezen az esten még más művek is elhangzottak Schuberttől: Kramer Imre hegedült, Pataki Cora és Krombholz Károly a szóló számaik után előadták a Wanderer-fantáziát, Hay Vera pedig elénekelt három dalt.

A következő hangversenyre 1934. október 4-én került sor. A műsor különlegessége Mozart két zongorára komponált D-dúr szonátája volt, amelyet Singer Endre, az előadó, maga írt át egy zongorára, természetesen zenekari kísérettel ellátva. Singer egy szabadkai születésű, de Bécsben élő zongorista volt, aki a Mozart-művet a közönség követelésére két ráadásszámmal toldotta meg. Az est másik szólistája az egy évvel korábbról már ismert Paul Freilich volt, aki viszont némi csalódást okozott Bach Kreutzstab-kantátájának nem éppen kifogástalan interpretálásával. Maga a zenekar Kramer Imre irányításával három kompozíciót játszott: Volkmann F-dúr szerenádját, Ravel Boleróját és Bartók Román táncait. A tudósító szerint nem szólalt meg mindegyik mű tökéletesen, ami nem is annyira az előadók, mint inkább a gyenge minőségű hangszerek rovására írható.

Egy teljes évnek kellett eltelnie, mire a szabadkaiak újra hallhatták filharmonikusaikat, közülük is csak a vonósokat, akik csupán egy Mozart-művet játszottak, a Kis éji zenét. A műsor többi tíz számát a régóta várt tenorista, Josef Schmidt szolgáltatta, aki operaáriákat és olasz dalokat énekelt, Edw. Steinberger zongorakíséretével. A közönségnek végre lehetősége nyílott Massenet, Donizetti, Puccini, Meyerbeer, Flotow és Verdi legszebb melódiáiban gyönyörködni. A nézőtér ezúttal zsúfolásig megtelt s a vendégművész egyáltalán nem fukarkodott a ráadásokkal, pedig a jéghideg teremben való éneklés aligha tett jót a hangjának.

Van Filharmónia vagy nincs Filharmónia?

Az 1935. október 26-án megtartott hangverseny volt a szabadkai filharmonikusoknak a - ha jól számolom - tizenharmadik fellépése, de ennél valószínűleg többször is pódiumra léptek, csak arról nincsenek megbízható adataink. S ekkor, 1935. november 24-én a Naplóban napvilágot látott egy cikk a következő cím alatt: "Megalakul a szuboticai Filharmóniai Egyesület". Nem tréfa! "Már csak rövid idő kérdése", hogy a várva-várt esemény bekövetkezzen s akkor - az újság szerint - az ifjúság végre megfelelő zenei nevelésben részesül, sőt, a legszélesebb néprétegek is megbarátkozhatnak a klasszikus zeneirodalom örök értékű műveivel, a hivatásos zenészek pedig megfelelő munkát kapnak illő anyagi támogatás mellett.

A Filharmónia Egyesület 1935. december 1-jén tartotta meg "soron következő" alakuló ülését a Városi zeneiskola igazgatói termében. Ezen az összejövetelen megválasztottak egy háromtagú bizottságot, amely hivatott volt az első közgyűlést előkészíteni. A bizottság tagjai a következők voltak: Cvetko Manojlović, a zenede igazgatója, Újházi Lajos, a Filharmónia karmestere (!) és dr. Diamant Ernő ügyvéd.

A sajtó akkoriban sokat foglalkozott a születendő zenekarral, amelynek létrejöttét több minden akadályozta. Elsősorban a szükséges mennyiségű pénz hiánya. Hatósági engedély már volt, kotta, hangszer és egyéb szükséges felszerelés is akadt valamennyi, csupán az anyagi támogatás késlekedett. Az ún. pártoló, tehát pénzbeli segélyt nyújtó tagok tábora lassan nőtt, amit az újságokban megjelent toborzó írások jól sejtetnek. "Nem jelszavakat akarunk a levegőbe röpíteni, hogy a sötétséget megvilágítsuk - írta Újházy Lajos a naplóban 1936. február 26-án -, hanem meteorfényt akarunk árasztani, hogy pillanatnyi zenei kábulatot idézzünk fel, hanem testvéri szeretettel, fényes nappal hívunk és várunk minden aktív zenészt és pártoló tagot, akikkel mindenkit kielégítő kultúrmunkát óhajtunk végezni. A komolyzenére szomjas műkedvelő zenész, a kenyérgondtól űzött hivatásos zenész, az igazi jó zenét megtanulni akaró zenedei tanítvány és az apostoli munkát végző zenetanár, mind mint egy várják, kívánják ennek a zenekarnak mielőbbi megalakulását és működésbe lépését."

Az "első" hangverseny műsora - papíron - már készen állt, az "első" zenekari próba dátumát is többször kitűzték, az alakuló közgyűlést is nem egyszer elnapolták, tehát lehettek gondok bőven. A legsúlyosabb talán éppen az volt, hogy a városban élő muzsikusok egyáltalán nem "egy emberként" képzelték el a zenekar működését.

A hosszas vajúdás eredményeként 1936. március 22-én végre megtartották az alakuló közgyűlést, amivel még közel sem oldódott meg minden probléma. Ettől kezdve nemcsak a meg nem tartott koncertek és próbák dátumait változtatgatták szinte hétről hétre, hanem egyszer csak a karmesteri emelvény is hirtelen gazdát cserélt: Újházy Lajos helyett ismét Kramer Imre kezébe került a dirigensi pálca. "A próbák rövidesen megkezdődnek", jelentette a Napló 1936. április 19-én. A május 30-ára tervezett "első" hangversenyre végül, teljesen új műsorral, november 9-én került sor. A következő négy művet mutatták be:

1. Weber: Oberon, nyitány

2. Mendelssohn: Olasz szimfónia

3. Saint-Saëns: Haláltánc

4. Ljubomir Bošnjaković: Preludium

A koncertet dr. Mileta Djurišić, a Filharmónia Egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédében többek között elmondta, hogy a zenekarban való közreműködést a zeneiskola tanárai, sajnos, megtagadták, s az egykori Városi Zenekar hivatásos zenészei közül már kevesen élnek Szabadkán, így a hiányzó muzsikusokat katonazenészekkel voltak kénytelenek pótolni. Az elnöki beköszöntőből az is egyértelműen kiderült, hogy a karmester-kérdés volt a Filharmónia újjászervezésének legnagyobb kerékkötője. A nézőkben megpróbálják újra felébreszteni azt a tudatot, hogy koncertre járni a helyes társadalmi viselkedéshez tartozik, a szervezést pedig igyekeznek majd korszerű, "félig-meddig üzleti alapra" helyezni. A pártoló tagok verbuválása természetesen továbbra is tart.

Vezetőség már van

A Filharmónia Társaság rendkívüli gyűlését 1936. november 29-én tartotta a Városi Zeneiskola nagytermében. A Napló előző nap hosszabb írást szentelt az eseménynek, ebből való az egyik vezetőségi tag alábbi nyilatkozata: "A Filharmóniai Társaság célja, hogy egy zászló alatt egyesítse mindazokat, akik a zene kedvelői, rajongói. Ennek a feladatnak a megoldása sosem volt talán oly nehéz, mint éppen ma. Hiszen soha sem volt a társadalom rétegeződése oly élesen kifejezett, mint a mai időkben. Szociális, világnézeti, nemzetiségi és egyéb különbségek emelnek válaszfalakat osztályok és emberek közé. A 'filharmónia' jelentőségét nemcsak abban látjuk tehát, hogy a zenei harmónia szeretetét kívánjuk ápolni, hanem a társadalmi összhang istápolása is célunk: a zenei harmóniában kívánjuk összehozni társadalmunk minden harmonikus és harmóniaszerető tagját."

Másnap megválasztották az új vezetőséget. Tiszteletbeli elnökök: dr. Manojlovics Jócó ügyvéd, Manojlovics Cvetkó, a zeneiskola igazgatója, dr. Miladinovics Radivoj közjegyző. Tiszteletbeli tagok: Hartman Rafaelné, Ivkovics-Ivándékics Iván polgármester, Piukovics József földbirtokos. Elnök: dr. Gyurisics Mileta városi tisztifőorvos. Alelnökök: dr. Szávics Jován egyetemi tanár és dr. Matijevics Lázó ügyvéd. Titkárok: Lepedát Ilija és Pilics Milos. Pénztárnok: Ripka Kamilo. Karmester: Kramer Imre. Szertáros: Demek Ferenc. Jogtanácsos: dr. Kunetz Béla ügyvéd. A felügyelő bizottság: Balázsevics Andrija bankigazgató, dr. Ognyanov Szvetozár közjegyző és Richter János gyógyszerész. A választmány: Bosnyákovics Ljubomir katonai karmester, Csajkás Margit, dr. Diamant Ernő ügyvéd, Fehér Ödön kántor, Fröhlich Ferenc mérnök, dr. Katanec Mihovil ügyvéd, dr. Milkó Aurél orvos, Ivkovics Jován, Czirfusz János római katolikus lelkész, dr. Pirnitzer Mihály ügyvéd, Kladek Imre gyógyszerész és Szegedi Emil újságíró.

Az ülésen, többek között, elhangzott az is, hogy szégyene lenne a százezer lakosú Szabadkának, ha "a művészi zenének ezt a lelkeket kibékítő és összehozó intézményét nem tudná eltartani". Ugyanakkor elhatározták, hogy erős mozgalmat indítanak taggyűjtésre, és ezentúl minden hónapban tartanak hangversenyt. Az utóbbi elképzelést, sajnos, nem sikerült valóra váltani, s az újsághírekből ítélve a tagtoborzás is akadozott. És akkor a zenészek széthúzásáról még nem is szóltunk.

A második hangversenyt - ha elfogadjuk, hogy a novemberi volt az első - 1936. december 14-én tartották. Az est szólistája Pataki Cora volt, a program pedig a következő művekből állt:

Hrsitić: Čučuk Stana, nyitány

Liszt: Esz-dúr zongoraverseny

Beethoven: IV. szimfónia

A hangverseny fényesen sikerült, amit azonban kevesen igazolhatnak, mert számos szék üresen maradt a nézőtéren. A Napló tudósítója nem mulasztotta el megjegyezni, hogy "kultúrember nem maradhat el olyan hangversenyről, amelyen Lisztet és Beethovent adják".

A szabadkai zeneegyesületek nagy seregszemléje volt az 1937. február 15-én megtartott jótékony célú hangverseny. Fellépett a város valamennyi dalos egylete, a katonazenekar és a Filharmónia. A koncert első száma Weber Oberon c. nyitánya volt, amelyet Kramer Imre vezényelt, ezt követte a Gloria tétel Schubert B-dúr miséjéből, a Szent Cecília énekkar közreműködésével, dirigált Fehér Ödön. A Katanec Mihovil vezette Neven, a Napravnik Karel irányítása alatt fellépő Graničar és a Kovács Kornél által betanított Iparos Dalárda műsoráról nem maradt írásos feljegyzés, de annyi bizonyos, hogy az est utolsó száma Ljubomir Bošnjaković alkotásának, a Vajdasági rapszódiának az ősbemutatója volt. Ennek megszólaltatásában feltehetően az összes eddig felsorolt együttes részt vett, a szólistákkal együtt, és maga a szerző dirigált.

Nagy tervekben ezután sem volt hiány, de a megvalósítás körül gondok lehettek, mert több mint fél évig ismét semmi hír a zenekarról. Legközelebb október 18-án léptek közönség elé a következő programmal:

1. Gluck: Iphigénia Auliszban, nyitány

2. Martini: Plaisir d'amour
V. de Crescendo: Rondino al Nido
Grieg: Ich liebe dich

2. Csajkovszkij: Elégia és Valcer a Vonósszerenádból
Bermel: Srpska balada i Kolo

4. Mozart: g-moll szimfónia

A dalokat - a műsor második számát - Bermel Miklós hangszerelte és a szintén szabadkai fiatal énekesnő, Siflis Irma énekelte, aki nem sokkal korábban tért haza milánói tanulmányútjáról.

Kitört a botrány!

A hangversenyről a Naplóban október 20-án megjelent kritika nem a legkedvezőbb színben tűnteti fel a karmestert, Kramer Imrét, ami nem is meglepő, ha tudjuk, hogy a dirigensi pálcától megfosztott Újházy Lajos tollából eredt.

A Reggeli Újság tudósítója, Jász Dezső, ezzel szemben karmestert, zenekart, szólistát egyaránt dicséretre méltónak tartott. Tőle tudjuk, hogy a Városi Színház színpadán ezúttal 44 muzsikus ült, akik közül különösen a vonósok nyújtottak szép teljesítményt.

Október 24-én már a Grimasz c. szatirikus lap is tollhegyre tűzte az esetet. Szerinte a szerdai Naplót olvasva "kritikus pillanatai voltak" a karmesternek, akinek egyebek között azt vetette a szemére Újházy, hogy "irányításán meglátszik, hogy nem a zenekarból került a karmesteri emelvényre". "Muzsikus muzsikust hogyan is érthetne meg - szellemeskedik tovább a Grimasz -, hisz mind a kettő mást akar: Újházi Újházit és Krámer Krámert."

Annyi bizonyos, hogy az ügy nagy port kavart fel: végre a nyilvánosság is megtudhatta, valójában miért is nem halad előre a Filharmónia szekere. Ki erre szeretné tolni, ki meg arra.

Tollat ragadva Pataki Cora is kiállt Kramer mellett a Napló hasábjain, amire Adorján András reagált a "Sentai Újság" október 31-i számában. Igyekezett sorra megcáfolni a neves zongoraművésznő állításait, amiket szerinte nyilvánvalóan "professzionalista szolidaritásból" vetett papírra, s megpróbálta Újházyt a legkedvezőbb színben feltüntetni. A hosszú cikkből megtudjuk, hogy Újházy nyilvános zenei pályafutása három évtizeddel korábban indult: először titkára volt a becskereki filharmóniának, de muzsikusként is tevékenyen működött: különböző hangszereken játszott, tanított a zeneiskolában, zenei átiratokat készített, sőt operában is énekelt, méghozzá főszerepeket. Nagybecskerekről Zentára került s ott folytatta áldásos kultúrtevékenykedését: újjászervezte a Zenekedvelők Egyesületét, vezényelt, hangszerelt - egy szóval ő volt a mozgatója a város zenei életének. Ezután költözött Szabadkára, ahol oroszlánrészt vállalat a Filharmónia feltámasztásában; még a hivatalos engedélyek költségeit is ő fedezte s egymaga több mint száz pártoló tagot gyűjtött az egyesületnek. A tavaszi közgyűlés után azért lépett vissza a zenekarban való aktív szerepléstől, mert a "professzionátus kérdés került előtérbe". Tehát, állapítja meg Adorján, erősen téved az, aki a kritikaíró Újházyt szakavatatlansággal vádolja. "Jobb többet eredményesen dolgozni - zárja sorait a cikkíró -, mint elnéző és csak jó kritikát követelni. A jó kritika akkor magától jön és a közönség kétségbeejtő közönye is azonnal megszűnik."

