Stadler Aurél
Hegyek - vizek - emberek

Szarajevó - Dubrovnik - Boka Kotorska
Úti gondolatok és pillanatfelvétele

"Utazni" egy szó, de egy kis világot zár magába, új fogalmakat teremt, hatalmas érzéseket vált ki, szenvedésekből emel ki, emlékeket ébreszt és rögzít bennünk egész életünkre. Egy szó: "utazni", és mégis tartalmilag más nálam, nálad, de egyet jelent, mint változatosság, mint élmény, fejezetet az életünkben, emelkedést az emberek ítéletében, elemek, erők nagyságának átérzésében. Aki tudatosan felfogja utazásainak értékét, vagy kényszerítve érzi magát arra, hogy leírja, annak okvetlenül mondanivalója van. Aki önkéntelenül ontja magából tapasztalatait, kalandjait, az magába zárt sokat. Akik hallgatnak útjaikról, azoknak legtöbbnyire nincs is mondanivalójuk. Azok eltompultak az élvezetek hajszolásában, nincs ember-, természet- és tárgyérdeklődésük, sem értékelésük, nálunk az "anyag" hatalma egyet jelent Velencében és Potisvetinikolán. Sokat jelent hát ez a szó "utazni", és ha egyet is jelent mint élményfogalom, ti. a környezetből való kiemelkedést, mégis az egyéniség szabja meg az új világ határait. Van, aki napok alatt többet lát és dolgoz fel magában, tapasztalatot, természeti, fizikai következtetést, társadalmi és szociális, vagy művészi élményt, mint aki évről évre hosszabb utakat tesz lusta szemmel és hanyag lélekkel.

Dalmáciai utam rövid időre szabott, de a sietőnek elég. A sietőnek, aki nyitott szemekkel és lelkes, szintúgy éles tekintetével fordul a világ felé. Nyomasztó az alföldi hőség. Ránehezedik a szívre, gondolkodásunkat lustává teszi. Egyhangúan és közömbösen nézünk a kalászos rónára, mely kenyerünket adja, földanyánk most unalmas számunkra. Még csörögnek megszokott rabságunk láncai, még nem mosódtak el mindennapi életünk sáfárjainak arcvonásai, a sok teher, gond és nyomorúság, amit a robot rak vállainkra. Ha utazásra indulunk, a független lényünk szigorúan száműzi a kisajátított rabot bennünk, ki hétköznapja ezer láncához kötött és amikor visszatérünk, kínos küzdelem után mi magunk öltözünk újra láncainkba. A legtöbb utas azzal a megnyugtató optimizmussal indul utazni, hogy fel kell ocsúdnia, hogy az emberek, a vidék változása, a sok benyomás, klíma stb. eltompítják benne az emlékezés konokságát. S majdnem így is van. Már egy kis távolság is elmélkedésre késztet. A hegyek korlátozottsága, a nyílt síkságok határtalansága, a kitárult alföld méla egyhangúsága, a titokzatos tengerek mozgalmasságát kívántatja meg velünk. A Szerémség erdőssége is már egy más világ.