Csoda-e, hogy ezek után Kramer Imre beadta lemondását?

"Egyrészt a közönség késztetett lemondásra - nyilatkozta a Reggeli Újság tudósítójának -, amellyel a szuboticai filharmonikusok ügyét kezelik, másrészről pedig az az ok nélküli rosszindulat, amellyel egesek egyéni hiúságból és szereplési vágyból méltatlan módon gáncsolják a filharmonikusok tiszteletre méltó munkáját."

Hogy is szól a zsidó átok? "Ledjél te a szuboticai filharmóniai társaságtól a karnagy és írjonak róladról, hogy irányításodon meglátszik, hogy nem a zenekarból kerülted a karmesteri székbe." (Grimasz, 1937. október 31.)

Lányi már tizenöt éve halott

Halálának 15. évfordulóján Szabadka megemlékezett Lányi Ernőről, aki éppen három évtizeddel korábban tartotta meg az első szimfonikus hangversenyt a városban.

Az 1938. május 14-én megtartott emlékünnepélyen sokan felléptek: két énekes, Pollák Armand és Siflis Irma - Lányi Viktor kíséretével, Pataki Cora zongorázott, ezenkívül énekelt a Bermel Miklós vezette Munkás Dalárda, az Iparos Dalárda, melynek karnagya ekkor Kramer Imre volt, a Graničar kórus Napravnik Karel irányítása alatt, s a Magyar Olvasókör dalárdája, Fehér Ödön vezényletével. A műsoron, magától értetődően, kizárólag Lányi szerzeményei szerepeltek. A hegedűre és zenekarra írt Románc szólistája Kramer Imre volt, dirigált ifj. Lányi Ernő, a Mese c. szimfonikus költeményt pedig a Filharmonikus zenekar szólaltatta meg, amelynek élén ugyancsak Kramer állt.

A zenekar tehát nem szűnt meg létezni, sőt, annak az ötlete is felmerült, hogy jó lenne egyesíteni a szabadkai, az újvidéki és a zombori filharmonikusokat. A közös fellépések mellett mindegyik zenekar pódiumhoz juthatna a másik két városban, karmestert kölcsönözhetnének egymásnak, szólistát cserélhetnének. Elvben meg is állapodtak a zenekarok vezetői, de a szép elképzelések megvalósítására már nem került sor.

Kramer, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, 1939 tavaszán állt karmesterként utoljára közönség elé. Többek között saját szerzeménye, a Heine versére írt Du bist wie eine Blume c. dal is lehangzott azon az április 24-i hangversenyen, amelynek szólistája a szabadkai Szkenderovics Manya volt, Siflis Irma tehetséges fiatal tanítványa. Más műveket is énekelt, de a korabeli újságokból nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy Brahms egyik dalát-e, vagy egy olasz dalt, esetleg Verdi valamelyik áriáját. (Mateja Skenderović a háború utáni Jugoszláviában sikeres operaénekesi pályát futott be.) Ezen az esten elhangzott még Beethoven II. szimfóniája és Weber Euryanthe c. nyitánya is - ha igaz.

Novemberben még úgy volt, hogy a filharmonikusok következő koncertjét is Kramer vezényli, de ez valamilyen oknál fogva nem így történt. A szabadkai közönség többé nem látta őt hangversenypódiumon, mert kitört a háború, amely sok ártatlan áldozatával együtt Kramer Imrét is magával ragadta. Zsidó volt, mindössze 39 évet élt.

1929-ben alapítottak Szabadkán egy Dobro delo (Jótett) nevű jótékonysági egyesületet, amely magára vállalta, hogy segíti a város elaggott szegényeit. Naponta több mint száz adag meleg ételt osztottak szét az arra legjobban rászorulóknak. Fennállásának 10. évfordulóját a Dobro delo jótékony célú hangversennyel ünnepelte meg, amelyen a Filharmónia mellett fellépett két énekes: Péjics Klára ( Klara Peić), aki Saffi áriáját énekelte a Cigánybáróból, és Bondár Alekszandar (Aleksandar Bondar) - három Strauss-dalt adott elő -, dr. Diamant Ernest, illetve Napravnik Karel zongorakíséretével. A zenekart egy katona karmester, bizonyos Julije Klajn vezényelte, s a csupa Strauss-műveket tartalmazó esten még a Denevér c. operett nyitánya, a Császár-keringő, a Falusi fecskék, a Mesék a Bécsi erdőből és a Pizzicato-polka hangzott el. A nagyszámú előkelő közönség előtt lezajló hangverseny szép sikerrel zárult, a karmester gondos és pontos munkát végzett.

Még egy Mozart-est - az utolsó

Ekkor már ropogtak a fegyverek Európában, sorsát Szabadka sem kerülhette el.

Hogyan lehetne pezsgő életű nagyvárossá fejleszteni Szabadkát? - tették fel újra a kérdést 1941 őszén. A Hírlap c. napilap adott néhány ötletet, amelyek között szerepel a városi zenekar létrehozása, amely magvát képezné a filharmonikus együttesnek, kísérhetné az itt szereplő operai társulatokat, a színház zenés előadásait, "emelhetné az ünnepélyek fényét", nyaranként pedig Palicson muzsikálna. Sőt! A Vigadóban "magas szintű zenei hetet" lehetne rendezni.

A városban maradt zenészek, Szemlér Istvánnak, a zeneiskola újonnan kinevezett igazgatójának vezetése alatt ismét életre keltették a Filharmóniát és elkezdődtek a rendszeres próbák, aminek eredményeként 1942. május 11-én a színház sok mindent megért termében felcsendültek Mozart hallhatatlan alkotásai:

1. Szöktetés a szerájból, nyitány
2. Adagio a 13. A-dúr szonátából
3. Kis éji zene
4. Két ária a Figaró házasságából
5. Esz-dúr szimfónia, No 39

A zongoraszonátákat B. Rácz Lilly, a bajai zeneiskola tanára, Dohnányi és Cortot növendéke játszotta; az énekes szólista, Simányi Erzsébet pedig a Délvidéki Konzervatóriumban tanárkodott Újvidéken, ahova Budáról érkezett. A hangversenyt Szemlér István hegedűtanár, a szabadkai zeneiskola igazgatója vezényelte. A közönség soraiban ott ült a főispán, a polgármester és sokan mások a város legfelsőbb köreiből. Dr. Vojnits Aladár kultúrtanácsos ünnepi beszéddel nyitotta meg a Mozart-estet.

A rendelkezésre álló adatok szerint a háború végéig több filharmóniai koncertre már nem került sor. Vérben fürdött a világ s az emberi esztelenségek láttán fedezékbe vonultak a múzsák. A zenekari élet megszűnt Szabadkán, de a Filharmónia eszméje életben maradt, csak várta a kedvező pillanatot, hogy újra testet ölthessen - Isten tudja, immár hányadszor.

* * *

A kör bezárult. A két Mozart-est által körülfogott évtized alatt a Szabadkai Filharmónia több mint húsz koncertet adott. Egyes utalásokból arra következtetni, hogy 1931 második felében egy Beethoven-estet is rendeztek, 1933 tavaszán pedig Brahms-hangversenyt, erre azonban nem áll rendelkezésünkre elegendő tárgyi bizonyíték. Mint ahogy azt sem állíthatjuk határozottan, hogy 1932 telén járt a zenekar Újvidéken és Nagybecskereken (Zrenjaninban). Volt róla szó.

Szabadka "lelkes" muzsikusai néhányszor feltámasztották a Filharmóniát, de az mindannyiszor életképtelennek bizonyult és valakinek ismételten létre kellett hoznia. Az országban akkor uralkodó súlyos gazdasági állapotok aligha kedveztek egy ilyen költséges intézmény létrehozásának, de hiányzott az az erős egyéniség is, aki tekintélyével egy akaratra tudta volna bírni a városban élő muzsikusokat. Ennek ellenére, ha nem is folyamatosan, de működött a zenekar, és olyan művek bemutatására vállalkozott, ami sokkal nagyobb együttesnek is becsületére vált volna. Vagyis, ha szem előtt tartjuk a mostoha körülményeket, el kell ismernünk, hogy a két háború közötti időben hősies harc folyt a zenekari muzsikálás életben tartásáért Szabadkán. A Lányi Ernő által 1908-ban elültetett fa, kisebb-nagyobb kihagyással, majdnem minden évben meghozta gyümölcsét, de csak a második világháború után teremtődtek meg a feltételei annak, hogy a Szabadkai Filharmónia hivatásos státust nyerjen és profi szintű teljesítményt nyújtson.

Sajnos, ez az időszak sem tartott sokáig.

A Szabadkai Filharmónia koncertjein fellépett szólisták

1. Pataki Cora, zongora
   Mozart: d-moll zongoraverseny (1931. IV. 20.)
   Chopin: f-moll fantázia (1933. XI. 15.)
   Chopin: cisz-moll scherzo (1933. XI. 15.)
   Liszt: La Campanella (1933. XI. 15.)
   Schubert: Wanderer-fantázia stb. (1934. II. 20.)
   Liszt: Esz-dúr zongoraverseny (1936. XII. 14.)
2. Farkasné Gábos Nelly, ének
   Mozart: Két dal (1931. IV. 20.)
3. Csiffáry Mária, szoprán
   Beethoven: IX. szimfónia (1932. XI. 17.)
   J. Strauss: Frühlinghsstimmen (1932. XII. 10.)
4. Csiffáry Minka, alt
   Beethoven: IX. szimfónia (1932. XI. 17.)
5. Edelstein Leó, tenor
   Beethoven: IX. szimfónia (1932. XI. 17.)
6. Jankács Matej, basszus
   Beethoven: IX. szimfónia (1932. XI. 17.)
7. Freilich Paul, bariton, Brünn (Brno)
   Schubert: Der Doppelgänger (1933. XI. 15.)
   Meyerbeer: Neluška (?) (1933. XI. 15.)
   Mozart: Cavatina (?) (1933. XI. 15.)
   Mokranjac: Tri junaka (1933. XI. 15.)
   Rossini: Cavatina (1933. XI. 15.)
   Bach: Kreutzstab-Kantate (1934. X. 4.)
8. Kramer Imre, hegedű
   Bach: d-moll versenymű két hegedűre (1933. XI. 15.)
   Schubert: Ave Maria stb. (1934. II. 20.)
   Lányi E.: Románc (1938. V. 14.)
9. Bermel Ferenc, hegedű
   Bach: d-moll versenymű két hegedűre (1933. XI. 15.)
10. Krombholz Károly, zongora
    Schubert: Wanderer-fantázia stb. (1934. II. 20.)
11. Hay Vera, szoprán
    Schubert: Három dal (1934. II. 20.)
12. Singer Endre, zongora, Bécs/Szabadka
    Mozart: D-dúr zongoraverseny (1934. X. 4.)
13. Schmidt Joseph, tenor, Bécs
    Operaáriák, olasz dalok (1935. X. 26.)
14. Siflis Irma, ének
    Martini: Plaisir d'amour (1937. X. 18.)
    V. de Crescendo: Rondine al Nido (?) (1937. X. 18.)
    Grieg: Ich liebe Dich (1937. X. 18.)
16. Skenderović Mateja, ének
    Brahms: Olasz dal (1939. IV. 24.)
    Kramer I.: Du bist wie eine Blume (1939. IV. 24.)
18. Peić Klara, ének
    J. Strauss: Saffi dala a Cigánybáróból (1939. XII. 18.)
19. Bondar Aleksandar, ének
    Részletek Strauss operettjeiből (1939. XII. 18.)
20. B. Rácz Lilly, zongora, Baja
    Mozart: Két szonáta-tétel (1942. V. 11.)
21. Simányi Erzsébet, ének, Újvidék
    Mozart: Két ária a Figaro házasságából (1942. V. 11.)

Az előadott művek jegyzéke

1. Bach: d-moll versenymű két hegedűre (1933. XI. 15.)
2. Bach: Kreutzstab-Kantate (1934. X. 4.)
3. Bartók: Román táncok (1934. X. 4.)
4. Beethoven: VII. szimfónia (1932. II. 14.)
5. Beethoven: IX. szimfónia (1932. XI. 17.)
6. Beethoven: IV. szimfónia (1936. XII. 14.)
7. Beethoven: II. szimfónia (1939. IV. 24.)
8. Bermel M.: Srpska balada i Kolo (1937. X. 18.)
10. Bošnjaković: Preludium (1936. XI. 9.)
12. Bošnjaković: Vojvodjanska rapsodija (1937. II. 15.)
13. Brahms: Olasz dal (1939. IV. 24.)
14. Buzzi-Peccia: Mal d'amore^* (1935. X. 26.)
15. Chopin: f-moll fantázia^* (1933. XI. 15.)
16. Chopin: cisz-moll scherzo^* (1933. XI. 15.)
17. Crescendo: Rondine al Nido (1937. X. 18.)
18. Csajkovszkij: VI. szimfónia (1933. II. 2.)
19. Csajkovszkij: 1812, nyitány (1933. II. 2.)
20. Csajkovszkij: Elégia és Valcer a Vonósszerenádból (1937. X. 18.)
21. Donizetti: Una furtiva lagrima^* (Szerelmi bájital) (1935. X. 26.)
22. Dvořak: Első szláv tánc, C-dúr (1932. II. 14.)
23. Flotow: Ach! So fromm^* (Marta) (1935. X. 26.)
24. Gluck: Iphigénia Auliszban, nyitány (1937. X. 18.)
25. Gounod: Balettzene a Faustból (1932. II. 14.)
26. Grieg: Ich liebe Dich (1937. X. 18.)
30. Hristić: Čučuk Stana, nyitány (1936. XII. 14.)
31. Kempter: Missa solemnis, részletek (1934. II. 4.) (Zenta)
32. Kramer I.: Du bist wie eine Blume (1939. IV. 24.)
33. Lányi E.: Románc (1938. V. 14.)
34. Lányi E.: Mese, szimf. költemény (1938. V. 14.)
35. Liszt: La Campanella^* (1933. XI. 15.)
36. Liszt: Esz-dúr zongoraverseny (1936. XII. 14.)
37. Martini: Plaisir d'amour (1937. X. 18.)
38. Massenet: Ária a Cidből^* (1935. X. 26.)
39. Mendelssohn: Olasz szimfónia (1936. XI. 9.)
40. Meyerbeer: Neluško^* (1933. XI. 15.)
41. Meyerbeer: O, Paradiso (Az afrikai nő) (1935. X. 26.)
42. Mokranjac: Tri junaka (1933. XI. 15.)
43. Mozart: Figaro házassága, nyitány (1931. IV. 20.)
44. Mozart: d-moll zongoraverseny (1931. IV. 20.)
45. Mozart: Ave verum^* (1931. IV. 20.)
46. Mozart: Agnus Dei^* (1931. IV. 20.)
47. Mozart: Két dal^* (1931. IV. 20.)
48. Mozart: Esz-dúr szimfónia (1931. IV. 20.) (1942. V. 11.)
49. Mozart: Cavatina^* (1933. XI. 15.)
50. Mozart: Klarinét-quintett^* (1933. XI. 15.)
51. Mozart: D-dúr zongoraverseny (1934. X. 4.)
52. Mozart: Eine kleine Nachtmusik (1935. X. 26.) (1942. V. 11.)
53. Mozart: g-moll szimfónia No 40 (1937. X. 18.)
54. Mozart: Szöktetés a szerájból, nyitány (1942. V. 11.)
55. Mozart: Adagio az a-dúr zongoraszonátából^* (1942. V. 11.)
56. Mozart: Török induló^* (1942. V. 11.)
57. Mozart: Két ária (Figaro házassága) (1942. V. 11.)
58. Puccini: Wie sich die Bilder gleichen^* (Tosca) (1935. X. 26.)
59. Ravel: Bolero (1932. VI. 12., Palics) (1934. X. 4.)
60. Rossini: Cavatina^* (1933. XI. 15.)
61. Saint-Saëns: Haláltánc (1932. II. 14.) (1936. XI. 9.)
62. Schubert: Der Doppelgänger^* (1933. XI. 15.)
63. Schubert: Ave Maria^* (1934. II. 20.)
64. Schubert: Wanderer-fantázia^* (1934. II. 20.)
65. Schubert: Három dal^* (1934. II. 20.)
66. Schubert: B-dúr mise, részletek (1934. II. 20.) (1937. II. 15.)
67. Serano: Espańola^* (1935. X. 26.)
68. Strauss J.: Egyiptomi induló (1932. XII. 10.)
69. Strauss J.: Wein, Weib und Gesang (1932. XII. 10.)
70. Strauss J.: Perpetuum mobile (1932. XII. 10.) (1939. XII. 18.)
71. Strauss J.: An der schönen blauen Donau (1932. XII. 10.)
72. Strauss J.: Frühlingsstimmen (1932. XII. 10.)
73. Strauss J.: Künstlerleben (1932. XII: 10.)
74. Strauss J.: Csók keringő (1932. XII. 10.)
75. Strauss J.: Tere-fere polka (1932. XII. 10.)
76. Strauss J.: Denevér, nyitány (1932. XII. 10., Népkör) (1933. VII. 16., Palics)
    (1939. XII. 18.)
77. Strauss J.: Császár-keringő (1939. XII. 18.)
78. Strauss J.: Saffi dala^* (Cigánybáró) (1939. XII. 18.)
79. Strauss J.: Mesél a Bécsi erdő (1939. XII. 18.)
81. Strauss J.: Ko nas je venčao?^* (Cigánybáró) (1939. XII. 18.)
82. Strauss J.: Keringő a Denevérből^* (1939. XII. 18.)
83. Strauss Johann/Josef: Pizzicato-polka (1932. XII. 10.) (1939. XII. 18.)
84. Strauss Josef: Falusi fecskék (1939. XII. 18.)
85. Tagliaferri: Nu me sceta^* (1935. X. 26.)
86. Tagliaferri: Mandunilatta di Napoli^* (1935. X. 26.)
87. Verdi: Quest'o quella^* (Rigoletto) (1935. X. 26.)
88. Volkmann: F-dúr szerenád (1934. X. 4.)
89. Weber: Oberon, nyitány (1936. XI. 9.) (1937. II. 15.)
90. Weber: Euryanthe, nyitány (1939. IV. 24.)

A * (csillaggal) megjelölt zeneművek előadásában a zenekar nem vett részt, ezek jobbára szóló-szerzemények, vagy zongorakíséretes kompozíciók.

Szabad Lyceum

A Szabad Lyceum Szabadkán, két-három év kivételével, a század első két évtizedében működött. Az alapszabályzatban megfogalmazott meghatározás szerint az egyesület célja, hogy fölolvasások - szabad előadások - és esetleg művészeti előadásokkal Szabadkán a közművelődést előmozdítása, közhasznú ismereteket terjesszen, a felsőbb népnevelés érdekeit szolgálja, s a művészetek iránt érdeklődést keltsen."

Kaich Katalin Szabad líceumok Bácskában és Bánátban c. könyvében a következő zenei témájú előadásokat sorolja fel:

1899. XII. 3. - Révfy Zoltán: A rómaiak zenéje

1901. I. 20. - Riszner József: A zenéről általában

1911. XII. 8. - Lányi Ernő: Liszt Ferenc emlékhangverseny

1912. III. 8. - Bach emlékest, Lányi Viktor felolvasása

III. 22. - Koller Ferenc: A magyar dal és zene fejlődése

1913. II.15. - Koller Ferenc: Katona József Bánk bánja és a magyar nemzeti zene

XII.18. - Lányi Ernő: A hallás művészete

1915. II.18. - Lányi Ernő: A háborús zenéről

XI. 4. - Lányi Ernő: A magyar műdal fejlődése

1916. I. 27. - Lányi Ernő: Schubert és Schumann

III. 9. - Lányi Ernő: Mozart-hangverseny

1917. I. 14. - Lányi Ernő: A görög zene története

I. 29. - Hangverseny

III. 22. - Lányi Ernő: Mozart-hangverseny

XI. 9. - Hangverseny

XII.16. - Hangverseny

1918. III.15. - Emlékünnep

III.17. - Idényzáró hangverseny

(Fontosnak tartottam a háború éveiben megtartott - tehát e fejezet kereteit túllépő - zenés rendezvényeket is beiktatni a felsorolásba, hogy átfogóbb képet kaphassunk a Lyceum munkájáról.)

Az 1902 közepén kezdődő és két és fél évig tartó kiesés korszakában néhány olyan rendezvényre bukkantam a korabeli sajtóban, amelyek Katholikus Szabad Lyceum néven jöttek létre a Katolikus Legényegylet szervezésében. Ezek műsorán a következő zeneszámok hangzottak el:

1902. III. 8. - Lavotta szerelme, négykezes - zongorán előadta Völgyi Péter és

Kersch Mihály

- Magyar népdalok - énekelte Milassin Andor

- Sarasate: Cigánymelódiák, édesapja kíséretével hegedűn játszotta

Brenner József

- Abt: Legényegyleti induló - énekelte az "ifjúság"

1903. III. 22. - Suppé: Költo és paraszt, nyitány; zongora négykezes - Völgyi és

Kersch

- Magyar népdalok - Kopp Irma cimbalom

- Kersch Ferenc: Notturno elegico, trio, Klazsik Lehel hegedű, Völgyi Péter zongora, Kersch Mihály harmónium

1903. V. 3. - Omni vive - Völgyi és Kersch

- Gaál: Kuruc dal - énekelte Dely Ferenc, Horváth Ödön és Milassin

Andor

- Hymnus - énekelte az egész közönség

A Szabad Lyceum Egyesület igazából csak 1904. novemberétől kezdett el működni folyamatosan, az új vezetőség - dr. Milkó Izidor elnök, s a két alelnök: Bólits József kultúrtanácsnok és Toncs Gusztáv "tudós professzor" - által biztosított szilárd alapokon.

A negyvennyolcas szabadságharc napjáról minden évben megemlékeztek, s ezekről az ünnepélyekről nem hiányozhatott a zene. 1905. március 14-én a Dalegyesület lépett fel, de csak két számot énekelt: a Himnuszt és a Szózatot.

A Lyceum felolvasásaira leginkább a főgimnázium dísztermében került sor, kivéve a nagyobb ünnepségeket. Ezek közé tartozott az a Csokonai emlékünnepély, amelyet 1905. november 12-én tartottak a Pest Szálló nagytermében. A Himnusz és a Szózat ezúttal sem maradt el, de a Dalegyesület előadásában két Csokonai-vers is elhangzott: A reményhez és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz.

A zenei szempontból első igazán jelentős rendezvény 1910. március 4-én zajlott le, amikor is dr. Lányi Ernő elénekelte édesapja nyolc dalát, a szerző kíséretével. Ezek a következők voltak: Petőfi: Reszket a bokor., Petőfi: Megy a juhász szamáron., Tompa: Hervad, hervad a föld határa., Kiss J.: Daloljak-e, Gárdonyi: Levél a tanyáról, Kosztolányi: A hajnali csillaghoz, Kosztolányi: Üllői úti fák, Csery Éva: Sugártánc

(A Bácskai Napló 1910. március 6-i száma három másik szerzőt is felsorol - Adyt, Mohácsit és Gellértet -, s összesen 12 dalról tesz említést.) A helyszín ezúttal a főgimnázium nem éppen intim hangulatot árasztó tornaterme volt.

Lányi mellett Koller Ferenc hegedűtanár volt az, aki jelentős részt vállalt a Szabad Lyceum munkájában. Nagy sikert aratott a magyar zene fejlődését bemutató előadása, amelyet 1912. március 22-én tartott meg. Dr. Klein Mátyásné és Járay Sándor énekét Gellért Pál, a színház karmestere kísérte zongorán, ezenkívül a kvintetté kibővített Koller-Hermann-féle vonósnégyes előadta a Csínom Palkót és a Boka kesergőjét.

A következő idénytől kezdve a "felolvasásokat" áthelyezték a Városháza közgyűlési termébe, ahol november 22-én megismételték a magyar zene fejlődését bemutató előadást. Egy héttel később, november 29-én már a klasszikus zene volt a következő felolvasás témája.

Az 1913. október 26-án megrendezésre került Eötvös /József/-ünnep két kimagasló zeneszáma, a báró Eötvös szövegére komponált Végrendelet Lányi Ernőtől, amit Reiter Ilona, a zeneiskola női kara és a városi zenekar szólaltatott meg a szerző vezényletével, és Hubay Jenő Magyar variációk c. művét Rados Dezső előadásában, Lányi zongorakíséretével.

A szabadkai lapok szerint sokáig emlékezetes marad az az előadás, amelyet 1913. december 18-án tartott Lányi a zenehallgatás művészetéről és a klasszikusok élvezéséről. Kiemelte, hogy a zenei nevelés a klasszikus műveltség szerves részét kell képezze. A lebilincselő előadás illusztrációjaként Rados Dezső, Hermann József, Hudek Rudolf és Orth József eladták Mozart klarinét-kvintettjének Largnetto tételét; Lányi és Müller Elvira Bach egyik Sarabande-ját játszották; Rados egy Locatelli-szonátát hegedült, Romanov Mariska pedig a Rinaldo c. operából énekelt el egy áriát.

Lássuk az 1914-es márciusi ünnepség programját.

Az ünnepi beszéd, a Himnusz és a Szózat mellett a Dalegyesület előadásában elhangzott Gaál Ferenctől a Kossuth Lajos ablakába' kinyílott a rózsa és Lányitól az Édes hazám, hova lett a jókedved c. kórusmű, valamint a Talpra magyar.

Ennyit ízelítőül a szabadkai Szabad Lyceum szervezésében megtartott több mint kétszáz előadásból. Munkám második, - a háborús évekkel foglalkozó - részében lesz még szó néhány későbbi sikeres zenei előadásról.

A dalárdák

A szabadkai énekkarok közül háromról lehet elmondani, hogy folyamatosan működött: a szerb dalárda, az ipartestületi dalárda és a Dalegyesület. Az iskolai kórusokról az iskolák zenei életét bemutató fejezetben esik szó, a többi énekegyüttesről pedig annyira hiányosak az adataim, hogy azok bemutatásáról kénytelen voltam eltekinteni, ami ha igazságtalanság, akkor az elsősorban a korabeli sajtó lelkiismeretét kell terhelje.

A leghosszabb múltra visszatekintő énekes társulatot a szerbek hozták létre 1865-ben Srpsko pevačko društvo néven. A társulás szellemi atyja egy ügyvéd, Đura Manojlović volt, aki nemcsak a karmesteri, hanem az elnöki teendőket is elvállalta. Őt követték a karnagyi poszton:

1866-tól Jovan Prohaska

1899. június 30-tól Ernest Sejkora

1890. december 23-tól Svetozar Dimitrijević pap

1905. szeptemberétől Klazsik Lehel

1907. szeptember 2-tól Branko Jelačić tanító és

1909-től Petar Ognjanov tanító.

A kórus vezetői több lelkesedéssel bírtak, mint szaktudással, s ezzel magyarázható, hogy nem értek el kimagasló eredményt. A társulat történetének alapos feldolgozása még várat magára; az újságokban fellelhető kevés információ alapján aligha nyerhetünk reális képet az énekkar tevékenységéről. A lapokból tudjuk, hogy 1901. április 21-én, vasárnap, Szegeden vendégszerepeltek és a görögkeleti templomban az istentisztelet alatt Mokranjac miséjét adták elő.