Szinte mosolyogni kell, oly kicsivé törpült a "keskeny vágányú". Közvetlen szomszédunkban földiek falatoznak. Az egész kupét lassan átimpregnálja a hulladékok szaga. A panírozott morzsák a paradicsomlével, különböző héjakkal, a csontok és a szétzúzott szolonedv piszkos keverékben áporodik a hosszú meleg út alatt. A késükre tapadó nedv, kezük, ahogy rászáradt a sok csurgó lé és a szemét, amit felhalmoztak, eszünkbe juttatta az anyag múlandóságát. Ugyanis az az emlékezetes esti kép a Száván, mint tizenegy év előtt. A hídon túl ugyanaz a holdas este, ugyanazokkal a jellegzetes első keleti megnyilvánulásokkal. Fátyolos muzulmán nők korzója a híd alatt. A bosznabródi állomáson különös népviseletbe öltözött lányok, legények, néhány öregebb no, az első felszállók. Maguk szőtte kenderből a ruhájuk, a fejátalvetőjük. Ez tányér alakúan többször összehajtva, mint középkori sapkás lovagok fejdísze trónol rajtuk, a homlokot szabadon hagyva és középen elválasztott szalmaszínű hajukat láttatja. A nők ruhája bő, az ujjak bugyrosak. A nyakon hatalmas ezüst- és aranypénzek fityegnek. Mellük tele díszítéssel, a színes hímzésben elevenen érvényesül a piros. Gyöngyszemek, színes kövecskék mozaikját is köré varrták. A tót típusú lányok közt volt egy-egy bájos is, finom vonásokkal, volt gömbölyű arcú, széles szájú, de a markánsság egészen hiányzott; kedvesek, festőiek voltak. Gavallérjuk, mint középkori trubadúré, nagy kalappal, csipkeszélű galléros, szintúgy kenderből szőtt, egészen nőies ruhában. Utánuk jött egy fátyolos, jelentéktelen mosóruhába öltözött török no, kinek érdekeit megvédendő egy igaz hitű férfiú telepedett mellé. Azután néhány marcona, agresszív alak. Majd egy elegáns, fezes fiatalember, egy ugyanolyan karcsú, platinaszőke fezes nővel.

Az állomáson kólózó, szórakozó ifjúság zsibongott, futballcsapatokat kísértek ki és zsivióztak. Vasárnapi élénkség uralkodott.