A szerb társulat nevével a sajtóban csak hat évvel később találkozunk újra, ami nem jelenti azt, hogy ez idő alatt egyáltalán nem működött, bár az 1903. október 2-án a belügyminisztérium által jóváhagyott szabályrendelet aligha hatott a kórus munkájára kedvezően. Az egyik paragrafus ugyanis kimondja: "Népénekes társulatok, orfeumok fellépése csakis a színi évad elmúltával engedélyezhető. Az engedély csak magyar nyelvű előadásokra adható és egy és ugyanazon időben a városban csak egy énekes társulat működhetik." Ezt a tilalmat elsősorban a Magyarország területén elszaporodott német társulatok tevékenységének visszafojtására hozták, de elképzelhető, hogy a többi nem magyar társulatokra is alkalmazták.

1907. január 27-én a szerb olvasókör (Srpska čitaonica) helyiségeiben megtartott mulatságot megelőzően fellépett a szerb dalárda is, a jelenlevők legnagyobb örömére. Július 20-án a városligetben tartottak nyári mulatságot, amelynek az első felében szerepelt a kórus.

A szabadkai művészekről szóló fejezetből már tudjuk, hogy 1908. február 15-én, hat év kihagyás után újra sikerült megtartani a hagyományos "beszedát". A neves szólisták mellett fellépett a dalárda - az est egyik szervezője - is, mégpedig Marinković A szerb no és Haidrich Dalmáciai sajkás c. dalával.

Nem hagyhatom említés nélkül, pedig korábban már erről részletesen beszámoltam, Stevan Mokranjacnak, a szerb zeneirodalom kiemelkedő alakjának szabadkai vendégszereplését, amelyre 1910. novemberében, a pravoszláv templom felszentelése alkalmából került sor. A szerb dalárdát vezényelte, amely Csajkovszkij Legenda és Mokranjac Kecskepásztor c. művét adta elő nagy sikerrel.

A Nevenből tudjuk, hogy 1911-ben sem maradt el a hagyományos Szent (I. 27.) mulatság, alig néhány nappal később pedig (II. 2.) a bunyevácok Maridan elnevezésű nagy táncmulatságára került sor. A Veliko prelo egyik attrakciója a hétéves Pajica Mlinko, aki énekelt és tamburázott, az est másik meghívottja pedig a szerb dalárda volt, amelynek mindegyik előadott számát viharos taps köszöntötte. Mintegy ezer ember szorongott a Pest Szálló termeiben. A kórus hölgy tagjait név szerint is felsorolja a Neven 1911. február 15-i száma: Mica Ognjanova, Zorka Pušina, Justa Krnjajski I., Katica Dimitrijevićeva, Saveta Pendzićeva, Milica Mijatova, Bosiljka Lepedatova, Katica Pršinova, Dora Krnjajski J., Emilija Ognjanova, Maca Ognjanova és Jelena Pendzićeva.

A kórus egyéb szerepléseiről nincsenek adataim.

* * *

Az Ipartestületi Dalárda megalakulásának éve 1898. Ennek csak egy adat látszik ellentmondani, ugyanis 1906-ban Arnold Pálnak tízéves elnökségi jubileumát ünnepelték (Bácsmegyei Napló, 1906. II. 13.) és nem a nyolcéveset! De ebből most ne csináljunk kérdést.

A dalárda 1898. április 5-én elfogadott alapszabályaiból megtudhatjuk, mi képezi a dalárda jövedelmét: a pártoló tagok tagsági díjai, a rendezett ünnepélyek tiszta jövedelmei, a büntetéspénzek és az önkéntes adakozások. Alapító tag az, aki a dalárda pénztárába egyszer s mindenkorra 50 koronát befizet. Működő tag lehet minden oly tisztességes iparos, ki Szabadkán állandóan tartózkodik és énekével a karban közreműködni magát kötelezi. A 16. pont kimondja: "Azon működő tag, ki az énekpróbákon igazolatlanul elmarad, köteles a dalárda pénztárába minden elmaradás után 10 kr. büntetéspénzt fizetni."

Az 1911-ben kinyomtatott alapszabály közli a teljes tagság jegyzékét: Tikvicky Péter az elnök, Sörös Pál az alelnök, Kmesz Endre a jegyző, Kalmár Sándor és Korom Sándor az ellenőrök, Sztarek József a pénztárnok, Kriksz Endre a gondnok és Wahl Alajos a karmester. A választmányi tagok: Arnold Lajos, Fazekas Bálint, Habinyák Antal, Kriksz Lajos, Kriksz József, Kenedics Károly, Milassin József, Molnár Lajos, Rigó Ferenc, Szám Antal, Sepsi Péter és Vujkovics János. A működő tagok: Bacsics János, Helenberger Nándor, Sztipancsevics Jakab, Szőllősy Péter, Szécsényi István, Takács Mátyás és Tumbász István.

A kórus szereplései nem voltak gyakoriak s leginkább valami bálhoz, táncmulatsághoz kapcsolódtak farsang táján. Így volt ez 1900. február 11-én is, amikor Gaál két szerzeménye, a Nyisd ki anyám és a Szomorúan szól a magyar nóta kezdetű férfikarra, valamint néhány, ma már alig ismert szerző - Borsen, Bordeaux és Kürrner - vegyes karra írt műve hangzott el.

Március 15-e, a nemzeti ünnep alkalmából 1901-ben a kórus a Himnusz és a Szózat mellett a Tavasz elmúlt kezdetű Kossuth-nótát és Gaál Ferenc imént említett dalát adta elő a Hungária nagytermében, Wahl karmester vezényletével.

1906-ban már Klazsik Lehelt emlegetik a lapok az iparos dalárda "fáradhatatlan és buzgó" karnagyaként. A február 11(?)-én tartott, fentebb már említett jubileumi ünnepségen Arnold Pál nemzeti színű szalaggal átkötött babérkoszorút kapott, rajta ez a felirat állt: "Szeretett elnökünknek, tízéves jubileumára, az ipartestületi dalárda." Ezenkívül még egy arany lyrát, az egyesület jelvényét adták át neki.

1912-ben kétszer is szerepelt a kórus a városligetben, július 7-én egy zártkörű táncvigalmon, szeptember 1-jén pedig egy zártkörű szüreti mulatságon. November 17-én a katolikus Legényegylet dísztermében tánccal egybekötött dalestélyen a következő kórusművek hangzottak el: Kertem alatt és Régi nóta Lányitól, valamint az Árvalányhaj, gróf Festetich Leótól.

Ugyanez a két Lányi-mű és a Köszöntelek c. Härtel-darab szerepelt az 1913. január 26-án a Pest Szálló termeiben megtartott hangversenyen, amelyet táncmulatság követett. A műsorban két énekes is fellépett: Kalmár Sándor, aki magyar népdalokat adott elő Klazsik Lehel kíséretével és Fierst Etelka, akit özv. Farkas Józsefné Gábos Kornélia kísért zongorán.

Az ipartestületi dalárda magára vállalta, hogy minden évben március 15-én kivonuljon a zentai úti temetőbe. Az emlékbeszéd, egy-két szavalat után a kórus ilyenkor mindig elénekelte a Himnuszt és a Szózatot.

* * *

Az eddig bemutatott két kórusnál jóval jelentősebb szerepet játszott a város zenei életében a Szabadkai Dalegyesület, amely 1889-ben alakult azzal a céllal, hogy "a magasabb énekművészetet nemzeti irányban ápolja, fejlessze és az az iránt észlelt közönyt oszlassa", s 12 éven át dr. Brenner József volt a karmestere. A kórus nevével eddig is nem egyszer találkoztunk s elkerülhetetlen, hogy a későbbiek során is olykor-olykor ne tegyünk róla említést, azon oknál fogva, hogy a hangversenyein hangszeres és egyéb szólisták szerepeltek Szabadkáról és más városból. Itt van például az 1900. január 10-én/?/ megtartott koncert. Fellépett rajta Milassin Andor, "a dalárda legszebb hangú baritonistája" és Békej Józsa, a tanítóképző tanára. A fiatal hegedűművésznőnek ez volt az első bemutatkozása a szabadkai közönség előtt, s nem valami sokan voltak kíváncsiak a művészetére, pedig Chopin, Wieniawski, Lorenz és Hubay műveit kiválóan adta elő. A briliáns technika és a nemes hang magával ragadta a közönséget. És a kórus? Brenner vezényletével néhány kuruc dalt, Wusching Honfidalát, egy Hoppe-szerzeményt és a búr himnuszt énekelte el "a tőle megszokott precizitással". A szólistákat is dr. Brenner kísérte. A Bácskai Hírlap tudósítója - Q. - így fejezi be beszámolóját: "Sok ilyen szép estét kérünk a dalegyesülettől és tán még megérjük, hogy lesz nekünk hangversenytermünk is, mely ilyen alkalmakkor mindig meg fog telni."

Február végén a hagyományos farsangi mulatságra került sor és a dalárda "bohócestélye" kitűnően sikerült. A szólisták közül kiemelkedett Kosztolányi Árpád, aki saját költésű kupléit adta elő; az énekesek pedig egy békakórus-számmal kacagtatták meg a közönséget. Vidám hangulatban folyt le az egész est és a táncnak csak reggel 6-kor vetettek véget.

A március 15-ére való visszaemlékezésekből ekkor is, később is, mindig kivette részét a dalárda, jóllehet leginkább csak a Himnuszt és a Szózatot kellett elénekelnie. De más jelentősebb ünnepségek, évfordulók sem múlhattak el a Dalegyesület részvétele nélkül.

Nagy felhajtást csináltak az Állami lelencház szabadkai fiókintézetének megnyitása alkalmából 1900. november 18-án. Művészi szempontból azonban az ilyenfajta rendezvények nem jelentősek, pár szónál többet nem érdemes pazarolni rájuk. December 29-én a Pest Szálló nagytermében megtartott "házi dalestély" már inkább méltó arra, hogy részletesen foglalkozzunk vele. Ekkor a következő műsorral álltak a közönség elé: 1. Gaál: Balatoni nóták - férfikar, 2. Pacius: Finn zene - vegyes kar, 3. Bihari: Kesergő - Szabados Béla, cimbalom, 4. Bergman: Mint felhők a nyári égen. - férfikar, 5. Allaga: Befútta az utat a hó - vegyes kar, 6. Szavalat, előadja Vojnits Andor, 7. Ha elmegyek nemsokára messzire; Kis madárka - vegyes kar, 8. Máder: Népdalok - férfikar.

A Szabadka és vidékének köszönhetően még a vegyes karban közreműködő "úrhölgyeknek" a nevei is megmaradtak az utókornak: Brenner Józsefné, Eötvös Józsefné, Frankl Istvánné, Jakobcsits Imréné, Kallivoda Andorné, Pukec Kálmánné, Révfy Jenoné, Scultéty Ilonka, Szabados Ilonka és Vojnits Mária.

A Dalegyesület 1901. január 20-án megtartott évi rendes ülésének jelentéséből megtudjuk, hogy a kórus az előző évben tizenötször lépett fel nyilvánosan, ezek közül öt ízben egyházi és vallásos ünnepélyen, öt ízben világi hangversenyen és estélyen, három ízben hazafias és jótékonysági rendezvényen, egyszer adott szerenádot és egyszer vett részt társas vacsorán. 1900-ban 16 új taggal gyarapodott az énekkar, ezek: Dr. Salánky József és Oláh Ferenc törvényszéki bírák, Bodics Mátyás bankhivatalnok, Szárits János városi tisztviselő, Szabados Béla törvényszéki joggyakornok, Pukec Kálmán bankhivatalnok, Vojnits Andor és Alapfy István aljegyzők, Demeter János és Pál János törvényszéki jegyzők, Pertics Ernő és Décsy József városi alkapitányok, Regös József polgári iskolai tanár, Kövessy Ödön adóellenőr, Simonyi Béla kántortanító és Lukács István római kat. lelkész. A főgimnázium három tanára: Grohmann Vilmos, Mérey Ágost és Kosztolányi Árpád - igazgató - már a régi tagok közé tartoztak. Az egyesületnek összesen 42 működő tagja volt. Az új tisztikar összeállítása - elnök: dr. Révfy Jenő, alelnök: Takács Ede, titkár: Grohmann Vilmos, ügyész: Demidor Imre, pénztáros: Deli Ferenc, ellenőr: Mérey Ágoston, főkarmester: dr. Brenner József, karmester: Kersch Mihály, számvizsgálók: Csepella Tamás, Guganovich Máté és Kövessi Ödön.

A dalárda 1901. április 21-én, vasárnap, a 11 órai misén a Szent Teréz-templomban a következő műveket adta elő: Beethoven: Isten dicsősége, Kersch Ferenc: Da mihi Jesu (Vegyes kar), Seyler: Sub tuum praesidium; Alleluja (vegyes kar). Ezenkívül Milassin Andor elénekelte Weisz: Domine ne in furore c. művét.

Ebben az évben az országos egyesület Kassán tartotta versenyét augusztus 20. és 22. között. A szabadkai dalegylet ugyan készült erre a nagy találkozóra, de bajosan jutottak el rá, mert sem akkortájt, sem később nem tett róla említést a sajtó. Sőt! A december 8-án megjelent Bácskai Hírlap szerint a dalegyesület egyáltalán nem is létezik: Tavasz óta nincsenek próbák, a választmány nem ülésezik, egyedül a pártoló tagok aktívak - rendszeresen fizetik a tagdíjat. A tudósítás a karmesteren kívül mindenkit felelősnek tart a beállt helyzetért, legfőképp az elnököt. Ennek ellenére a következő évi közgyűlésen ismét dr. Révfyt választották meg az egyesület élére.

Még a választást megelőzően, 1902. február 10-én rendkívül sikeres farsangi mulatságra került sor. A zsúfolásig megtelt Pest Szállóban fellépett Zilahy Gyula budapesti komikus is, de legalább annyi tapsot kapott a kórus és a Brenner József, Milassin Andor és Deli Ferenc által előadott Parasztbecsület-paródia.

1903 farsang hétfőjén a bálat megelőző hangversenyre a Daloskör meghívta W. Krammer Terézt, a Magyar Királyi Operaház művésznőjét. A belépődíj 6 és 4 korona volt.

Szeptemberben már az új főkarmester, Kersch Mihály értesítette a Bácsmegyei Napló hasábjain a régi és az új tagokat, hogy 10-én délután fél 6-kor szíveskedjenek megjelenni a főgimnázium rajztermében, hogy a tervezett Rákóczy-ünnepélyen előadandó művek tanulását megkezdhessék.

A kórus tevékenysége továbbra is főleg a farsangi mulatságok szervezésében merül ki. Az 1904. február 15-én előadott zeneszámok olyan hangzatos címet viselnek, mint: Ideálzenekar; Egyiptomi királyleány eljegyzése; mulatságos népdalegyveleg stb.

Júliusban Palicson tartott a kórus táncvigalmat, augusztusban pedig húszan közülük Lugosra kirándultak. Ez a vendégszereplés azért érdemel külön említést, mert az ottani dalárda akkor már fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte!

1904. november 12-én/?/ "igen fényes" dalestre került sor, amelyen az énekkar mellett fellépett Horvátovics Ernőné zongorán és Klazsik Lehel hegedűn.

Időközben az elnök, dr. Révfy leköszönt tisztéről, de újra megválasztották. Kersch karmester is lemondott, az ő helyébe, 1905. áprilisában, Völgyi Péter került. De csak az év második felében tűnt úgy, hogy végre jó kezekben van a dalárda: az egyesület vezetését dr. Sántha Györgyre bízták, a kórus irányítását pedig Gaál Ferenc, a zenede igazgatója vette át.

Az 1906-os farsangi estély műsorának első száma Goldmark Sakuntala c. nyitánya volt, amit Gaál Ferenc és Maczák Manó adott elő zongorán. A kórus négy számmal szerepelt: Gaál Nászdalát maga a szerző vezényelte, Kovarcz Emil Suhog a szél c. művét és Lányi Kuruc dalait Klazsik Lehel másodkarmester dirigálta, Zichy Géza Serenade-jának megszólaltatásában Maczák Manó működött közre. Gaál másik művének, a Leteszem a lantot c. melodrámának előadásával dr. György Gáborné és az őt kísérő szerző aratott hatalmas sikert. Csak ezután következett a táncmulatság. A Bácsmegyei Napló leírása szerint "a nemzetiszín és a város színeinek harmonikus díszítményeitől tarkálló termek alig bírták befogadni a ki-beözönlő közönséget. A mindkét nembeli ifjúság tömegesen lévén képviselve, pihenésről szó sem lehetett, folyt a tánc kivilágos kivirradtig. A szünóra alatt Hasy Kálmán édes-bús hallgatói, nótái villanyozták újabb kitartásra a mulatozó családokat s így a hajnali órák előtt egyetlen egy családdal sem fogyatkozott meg a báli közönség. De voltak is érdekes meglepetések. A nőválasz alatt a hölgyek ízléses kotillionjelvényekkel díszítették fel a jutalmazásra bőven rászolgáló táncosokat s a táncszünetek alatt Sántha György dr. gyorsrajzolással szórakoztatta a pihenő párokat. Majd tizenkettes csoportokban mulatságosnál mulatságosabb álarcosok, természetesen a bálozó fiatalság köréből, elegyedtek a táncba. Így ment ez a hajnal hasadásáig s minden résztvevő egy felejthetetlen mulatság kellemes emlékével távozott a legkedélyesebb szabadkai báléj színhelyéről." (1906. II. 28.)

Az áprilisban megtartott közgyűlésen a következő vezetőséget választották meg: Sántha György dr. elnök, Takács Ede alelnök, dr. Dembitz Lajos ügyész, Völgyi János titkár, Dely Ferenc pénztárnok, Puketz Kálmán, Hoffmann Ferenc és Gugánovics Máté számvizsgálók, Steinfeld Lipót ellenőr, a választmány tagjai: Abrasics Antal, Bíró Károly, Békeffy Gyula, Vécsy Jenő, Horváth Ödön, Horvátovics Ernő, Vermes Béla, Váli Gyula, ifj. Frankl István, Révfy Jenő, Milassin Andor és Berke Viktor. Póttagok: Kiss Endre, Regös József és Szabados Béla. Az egyesület dísztagnak megválasztotta dr. Brenner Józsefet, Regényi Lajost és Gyelmis Gergőt.

Az 1907-ben kinyomtatott alapszabályból megtudjuk, hogy kik voltak akkor az egyesület működő tagjai: Abrasics Antal II. basszus, Berke Viktor I. tenor, Bittermann Jenő I. t., Csepella József I. b., Csiky Imre I. b., Cseisz Pál I. b., Czuczy Béla II. t., Decsy Jenő I. b., Deli Ferenc I. b., Farkas Károly I. t., Fehér Jenő II. b., Hoffmann Ferencz I. b., dr. Hoffmann Kálmán I. t., Horváth Lajos I. b., Horváth Ödön II. b., Horvátovics Ernő II. t., Iványi Kálmán I. t., Kiss Endre I. t., Komlós Armin I. t., dr. Kozla András II. b., Lepedát Illés II. t., Milassin Andor II. b., Matievics Dezső I. t., Pertics Ernő II. t., Prodanovics István II. t., Pukecz Kálmán I. b., Regős József II. b., Dr. Révffy Jenő I. t., Somogyi Kálmán II. t., Sólyom Miklós II. b., Steinfeld Lipót II. t., Szabados Béla I. b., Szárits János I. b., Szilágyi Nándor II. t., Vass Kálmán I. b., Vass Lajos II. b., Vida Kálmán II. b., dr. Vojnics Ferenc II. t. és dr. Völgyi János I. b. A szabályzat 10. pontja szerint "működő tag lehet minden, az értelmiségi osztályhoz tartozó legalább 18 éves férfi, ki énekével a karban közreműködvén - Szabadkán tartózkodási idejére - magát kötelezi. Fölvétele akként történik, hogy egy tag ajánlata folytán a karmester zenei tehetségét és hangját megvizsgálva, a választmánynak a legközelebbi ülésén szóval jelentést tesz arról, hogy az illető képességgel bír-e a működésre? Kedvező jelentés esetén a választmány - minden vita kizárásával - titkos szavazás útján szótöbbséggel határoz a fölvétel fölött."

Ősszel, október 15-étől kezdve, a próbák a városi zenedében folytak, azonban nem sokáig, mert december 11-én elhunyt Gaál Ferenc, a kórus karnagya. Két nappal később temették el. A temetés nagy pompával folyt le: délelőtt a Szent Teréz-templomban tartott gyászmisén elhangzott az elhunyt Rekviemje és Gyászdala, délután a zeneiskolában, ahol a halottat felravatalozták, a gyászbeszéd után elsőként a szerb dalárda vett búcsút a kiváló muzsikustól, majd a színház nevében Könyves Jenő mondott beszédet. A hosszú gyászmenet élén két lovas haladt, őket követte a tűzoltózenekar, a városi zenekar, a koszorúkat vivő kocsi, majd három ifjú, akik piros bársony párnán vitték a megboldogult kitüntetéseit, utánuk következett a hat ló vontatta halottaskocsi és a gyászolók ezrei, ki gyalog, ki pedig fogatosan. A bajai úti temetőben dr. Rácz Soma a zombori dalárda nevében vett búcsút a halottól, amit a zombori dalárda éneke követett, eztán a Szabadkai Dalegyesület előadásában Gaál Balatoni nótái csendültek fel. A koporsót a fúvószenekar hangjai mellett bocsátották sírba.

A dalárda 1907. áprilisának végén összehívott közgyűlésén kegyeletes szavakkal emlékeztek meg Gaál Ferencről, ugyanakkor kinevezték karmesterré Lányi Ernőt, a zeneiskola új igazgatóját. Az időközben elhunyt Takács Ede helyébe Kosztolányi Árpádot, a főgimnázium igazgatóját választották meg alelnöknek, Maczák Manónak pedig jegyzőkönyvileg köszönetet mondtak, amiért egy ideig helyettesítette Gaál Ferencet.

Az új karnagy valóságos csodát tett az együttessel! Május közepén Újvidéken - más kórusokkal együtt - részt vettek a tízéves polgári Magyar Dalkör pünkösd napi zászlószentelőjén. Három alkalommal léptek közönség elé: először amikor szerenádot adtak a polgármesternek, másodszor az ismerkedő estélyen, végül a versenyen. A bírálóbizottság nekik ítélte oda az első díjat és az azzal járó ezüst babérkoszorút. A siker titkát a Függetlenség tudósítója azzal magyarázza, hogy a Lányi-vezényelte kórus "a régi elavult előadási modort - amely még ma is sok vidéki dalárdának sajátja - elhagyta s modern szellemben énekel. Pianói finomak s mégis tömöttek. Előadásuk egyszerű. A hazafias dalokat inkább szavalják. A szép magyar dal pedig igaz érzéssel folyik ajkaikról." (1907. V. 22.)

Július 13-án hangzott el először Lányi Bunyó nótája, amely nyilvánosan túllőtt a célon. Mert ami a magyar fülnek kedves évelődés:

Hej, bunyó, bunyó lány,
Szeretlek én igazán...,

meg:

Hej, bunyó, bunyó lány,
Barna kislány, hajolj rám...

- az a Neven újságírója lelkének egyenesen sértés. A kedélyek rövidesen lecsillapodtak és Lányit nemsokára az egész város büszkén vallotta magáénak.

Az 1908. március 1-jei jelmezestély műsorára a következő zenei számokat tűzték: 1. Beschnitt: Ossián - énekkar, 2. Mozart: Klarinét-trió - Lányi zongora, ifj. Lányi Ernő mélyhegedű és Klupp József klarinét, 3. Franz: Ősszel, Magyar dalok - Sólyom Márton, a szabadkai színház tagja, 4. Lányi: Dalegyveleg - énekkar.

A szokásos nyári táncmulatságra Palicson abban az évben július 4-én került sor. A dalárda Mozart Himnuszát és Selim Palmgren két dalát énekelte, ezenkívül Kepes Flóra, a zenede tanárnője eljátszotta Liszt Valse impromptue-jét és Seeting Loreley c. darabját. Egy Beethoven-mű is elhangzott Lányi (zongora), Klazsik Lehel (hegedű) és Ploner Antal (cselló) előadásában. Befejezésül a dalárda bemutatta Lányi Petőfi c. szerzeményét, amely fergeteges sikert aratott. A hangversenyt követő táncmulatság hajnali négy óráig tartott.

Az akkor 47 éves Lányi Ernő kivált mint kórusmű-szerző volt ismert országszerte. Legfrissebb sikerét az Elment az én rózsám c. Endrődy Sándor szövegére komponált dallal aratta, amely elnyerte a Magyar Dalosegyesület Országos Szövetsége pályázatának első díját és így a következő évi országos dalverseny III. csoportjának lett a kötelező versenydarabja. Ezt az örömhírt hallva a kórustagok talán még fokozottabb lelkesedéssel jártak a mester irányította próbákra a zenedébe, minden szerdán és pénteken délután hat órára.

Az 1909. év úgy kezdődött mint a többi, a kötelező farsangi bállal, amelyről a Bácsmegyei Napló így számolt be: "Tegnap tartotta a dalárda nagyszámú közönség jelenlétében farsangi jelmezestélyét. Az estély egy mulatságos paródiával kezdődött, melyet a dalárda tagjai adtak elő nagy tetszés mellett. Sorban felvonultak a dalárdisták fantasztikusan komikus jelmezekben és mindenik egy-egy dalt adott elő. Volt közben kabaré, tánc, mozi és szóló zeneszámok. A közönség kitörő kacagással kísérte az ötletes számokat, de különösen Lányi Ernő karmester bohó muzsikája, amellyel a vartyogi dalnokversenyt kísérte." (1909. II. 24.)

Ezután következhetett a felkészülés a nagy megmérettetésre, a kecskeméti országos dalversenyre. Növelték a heti próbák számát s egy hónappal az elindulás előtt egyszer csak az derült ki, hogy a 35 (36? 32?) lelkes ember a hirtelen támadt anyagi nehézségek miatt valószínűleg kénytelen lesz itthon maradni. Lányi azonban nem adta fel a harcot. Naponta hat órakor próbát tartott a gimnázium tornacsarnokában és nyilvános főpróbákat is rendezett: július 30-án a Vass Ádám-féle vendéglőben, augusztus 6-án pedig a főgimnáziumban. A kórustagok rajongva követték minden utasítását. Mindennek ellenére az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy elutazhatnak-e Kecskemétre. Végül találtak valamiféle megoldást és a Bácskai Napló 19-i számából mindenki elolvashatta a szemtanú helyszíni jelentését: "Minden dalárdát éljenzéssel fogadott a közönség, de mikor tegnap este 7 óra felé a szabadkai dalárda lépett az emelvényre, öt percig tartó éljen harsogott végig az óriási dalcsarnokban. Szinte azt hihették, hogy éneklés nélkül akarják jutalomban részesíteni (őket)."

"Nagy nehezen lecsillapodott a lelkesedés. A dalegyesület elkezdhette énekét" - a szabadon választott darabot, Petőfinek Lányi által megzenésített rapszódiáját, az Egy gondolat bánt engemet... kezdetűt. "Egyszerre csak elaludtak az összes villanylámpák. Komor sötétség váltotta fel ijesztő váratlansággal a fényt. És megtörtént az, hogy a dal hatását nem váltotta fel az ijedtség s a dalegyesület egyetlen pillanatra sem akadt föl, hanem sötétben folytatta az énekét. A rapszódia hatása így még nagyobb volt." "Mire az utolsó akkord elhangzott, leírhatatlan lelkesedés támadt. A taps, az éljen zúgott, az emberek felugráltak, hogy magukhoz öleljék dalosainkat. A lelkesedés fejetlensége szinte megdöbbentő volt."

A szabadkai kórus produkciója minden várakozást felülmúlt, talán még a bírálóbizottságét is. A zsűri mégis úgy döntött, hogy az aranyérmet a kassaiaknak ítéli, a szabadkaiak pedig megkapták a négy elso díj egyikét. Az egészben az a legkülönösebb, hogy a későbbiek során a sajtó már nem is első, hanem mind többször második díjat emleget a szabadkaiak helyezéseként. Ez a fél siker megviselte a kórustagok amúgy is erősen megtépázott idegeit.

Október 9-én a szabadkai közönségnek megismételték a kecskeméti programot:

Jandl Béla: Fohász, Lányi Ernő: Egy gondolat bánt engemet., Thern Károly: Dalünnepén, Hoppe Rezső: Népdalok. Ezenkívül Budánovich Margit Arany- és Gárdonyi-verseket szavalt, Milassin Andor népdalokat énekelt, Koller Ferenc pedig Wagner Románcát és Hubay egyik csárdajelenetét játszotta el hegedűn. Erre a hangversenyre kevesen voltak kíváncsiak, ami végképp elkedvetlenítette mind a kórus tagjait, mind pedig a vezetőséget. Lemondott a dalárda elnöke és leköszönt Lányi is.

Több mint egy évig semmi sem történ a dalárda portájának környékén. Csak 1910. december 17-ére sikerült összehívni a tagságot és ekkor ejtették meg az új vezetőség megválasztását. Az elnöki posztot a polgármester, dr. Bíró Károly vállalta el, alelnök Váli Gyula lett, a karnagy pedig ismét Lányi. A kórus tevékenységéről még hosszú hónapokig semmi hírt nem közöltek az újságok. 1912. február 19-én végre közönség elé álltak, méghozzá nem is akármilyen műsorral: 1. Wagner: A zarándokok kara a Tannhäuser-ból, 2. Ady-Reinitz: Egyedül a tengerrel, Lelkek a pányván, Nádor Mihály - Népballadák, A kenyér, A gúnár, Virágénekek a XVI. századból - Vágóné Lénárt Gita, ének, 3. Lányi: Fülemile dal - énekkar, 4. Lányi: Románc, Weber: Polonaise - Pápay Iza, zongora, 5. Brahms: Schwesterlein, Ade, Spinnerliedchen - régi német népdal, Eimanch r l'aube - bretagnei dal, Richepin: Hymne au soleil - Vágóné Lénárt Gita, 6. Palmgren: Hazatérés, Altatódal - énekkar, 7. Händel: Oboa-koncert - Kvicsola Károly, oboa, 8. Liszt: Rajnai bordal - énekkar. A legnagyobb sikere az énekesnőnek volt, aki ráadásként Lányi Oh, mért oly későn c. dalát adta elő.

A kórus az év elejétől kezdve szorgalmasan készülődött az 1912 nyarán esedékes országos versenyre. Június 22-én, Palicson, egy tombolával és tánccal egybekötött hangversenyen bemutatták a versenyre szánt műveket: Erkel: F.: Takarodó, Sztojanovits J.: Magyar népdalok és kuruc népdalok, Lányi E.: A kölesdi harcról, Liszt F.: Magyarok Istene, Erkel F.: Elvennélek. Az énekkar tökéleteset nyújtott. S ami ennél fontosabb, ugyanúgy szerepelt az országos versenyen is, amit abban az évben Budapesten tartottak meg. Ezúttal senki nem vitatta el, hogy kit illet az aranyérem. Lányi személyesen is több elismerésben részesült, mivel a Rákos nymphájához c. Kölcsey-versre írott műve egyik kötelező darabja volt a kórusok nagy erőpróbájának. Az ünneplésből Lányinak idehaza is bőven volt része. Július 11-én fényes bankettet rendeztek a tiszteletére Palicson, amelyen felköszöntőt mondott a polgármester, a főjegyző s a filharmonikusok nevében dr. Manojlovics János.

Ezt a hatalmas sikert már nem lehetett tovább fokozni. Az aranyérmes dalárda ettől fogva zökkenőmentesen működött. 1912. szeptemberében részt vett a Városháza felavatási ünnepségén, s a háború kitöréséig még néhány emlékezetes koncerttel ajándékozta meg közönségét.

Február 3-án, a szokásos farsangi mulatságon a következő művek szerepeltek műsoron:

1. Suhog a szél. Zimaytól, 2. Magyarok Istene Liszttől (Milassin Andor szólójával), 3. Temetésre szól az ének. Lányitól , 4. Krasznahorka büszkesége, gróf Andrássy Gyulánétól. Az est vendége egy kitűnő hegedumuvészno, egyébként Lányi menye, Regéczy Ilona volt, aki a következő műveket szólaltatta meg: 1. Veracini: Szonáta , 2. Godard: Adagio pathétique , 3. Sarasate: Jota de Paolo , 4. Chopin: Noktürn , 5. Brahms-Joachim: Magyar tánc. A Bácskai Hírlap még aznap (!) beszámolt az eseményről: "A gondtalan farsangi jókedv helyett ma este a komoly művészetet hirdették a Pest Szálloda emlékezetes öreg termében. A frakkos urak >égszínkék mezőben ezüst lant< kokárdával megjelentek a dobogón s áhítatos arccal, szent meghatottsággal énekeltek (.) Öreg dalárdisták nem emlékeznek hasonló eseményre. Lányi Ernő gyönyörű férfikara, a Temetésre szól az ének tökéletes előadásával minden kritikán fölül állt." L. Regéczy Ilona, a szabadkaiak régi kedves ismerőse, ugyancsak kedvező kritikát kapott, s a kritikus megállapította, hogy legutóbbi fellépése óta "a tónus erőteljesebb lett, a technikája tökéletesebb s az előadás meggyőzőbb és kerekebb."

A dalárda karnagyának hírneve napról napra nőtt. A Magyar Dalosszövetség hivatalos lapja, a 19 év óta megjelenő Magyar Dal 1913-ban adta ki első kottamellékletét, Lányi egy férfikarra írott művét, mert az indoklás szerint ,,jobb névvel nem lehetett volna útnak indítani az első karmellékletet."

Időközben végleg elsimultak azok az ellentétek, amelyek korábban meg-megbénították a kórus munkáját. A decemberi közgyűlésen újra dr. Sántha Györgyöt ültették az elnöki székbe, a polgármestert pedig megtették díszelnöknek. 1914. februárjában, húshagyó kedden, a hagyományos táncvigalmat négy kórusmű előzte meg: Pogatsnik Dal a dalról c. szerzeménye, Lányi Néprománcai, Az éj Schuberttől és az Ej, uhnjem, Szlavjanszkij feldolgozásában.

1914-ben ismét országos dalos-viadalra készítette Lányi a dalárdát, amelyre augusztus közepén kellett volna sor kerüljön Kolozsvárott. Minden jel arra utal, hogy a háború szele, más annyi mindenhez hasonlóan, ezt is elsöpörte.

A világ nagy kórusának torkában egy időre csatakiáltás, halálhörgés, sírás és jajgatás váltotta fel a nemesebb emberi hangokat.

A katonazenekar

Szabadkának egészen 1909-ig nem volt saját katonazenekara. (A múlt században volt, de arról most nem beszélünk.) A városi zenekar mellett működött ugyan egy fúvós együttes, az Önkéntes Tűzoltó Egyesület mintegy húsz tagot számláló zenekara, de az elég ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt s a nyújtott teljesítmény sem állhatott valami magas szinten. A század első éveiben még mutatkozott némi kilátás arra, hogy majdan komolyabb zenei együttessé fog kifejlődni, de ezek a remények az idő múlásával sorra szertefoszlottak.

A tűzoltók zenekarával 1901. január 20-án találkozunk először, amikor hangversenyt adtak a Szabadkai Sportegylet által szervezett jégünnepélyen, amelyre a jaszibarai korcsolyapályán került sor, a Kőhíd utcában. Ez a jégünnepély hagyományos lehetett, mert a későbbi évek során is elég rendszeresen foglalkozik vele a szabadkai sajtó. 1914-ben a palicsi jégpályán korcsolyázók szórakoztatására szolgáltatták a zenét a tűzoltók.

1902. június 6-án nagy megtiszteltetés érte a tűzoltó bandát: szerenádot adhattak a városban tartózkodó dr. Császka Györgynek, a kalocsai és bácsi érseknek. Íme, az ipartestület dalárdájával közösen adott műsor tartalma: Erkel F.: Hunyadi László, nyitány, Nenner J.: Báli jelenet, keringő, Verdi: Cigánykórus a Trubadúrból, Gaál F.: Tűzoltó induló, Wimmer E.: Hazánk, négyszólamú férfikar, Gaál F.: Nyisd ki anyám, népdal-egyveleg, Durner: Viharban.

Még ugyanabban az évben történt, hogy az egyik fővárosi lap is felfigyelt a lelkes együttesre és nem sajnált tőle egy-két dicsérő jelzőt. Ezzel összefüggésben a Bácskai Hírlap A szabadkai rézbanda címen figyelemre méltó cikket közölt 1902. július 30-án, amelyben többek között a következő olvasható: "Nagy örömmel olvastam a szabadkai rézbanda dicséretét, de mégse merném jó lélekkel azt ajánlani nekik, hogy elmenjenek a fővárosba hangversenyezni. Még Ős-Budába se. Hát hiszen van néhány "betanult" darabjuk, talán tán egyik-másikkal igaz sikert aratnának is, de már az első fellépésük alkalmával - megbuknának." "Legelsőbben is nem teljes a zenekar. Se fagott, se oboa, se tilinkó, se fuvola nincs a bandában. Aztán meg kicsi is a banda és harmadszor nem kottisták a legények." "A karmesterük ügyes ember, zenész ember, a szó nemesebb értelmében. A zenekar tagjai józan, derék emberek. Szorgalmasak is, mert a legtöbbje mostanában tanulta meg a kottaolvasást is. (.) Volna egy szerény ajánlatom (.) A szegedi honvédzenekar sűrűn vendégszerepel most nálunk, mindig óriási közönség előtt. Nem pótolhatná-e ez a mi rézbandánk a zenekart?" "Társuljon a városi zenekarral, az úgynevezett templomi zenekarral a tűzoltó banda. Egészítsék ki a fuzionált zenekar a hiányzó muzsikásokkal, próbálják meg, hátha lehet egy teljes zenekart összeállítani és adjanak hangversenyeket a maguk javára: hangszerek, hangjegyek beszerzésére; megélhetésükhöz járuljon a város, a színház, és hozzá fog járulni a nagyközönség. Legyen teljes fúvó és vonós zenekar, mint teszem: a katona bandák. Legyen összetartás egymás között és legyen fegyelem és persze tehetség és szorgalom az emberekben." "Akkor aztán nem kell idegenből hozni zenekarokat, nem lesz szükség a katonabandára, lesz a színháznak is teljes zenekara és akkor aztán a >Magyarország< dicsérete nem fog - zavarba hozni bennünket."

Csupa jó ötlet! Nyilván nem akadt, aki megvalósítsa őket, mert minden maradt a régiben, sőt, az augusztus 10-én a Nemzeti Szálló kerthelyiségében megtartott hangverseny után a lapok mind ritkábban foglalkoznak a tűzoltók zenekarával.

Az biztos, hogy nem vehették fel a versenyt a Szabadkán rendszeresen vendégszereplő szegedi hivatásos honvédzenekarral, saját katonazenekarra meg nem tellett a városnak. 1900. januárjában állítólag alkalom nyílt volna rá, hogy 4000 forint árán véglegesen megoldják a templomi, a színházi és a palicsi zene gondját, de az illetékesek elszalasztották ezt a lehetőséget.

A szegedi katonazenészek valóban rendkívül népszerűek voltak, már az állomáson hatalmas tömeg fogadta őket. Leginkább nyáron jöttek és a Mária Terézia-sétányon és Palicson adtak térzenét, vagy a városligeti vendéglőben. Fennmaradt az Otthon Kávéházban 1902. július 25-én adott hangverseny műsora: 1. Thomas: Mignon, nyitány, 2. Ziehrer: Keringő a Svihákok c. operettből, 3. Kercker: Részlet a New York szépe c. operettből, 4. Gaál F.: Magyar transcriptio, 5. Szárnykürt-szólók, 6. Cigányzene, 7. Kozmák: Bécsi élet, egyveleg, 8. Máder: Ges - ges - ges!, induló.

Az Otthon Kávéház tulajdonosa (vagy inkább bérlője) Horváth Dezső volt. Az ő érdeme, hogy szeptember 17-én, a Kossuth-ünnep napján operamuzsikát hallgathattak a szabadkaiak. De a december 7-i koncert műsora is igényes volt: 1. Král: Királyért-hazáért, 2. Komzák: Bécsi dalok, keringő, 3. Suppé: Költő és paraszt, nyitány, 4. Verdi: Traviáta-ábránd, 5. Dierig: Az őrségen, szárnyaskürt-szóló, 6. Kraul: Divatos dalok, nagy egyveleg, 7. Farbach: Falusi muzsikusok, tréfás tipegő, 8. Ziehrer: Ének, tánc és kacaj, 9. Cigányzene, 10. Strauss: Boregér, egyveleg.

1903. nyarán két teljes héten át a budapesti 23. közös gyalogezred zenekara szórakoztatta a szabadkaiakat, hol a Mária Terézia-parkban, hol az Otthon Kávéházban, hol pedig Palicson. Gazdag repertoárjukat sajnos nem sorolhatom fel, mert a napilapok a felismerhetetlenségig eltorzítva közölték mind a szerzők neveit, mind pedig a művek címeit. Íme, a leggyakrabban játszott szerzők listája: Bizet (Carmen), Suppé (Pique dame, nyitány), Strauss (Cigánybáró, Könnyű vér, Reggeli lapok), Lehár, Huszka (Bob herceg, keringő), Linecke (Léna asszony, nyitány), Offenbach (Orpheus, nyitány), Rossini (Tell Vilmos, nyitány), Erkel (Bánk bán, egyveleg), Czibulka (Falusi lakodalom), Waldteufel (Szirén-varázslat), Barna és szőke), ezenkívül sok dal, tánc, induló, ábránd stb.

Leggyakrabban az Otthon Kávéházban szólt a katonazene. 1904. augusztus 27-én a hangverseny első száma a szabadkai Garai Mór Magyar nyitánya volt s ezt követték Waldteufel, Lehár, Ziehrer, Fucik és mások művei.

1905. decemberében ismét a szegedi honvédek szórakoztatták a kávéház közönségét - 40 filléres belépti díj ellenében.

A következő év januárjától kezdve állandósultak a szegedi honvédzenekar hangversenyei: minden kedden felléptek a zsúfolásig megtelt teremben. Indulók, nyitányok, ábrándok, keringők, egyvelegek csalogatták a hallgatóságot, Suppé, Meyerbeer, Schubert, Gounod, Gaál, Mascagni, Berlioz, Auber, Offenbach, Waldteufel, Mendelssohn, Verdi, Erkel és mások fülbemászó dallamai remegtették meg a falakat s a szíveket. A szegedieket annyira megkedvelte a közönség, hogy mind határozottabban megfogalmazódott a kérdés: Miért ne lehetne teljesen a miénk ez a zenekar? Úgy tűnt, az elképzelés 1906-ban megvalósulhat, de aztán mégsem lett az álomból valóság.

Július elsején új helyszínén, a polgári szálloda fedett kerthelyiségében találjuk a szegedi honvéd muzsikusokat, szeptember 16-án pedig a Városháza előtti téren, ahol a sok hallgató miatt a villamos kénytelen volt leállni.

A katonazene népszerűségét találóan mutatja be az alábbi vers, amely a Bácsmegyei Naplóban látott napvilágot 1908. július 7-én.

Himnusz a térzenéről

A térzene még annak is kell,
Aki a pólyában szopik.
Ezt bizonyíthatnom kár is volna,
Ezért csak konstatálom itt.
Bolondul érte agg és ifjú
És mindnek szíve vérzene,
Ha ott nem lenne, mikor felzeng
A térzene, a térzene.

A guvernántnak flóta kéne,
A szakácsnénak csak a dob,
A bakfisnak a karnagy tetszik
A pesztonkának síp a jobb.
S bár mindenkinek más a vágya
És elütő az érdeke,
Mindenkit szépen kielégít
A térzene, a térzene.

A zsebtolvajok is örülnek,
Itt van a működésre tér:
A zsákmánnyal már messze vannak,
Mire a pasas észre tér.
A térzenénél affér sincsen,
Ricsaj vagy tán bona-zene.
Kapocs a nép s a hadsereg közt
A térzene, a térzene.

A cigány drága s bort is iszik
S panaszkodik: "Smucig az úr!"
A térzenénél panasz nélkül
Folyik a moll és foly a dúr.
A cigánybandát felülmúlja
Oly sok és nagy az érdeme:
Mert sose szokott tányérozni
A térzene, a térzene.

1909. májusának utolsó napjaiban végre beteljesült a régóta óhajtott kívánság: a 86. háziezred Budapesten állomásozó II. zászlóalja négy századdal, az ezredtörzzsel és a zenekarral Szabadkára költözött. Saját honvédzenekara lett a városnak! Pünkösd vasárnapján játszottak először a Nemzeti Szálloda kerthelyiségében, amit aztán igen gyakori fellépések követtek, természetesen leginkább szabadtéren. Az Erzsébet Szálló újonnan berendezett kerthelyiségében július 6-án muzsikáltak.

A térzene nemcsak a Mária Terézia-parkban szólt, hanem Palicson is, méghozzá minden nap 6-tól fél 8-ig egész nyáron át, mivel Hasi Kálmán zenekara sztrájkba lépett - sejthetjük miért. Palics teljesen megújult: elkészült a női fürdő, a díszes parkban Vágó kertész virágokból kirakta az ország címerét, este fényárban úszott a tópart, a villamos csak úgy árasztotta a sok kirándulót. A katonazenekar élén kiváló muzsikus, európai hírű zeneszerző: Julius Fucik állt, akinek akkorra már több mint kétszáz műve jelent meg nyomtatásban és azok igen népszerűek voltak.

Július 20-án a fürdőigazgatóság nagy parkünnepélyt rendezett a tüdőbeteg-gondozó szanatórium javára. A szép időnek köszönhetően aznap a szokásosnál is többen mentek ki Palicsra, ahol este hatkor kezdődött a sétahangverseny. Ugyanekkor mutatták be a legújabb típusú géppuskát, melynek ropogása jócskán elnyomta Fucik zenekarának lágyabb hangjait. Erről a nevezetes eseményről a korábbi fejezetek egyikében már volt szó, akkor elmondtam azt is, hogy a vendéglő nagytermében este tízkor kezdődő táncmulatsághoz a zenét Hasi Kálmán és a honvédség zenekara közösen szolgáltatta.

A következő nyári idényben is a 86. gyalogezred bandájának ütemes zenéjére sétálhattak a Palicson üdülők, mert ekkor Bodrics Miska tagadta meg a tó partján a muzsikálást.

Időközben Szabadkát is meghódította a technika szemet kápráztató találmánya: a mozi. A némafilmek korában a zenei aláfestésről és a vetítőgép zajának elfojtásáról szerződtetett zenészek gondoskodtak. 1911. júniusában a Lifka mozgóképeit a honvédzenekar kísérte zenével.

1912 tavaszán a 86-osok a Park Kávéházban adtak néhány hangversenyt, amelyek közül az április 21-i műsor a következő műveket tartalmazta: 1. Eilenbogen: Magyar ábránd, induló, 2. Waldteufel: Estudiantine, keringő, 3. Suppé: Banditensreiche, nyitány, 4. Halévy: Zsidó no, előjáték, 5. Richter: Magyar népdal-egyveleg, 6. Erkel: Hunyadi László, nyitány, 7. Waldteufel: A korcsolyázók, keringő, 8. Eilenberg: Malom a Fekete-erdőben, idill, 9. Lehár: Éva, részletek, 10. Fahlbach: Maschinchen, mazur.

A szegedi honvédzenekar továbbra is megfordult olykor-olykor a városban és a minőségre sem lehetett panasz. A díszes egyenruhák, a csillogó rézhangszerek látványa s a változatos műsor, mint ahogy a vers is mondja, szinte mindenki igényét kielégítette.

Jubileumok

Az országos jelentőségű eseményekről Szabadkán is igyekeztek minél nagyobb pompával megemlékezni, hiszen Magyarország harmadik legnagyobb városáról volt szó. Ezek az ünnepségek olykor két napig is eltartottak, és leginkább az összes létező zenei testületet megmozgatták.

Huszonegy ágyúdörej jelezte 1900. augusztus 19-én, hogy nagy napra virradt az ország: a magyarok királya 70 éves! Kora reggel megszólalt a tűzoltó zenekar, délelőtt pedig a templomi ének- és zenekar Gaál vezetésével előadta Binder Te Deum-át és Skraup Ünnepi miséjét. Seunig Károlyné az O, Sanctissimát énekelte szép alt hangján, Reiman Ave Mariáját Wenzl József hegedülte a kórus unisono kísérete mellett. Az istentisztelet végén a Himnusz is felcsendült a templom ódon falai között. Aznap délután és este a Szent István téren térzenét adott a tűzoltózenekar.

I. Ferenc József feleségét, Erzsébet királynét, 1898. szeptember 10-én Genfben egy olasz anarchista megölte. Erre a tragikus eseményre emlékeztek Magyarországon minden év szeptemberében. 1900-ban is mindenütt kitűzték a fekete lobogókat és gyászmisén idézték fel a magyarokat pártfogoló, bájos arcú királyné emlékét. Szabadkán Cherubini nagy Requiemjét adta elő Gaál Ferenc vezetésével a templomi ének- és zenekar, a MÁV Altiszti Kör dalárdája pedig a Jaj, de bús ez a ravatal kezdetű dalt énekelte. Mise után a hívek a vasútállomás melletti Erzsébet királyné parkba vonultak s ott leleplezték a királyné ércszobrát, melyet Stróbl készített. Az ünnepi beszéd után a MÁV Altiszti Kör dalárdája elénekelte a Szózatot.

Az 1900-as évnek volt egy nagy irodalmi jubileuma is. Száz évvel korábban jött a világra Vörösmarty Mihály, a XIX. század egyik legjelentősebb magyar költője. A centenárium alkalmából Szabadka két napon át ünnepelt. December 1-jén este háromrészes díszelőadást tartottak a színtársulat tagjai a színházban a következő műsorral:

I - Erkel: Hunyadi László, nyitány

- Prológ Somló Sándortól

- Szózat az egész társulat előadásában, zenekarral

- Cillei és a Hunyadiak, a dráma III. felvonása

II - Geiger A. Mór: Szózat, nyitány; a zenekart a szerző vezényelte.

- Kozma Andor: Vörösmarty, költemény

- Ária a Hunyadi Lászlóból, zenekari kísérettel énekelte: Pekry

- Fóti dal, énekelte az összes személyzet

III - Gaál Ferenc: Magyar nyitány

- A vén cigány, költemény (meg kellett ismételni)

- Szép Ilonka, melodráma zenekísérettel és élőképekkel

- Petike, költemény (meg kellett ismételni)

- Fuvola-szóló Gaál Ferenctől, zenekari kísérettel; előadta Pekry Molnár László -- Vörösmarty emlékezete, költemény

Ugyanaznap este a Magyar Asztaltársaság is rendezett ünnepi estélyt az Iparos Dalárda és a MÁV Altiszt Kör dalárdájának közreműködésével. A Katolikus

Legényegylet a saját helyiségében emlékezett meg a halhatatlan poétáról.

Másnap délelőtt díszmagyarba öltözött a Dalárda elnöke, dr. Brenner József és Janiga János ügyvéd, "az ünneplő közönség részben kocsin, a testületek pedig gyalog vonultak fel a Szent Teréz-templomban, ahol az ünnepi misét Kersch Mihály mondotta." A mise alatt a színháziakkal megerősített egyházi zenekar, Gaál Ferenc karnagy vezetése mellett előadta Scraub d-moll miséjét. ,,Sanctus előtt Pekri tenorista és Seunig Károlyné gyönyörűen énekelték Gaál Ferenc Ave verum kettősét" - tudjuk meg a Szabadka és Vidéke december 8-i számából. Tizenegy órakor a díszülést a Pest Szálloda nagytermében a főispán védnöki megnyitója indította el s ezt követte a Dalegyesület által előadott Szózat, a Merengőhöz Demidor Imre előadásában és a Keserű pohár, melyet Milassin Andor énekelt, dr. Brenner zongorakísérete mellett. Az ünnepi beszédet dr. Rorák Imre gimnáziumi tanár mondta el és ezt követte Szabados Ilonka szavalata, a Szép Ilonka, melyet ugyancsak dr. Brenner kísért, s végül a Dalegyesület által előadott Himnusz zárta a díszülést.

1902-ben ismét országos jubileumra emlékeztettek a fellobogózott középületek: szeptember 21-én, vasárnap, Kossuth Lajosnak, a nagy politikus születésének 100. évfordulóját ünnepelték a szabadkaiak. A gimnáziumi ifjúság már pénteken megtartotta a maga kis ünnepségét, a vasárnapi hazafias rendezvények sorrendje pedig a következő volt: Reggel öt órakor 21 mozsárlövés jelezte az ünnep kezdetét, 6-kor volt az önkéntes tűzoltó-testületi zenekar riadója, 7-kor hálaadó istentisztelet, 8-kor a város törvényhatóságának díszgyűlése, 9-kor pedig emlékünnep a Szent István téren. A Himnuszt Kersch Mihály, a Szózatot Wahl Alajos vezényelte, az előadók pedig sokan lehettek: a Dalegyesület, a Katolikus Legényegyesület és az Ipartestület dalárdája, valamint a tűzoltózenekar. A két zeneszám között dr. Mukics Simon orsz. képviselő mondott díszbeszédet, Kosztolányi Árpád, a főgimnázium igazgatója pedig elszavalta Csillag Károly Ünnepi ódáját. Aznap este a város nappali fényben úszott, a városháza előtt pedig a tűzoltók térzenéje szólt. A pazar ünnepség a Pest Szálloda összes termeiben tartott díszvacsorával ért véget.

November 19-e nevezetes nap volt a magyarság életében, ekkor ugyanis Árpád-házi Szent Erzsébetre emlékezett az egész ország. 1902-ben a színház által rendezett ünnepséget Gaál Ferenc alkalmi gyászdala vezette be, amit a férfikar szólaltatott meg. Ezt követte Várady Antal verse, az Erzsébet és Csiky Gergely színműve, az Örök törvény.

1903. novemberében ismét ünnepi pompába öltözött a város. Hetedikén, szombaton este 6 órakor az önkéntes tűzoltózenekar toronyzenét adott a városháza tornyából. A műsor XVI. és XVII. századi egyházi énekekből állt, a hétórai harangszó elhangzása után pedig a Dalegyesület elénekelte a Boldogasszony anyánk kezdetű, a török hódoltság korából fennmaradt éneket. Másnap reggel már 6 órakor megszólalt a fúvószenekar, 9-kor pedig a Szent Teréz-templomba sietett a város előkelősége misét hallgatni. A Pest Szálló nagytermében megtartott ünnepélyen a szokásos emlékbeszéd, alkalmi szavalat mellett a Dalegyesület elénekelte a Himnuszt és Goll Jánostól a Rákóczi-indulót. Este fél 8-kor díszelőadásra került sor a színház zsúfolásig megtelt termében, a következő műsorral: Kéler Béla: Rákóczy-nyitány, a színház zenekarát Gaál Ferenc vezényelt, Kuruc dalok Hasi Kálmán klarinétosának előadásában, Goll János Kuruc dalait a Dalegyesület énekelte, Szigligeti: II. Rákóczi Ferenc fogsága c. színművének vázlatos (!) előadása 3 jelenetben, Huber: Rákóczy-induló, énekelte a Dalegyesület, zongorán játszott dr. Brenner József és Maczák Manó.

A száz évvel korábban fiatalon elhunyt Csokonai Vitéz Mihályra 1905. novemberében emlékezett Szabadka. Az ünnepséget a Himnusz nyitotta és a Szózat zárta; eközben Toncs Gusztáv és dr. Vinkler Elemér mondott emlékbeszédet s több vers elhangzott szavalva, vagy a Dalegyesület előadásában énekelve.

Sok év után 1906-ban hazahozták II. Rákóczi Ferencnek és bujdosó társainak a hamvait Törökországból és országos ünnepségek kíséretében elhelyezték a kassai székesegyházban. A polgármester felszólította Szabadka polgárait, hogy november 9-én egy szívvel, egy lélekkel ünnepeljenek, házaikat feldíszítsék, este pedig ablakaikat kivilágítsák. Az ünnepség menete a szokásos volt: kora reggel 21 mozsárlövés, délelőtt szentmise, este hatkor a városháza előtt ünnepi hódolat a nagy fejedelem emlékének az összes helybeli dalegyesület és zenekar részvételével, utána díszelőadás a színházban.

1912. szeptemberében ismét toronyzenében gyönyörködhettek a szabadkaiak, csakhogy a Wahl tanár úr vezette tűzoltózenekar ezúttal már nem a régi, hanem az új városháza tornyából köszöntötte az ünneplő tömeget.

Zene a templomokban

Az egyházi szertartásoknak gyakori velejárója a zene. A század elején Szabadka templomaiban is, az egyes vallások előírásainak megfelelően, szólt az ének, az orgona. A szertartásokhoz szorosan kötött zenéről fölösleges lenne beszélni, inkább azokról a zeneművekről szólok, amelyek az istentisztelet alatt az egyes templomok falain belül elhangzottak. A pravoszláv templommal kapcsolatos történésekről már írtam, azt most nem ismétlem meg, helyett lássunk néhány jelentősebb eseményt a többi templom életéből.

Kezdjük a sort az új zsinagógával, amelyet 1902. szeptember 30-án délután szenteltek fel. Az ünnepségen elhangzott Beethoven Isten dicsősége c. kórusműve és a Himnusz. Egy hónappal később a hívek átvették a Vegenstein-féle, 1342 sípú új orgonát.

A következő év októberében újra örömünnepe volt a szabadkai izraelitáknak, ugyanis az egyházközség elöljárói ekkor vitték át "mélabús zeneszó mellett" a szentírást az újabb, fényesebb hajlékba. A régen várt eseményről így számol be a Bácsmegyei Napló: "Kitárultak a templom hármas ajtajának szárnyai és Schmausz Endre főispánnal az élen bevonult a menet a templomba. Amint a Tórákat vivők beértek a templom hajójába, két szárnykürtös adta meg a hármas jelt az ünnepély kezdésére. Az orgona hangjai és a kar zsoltárénekei mellett vitték körül az összes Tórákat és elhelyezve őket a frigyszekrényben Kuttna Mór főrabbi mondta el héber áldását, majd meggyújtotta az örökmécsest. Ezután következett az ünnepélynek egyik kimagasló része, dr. Klein Mátyásné Szogyi Gina gyönyörűen előadott szóló éneke." (1903. IX. 18.) Singer Bernát dr. főrabbi egyházi szónoklata után előbb egy zsoltárt, majd a magyar Himnuszt énekelte el a kórus.

1904. októberében látott napvilágot a sajtóban a hír, miszerint sikerült az izraelita hitközségnek Gaál Ferencet és Maczák Manót az orgonista posztra megnyernie. Ugyanezen év decemberében 4-én az egylet összes termeibe hangversennyel és közvacsorával egybekötött Hánukká ünnepélyt rendeztek, amikor is először Lifschitz főkántor a templomi énekkar kíséretében meggyújtotta a Hánukka gyertyákat, ezután Szigeti Jenőné és Schreiber Paula énekelt Gaál és Maczák zongora- és harmóniumkíséretével, majd ezt követte a közvacsora és a virradatig tartó tánc.

Hasonló ünnepségre, feltehetően, minden évben sor került.

A katolikus templomokban jelentősen gazdagabb zenei élet folyt, hiszen a városnak külön templomi ének- és zenekara volt, amelyek vezetésével a mindenkori zenedei igazgatót bízták meg. A két együttes nem volt valami népes, és különösen a kórust gyakran érte bírálat. Éppen ezért mindig szívesen vették a dalárda segítségét. 1900. április 22-én, fehér vasárnapkor, a Szent Teréz-templomban a 11 órai misén az alábbi műveket adta elő a Dalegyesület: 1. Gluck: Zsoltár, 2. Beethoven: Isten dicsősége, 3. Régi magyar ének, 4. Sub tuum praesidium, 5. Alleluja. A 2. és a 4. számot a férfikar, a többit pedig a vegyes kar adta elo, amelyben a következo énekesek működtek közre: dr. Brenner Józsefné, Eötvös Józsefné, ifj. Frankl Istvánné, dr. Révfy Jenőné, Vojnich Mariska, Brenner Dezső, Etelka és Józsi, Budánotvits Irén, Mariska, Margit és Sándor, legifj. Frankl Pista, Kladek Jenő és Laci, Scossa Géza, Gyula és Piroska, és Tóth Pannika.

Az egyházi zene irodalmát ugyanezen év őszén Gaál Ferenc egy a capella quintettel gazdagította, amelyet Tui sunt coeli címen az érseknek ajánlott, annak jubileuma alkalmából.

Egyébként Gaál karnagy templomi munkássága nem részesült teljes elismerésben. A Szabadka és Vidéke igen heves támadást intézett ellene 1902. március 23-án, amiből kiderült, hogy a zenede igazgatója talán nem is volt egészen tisztában az egyháznak a zenére vonatkozó előírásaival, mert úgy döntött, hogy a Szent Teréz-templomban előadja a saját édesanyját elsirató művét, az Anyám sírján, holott ennek szövege "nincs approbálva, sőt nem is approbálható", A cikk írója szerint az ilyen műnek nincs helye a templomban, s ha mégis elhangzana, az "merénylet" lenne a Musica Sacra ellen, s azonnal értesíteni kellene az érseki hatóságot. A Szabadka és Vidéke a következő számában is folytatta a nyílt támadást. A támadó Kersch Mihály hitoktató volt, aki ezzel a mondattal fejezte be fenyegetőzését: "Nem a karmester diktál az Egyháznak, hanem az Egyház neki!"

1902. szeptember 1-6-ig nagyszabású kántorképző póttanfolyamot tartottak Szabadkán, amelyre neves szakelőadókat hívtak meg. Tornyay Ferenc a gregoriánumot ismertette, Kovács Sándor dr. a liturgiát, Kersch Ferenc pedig az orgonáról, a népénekek helyes énekléséről és kíséretéről, valamint az összhangzattan elemeiről tartott előadást. A tanfolyam az érintettek körében nagy érdeklődésre talált, vidékről is eljöttek sokan, ám Kersch Mihály legnagyobb bosszúságára "Gaál Ferenc úr (.) tüntetőleg távol tartotta magát az egész kurzustól. Pedig úgy értesültünk, hogy külön névre szóló meghívót kapott (.), pedig rá fért volna." - írta szeptember 21-i számában a Szabadka és Vidéke.

November 19-én, Erzsébet-napkor, minden évben megemlékezett az ország a tragikus véget ért Erzsébet királynéról. 1902-ben e napon a kiegészített templomi ének- és zenekar Cherubini Requiemje mellett bemutatta Gaál új, külön erre az alkalomra komponált művét, a Gyászdalt, amely akkorra már nyomtatásban is megjelent a Magyar Lant c. folyóiratban.

1903. májusában új orgonát kapott a Szent Ferenc-templom. Készítője a pécsi Bibert József volt, aki jó munkát végzett a 4200 koronáért, amit a Gaál Ferenc és Kersch Mihály által vezetett bizottság örömmel konstatált. Az új hangszer beszentelésére május 24-én került sor.

Júliusban elhunyt a pápa, XIII. Leó. 30-án a Szent Teréz-templomban megtartott gyászmisén ismét elhangzott Cherubini Requiemje és Gaál alkalmi gyászéneke. Az istentiszteleten Pécsi Károly hegedűművész is közreműködött. Augusztus 23-án ő adta elő, ugyanott, Gaál legfrissebb alkotását, az Adagio-t, amit a szerző kísért orgonán.

Október 6-án, az aradi vértanúkra emlékezvén, a hívek Kersch Ferenc esztergomi karmester miseénekében gyönyörködhettek, amit a Dalegyesület mutatott be.

A Ferenc-rendiek orgonája ugyan elkészült, de az árára való gyűjtés még nem fejeződött be. Ezt a célt szolgálta a december 20-án a Pesti Szálloda nagytermében megrendezett hangverseny is, amelyen fellépett Farkas Józsefné született Gábos Nelli, a tanítóképezde növendékei és a Dalegyesület.

Az 1907 tavaszán Szabadkára került Lányi Ernő, aki évekkel azelőtt Regensburgban egyházzenei tanulmányokat is folytatott, mindent elkövetett, hogy a templomi kórus és a zenekar méltó lehessen a városhoz. Pénz híján a legolcsóbb megoldásnak kínálkozott egy gyermekkarnak az alkalmazása a fizetett kórus mellett, ünnepi alkalmakkor. Lányi a tehetségesebb zeneiskolai növendékek betanítását özv. Farkasné Gábos Nellire bízta.

1908. december 10-én, a szerző halálának második évfordulóján, a Szent Teréz-templomban felcsendültek Gaál Requiemjének szomorú akkordjai.

A Bácskai Napló 1909. május 26-án elismeréssel szól Lányi karnagyi munkájáról, de a még mindig meglévő hiányosságokat sem hallgatja el, amelyek közül első helyen áll a férfikar, "mert ez a néhány hangszerétől elszólított zenész nem is hivatásos énekes (hiszen zenésznek vannak ok szerződtetve, nem énekesnek), másrészt az o hangszerük így néma marad, hacsak szíves műkedvelők nem találkoznak egyes alkalmakra. Addig is tehát, míg férfi énekkarunk nem lesz, melyre okvetlenül szükség van, karnagyunk megszólaltatja a zenedei növendékek énekkarát (.) Már többször hallottuk őket, legutóbb most vasárnap is, amikor a 30-40 üde képzett hang, a nagy szorgalommal betanított és tanult énekmise részek, a legkisebb részletekig menő pontos előadás, a dallamos, de azért teljesen egyházi stíl, amely az egész misén végigvonul, a hozzá méltó harmónium kíséret, magától a mise szerzőjétől: Lányi Ernőtől - együttesen idézték elő azt a hatást, mely épp úgy a világi, mint az egyházi művelt közönség lelkében a legszebb áldozathoz méltó örömet, Istenhez való fölemelkedést, áhítatot keltett."

Milassin Mariska már a budapesti konzervatórium növendéke volt, amikor 1909. augusztus 1-jén a ferencesek templomában szólót énekelt. Hasonló fellépésre később számos alkalommal sor került.

Ugyanebben az évben született döntés a városi zenekar kibővítéséről. A 24 tagú együttes már eredményesebben tehetett eleget mind a templom, mind pedig a színház által támasztott követelményeknek.

Nagy eseménynek volt a helyszíne Szabadka 1909. októberében, amikor felszentelték az átépített Szent Ferenc-templomot. A három napon át megismétlődő nagymisék fényét és áhítatát nagy mértékben fokozta a Dalegyesület kórusa, amely ekkor mutatta be Lányi Domine Deus kezdetű, férfikarra írt művét a szerző vezényletével.

Vajon ki lehetett az a kántor, aki ellen a következő kirohanást intézte a Bácskai Napló névtelen cikkírója 1909. december 28-án? "Honnan érdemeltük mi meg, hogy két és fél, háromezer forint évi jövedelem mellett a teljesen iskolázatlan és oklevél nélküli kántor kínos orgonálása gyötörje a szánandó papság és hívek füleit és akadályozza, zavarja áhítatát, mikor nap-nap után azt az értelmetlen, zenészileg tilos - preludiumokat kell 10-15-20-szori ismétlésekkel végighallgatnia, végig szenvednie. vagy nyugdíjaztassa magát, vagy tartson teljesen képzett kántorsegédet, hiszen kitelik oly jövedelemből, amilyen még tanácsnokainknak sincs."

Korábban már nem egyszer esett szó Budánovics Mariskáról, aki 600 korona ösztöndíjat kapott a várostól, hogy hangját Budapesten tovább képeztesse. A Szabadkáról elszármazott művészek közül a későbbiek során talán neki jutott a legtöbb dicsőség. Még zeneakadémista volt, amikor 1910. január 1-jén a Szent Ferenc-templomban a nagymisén a következő műveket énekelte el: Beethoven: Isten dicsősége, Bach - Gounod: Ave Maria, Händel: Largo, Lányi: Ad te levavi. - obligát brácsával. A legmélyebb hatást a közönségre az utolsó szám gyakorolta, amelynél az orgonaszólamot dr. Brenner József, a brácsaszólamot pedig dr. Lányi Ernő játszotta. A kritikus Budánovics Mária hangját tömörnek, néha szinte férfias ércűnek találta. A nagy érdeklődésre való tekintettel a műsort másnap meg kellett ismételni.

Egy héttel később ismét hangversenyről adnak hírt az újságok a ferencesek templomából. Az orgonánál ezúttal Mamuzsich Mihály ült és egy-egy XVII. és XVIII. századbeli egyházi dallam mellett elhangzott Lányi Inveni David c. műve, dr. Lányi Ernő előadásában, és az Ave verum Gaáltól, melyet Berczik Margit és Jakoffy Jolán énekelt.

Húsvét vasárnapján újra Milassin Mariska hangjában gyönyörködhettek a hívok: Mamuzsich Mihály orgonált, Hermann Ferenc pedig hegedült. Két mű hangzott el, Lányi Ave Mariája és Mozarttól az Ave verum.

Lányi Ernő minden igyekezete ellenére a templomi kórus nem azt nyújtotta, amit a jobb fülű hívek elvártak tőlük. A Bácskai Napló még 1912. április 5-én is "abszolút készületlenség"-nek és "zagyvaság"-nak minősítette azt, ami a kórusból lehallatszott. Lányi másnap az embereinek a védelmére kelt, akik hangszerjátékos létükre rá voltak kényszerítve az éneklésre, mivel más férfiénekesek nem is léteztek a templomban. Csakhogy erre a magyarázatra is talált ellenérvet a lapbéli támadó: a Dalárdának sincsenek fizetett énekesei, meg a filharmonikus zenekar nagy része is fizetés nélküli muzsikusokból áll, mégis képesek művészi teljesítményt nyújtani! Annál több dicséretben részesítette a Bácskai Napló a ferencrendieknél megalakult Cecília Egyesület kórusát, amely 1912. május 12-én mutatkozott be először, latin choralis-ok előadásával. Ditelján István tanította be őket. Az alkalom rendkívüli volt, ugyanis Szent Ferenc szobrának megáldásával ekkor fejezték be végleg a templom átépítését. Ettől fogva az új énekkar gyakorta fellépett. Június 16-án Moravcsik (Máté) Sándor, a jeles énekes volt a templom vendége.

1913. október 18-án a lipcsei csata 100. évfordulója alkalmából a 86. gyalogezred zenekara adott elő egyházi énekeket a Szent Teréz-templomban.

1914 nyarán a trónörökös váratlan elvesztése az egész országot gyászba borította. Szabadka templomaiban is gyászmisével emlékeztek meg a halottról. Budánovics Mária Gluck, Mendelssohn és más komponisták műveiből énekelt.

Ősztől nemcsak Szabadkán, hanem világszerte mind gyakrabban megszólaltak a lélekharangok, felcsendültek a hősöket és az áldozatokat elsirató énekek.