Egy majdnem fogatlan apró emberke szállt fel. Lehetett ötven körül. Annyira furcsa, komikus, és mégis erőszakos, erélyes volt, hogy lehetetlennek tetszett őt csak mai szemmel nézni. A gnómnak, a mesebeli törpének, a Szt. Iván éji álom kis gonosz szellemének a csípős keveréke volt. De valami végtelen atyai jóság is párosult ehhez. Roppant groteszk volt egyetlen kiálló sárga fogával. Két zsákot cipelt, egy bájos fiúcskát tartva kézen, aki mégis hasonlított reá. Azonnal erélyesen helyet követelt, szomszédomat végleg elkergetve a helyéről. Ez vicces fiú - mindenáron borsot akart törni a gnóm orra alá -, de az frappánsan, szellemesen vágott vissza, gurgulázó, szörtyögő hangokat adott - egyetlen sárga fogát kiékesítgette, fel-felemelkedett, mint aki oda akar sújtani és a félig nyitott ablakon bevilágító hold kísértetiesen felvibráltatta a vihogó mesebeli arcát. A kisfia, aki mellém telepedett, végtelenül szerette őt. S ő talán a halálba tudott volna menni a kisfiáért, aki egész rendesen volt öltözve, és apja elhanyagolt groteszk külsejével szemben ápolt benyomást tett. A kis gnóm a gyereke szeretetéhez menekült, őt árasztotta el mindazzal a jósággal, figyelemmel, amit tőle, az apjától megvontak az emberek. Önkéntelen védeni akarta őt azzal a szeretettel, amit félt, hogy nem kaphat meg a gyermek az emberektől. El is aludtak kéz a kézben. Közben vonatunk rótta a boszniai tájat. A Bosna, ez az üde látványosság, bár holdvilág van, elbújik előlem. Nehezen tör fel a nap ragyogó szekerével. Ahogy a hajnal első fénypásztája elönti a tájat, megindul a szó, a tervezgetés. Az utasok, mint régi ismerősök, egy új világban éltek, a véletlen találkozás szigetén. Akik ellenszenvvel, hangos összeütközéssel iparkodtak egymást helyükről kiszorítani, jó barátokká lettek, olyan szövetségesek, akiket csak a közös út, a cél közelségének érzése tett meleg barátokká. De ennek a barátságnak csak a mozgó világ a határa. Szarajevó. Egyenesen a Miljacka mellett kezdődő külvárosba tartok. A még borongós hajnalban jól látjuk, milyen hatalmas hegyek futnak le a Miljacka túlsó partjához. Mennél közelebb érjük a belvárost, annál meredekebbek a magaslatok, hogy aztán a Trebevictyel koronázva elérjék az 1600 métert. Sóvárogva tekintünk fel a mindenütt üde zöld hegyekre, a festőien odavetett kis török házikókkal, számtalan mecsettel. És mennyi hidacska vezet át a Miljackán! Vajon melyik vezet a szebb célhoz? A belvárosi parton sok új palota épült. A túloldalon a régebbről ismeretlen díszépületek, templomok, végül a császármecset a fürdővel. A városházhoz érkezünk, majd a Caršijába, ebbe a csodálatos bazárba, hol lenyűgöz ez a mindig érdekes keleti káosz. A misztikusan billegő muzulmán nők. Kecses kezeikkel jelzik, hogy még leányok, egyébként őket is még jórészt fátyol takarja. Az asszonyok mindkét kezüket elrejtik, míg az özvegyek és elváltak szabad kezükkel jelzik hovatartozásukat. A túlnyomóan nőkből álló bevásárlók között büszkén lejt a muzulmán férfi is. Mintha valamennyi aga, vagy pasaszármazék lenne, fölényesen felvetett fejjel járnak "legigazibb hitük" tudatában. Az örökké pezsgő Begova mecset felé tartunk, mely ott hirdeti az idők végtelenségét a Caršija közepén. Kissé púpos, eleven török emberke szólít meg a Hotel Európa előtt és átadja névjegyét. Mehmed Kedic. Híres és ismert idegenvezetőnek mondja magát. Van egy slágere, amivel mindenkit lefegyverez. Csíkos fedelű, vastag noteszt húz elo Slezák operaénekes elismerésével. Ő, Mehmed kalauzolta, és a nagy művész dicsérő szózatát beörökítette Mehmed noteszába örök reklámnak. Egyébként gyors és ügyes, Szarajevó tökéletes ismerője. Megtekintjük a mecsetet, az ősi török iskolát, a Szent Korán aranyos könyvébe is betekinthetünk. Bemutatja a leghíresebb kávéfőzdét, ahol rovásokkal jelzik nyílt táblán a hitelt. Egy heti nem fizetés után nincs több hitel. A rézművesek csodálatos ügyességgel kalapálják az egy lapból álló fémlemezt megfelelő formákba. Teszik ezt gép segítsége nélkül, csak tompa fakalapáccsal. Meglátogatjuk a fezkészítők műhelyét. Egykedvűen ülnek muzulmánjaink a szőnyegeiken és várják a vevőt. Az igazhitű türelmesen vár, ha a sors úgy akarja, lesz vásár, ha nem, az se baj. A szőnyeggyárban megcsodáltuk a festői népviseletben dolgozó, boszorkányügyes lányokat, ahogy apró kis gyapjú fonáldarabkákat függesztenek a szövőgépbe. Előttük a minta. A fonáldarabkákat rendkívüli gyorsasággal illesztik egymáshoz. Vannak szőnyegfajták, amelyek hosszú fonalakból, a finom selyemszőnyegek ismét másként készülnek. Elindulunk hegynek, a Sárga bástya felé, hogy a nem mindennapi kilátásban gyönyörködhessünk. Az út a Caršijából vezet fel - Mehmed a házasságáról beszél. Milyen példás egyetértésben él "egyetlen" feleségével. Beszámol hittársainak az erkölcsösségéről, az utolsó háremekről, a nők féltékenységéről. Szívesen bemutat nekünk egy ragyogóan tiszta muzulmán házat is. Osman pasa leszármazottjának, az ő nénijének háza ez.

Megmagyarázta Mehmedünk, hogy a muzulmán lány csak úgy táncolhat férfivel, ha zsebkendőt tart saját keze és a lovag keze között - érinteni nem szabad őt. Azok a gömbölyű rácsos ablakok a lányok beszélgető ablakai. A lány nebántsvirág mindenkinek, az asszony nebántsvirág urán kívül minden férfi számára.

Keskeny ösvényeken hágunk fel, öszvéres, rozsét áruló hajcsárokkal találkozunk. Házak mellett haladunk el, ahol jöttünkre gyorsan beoson a török leányzó. Keze ijedten kapja el a kilincset és egy pillanat múlva csattan a zár. A lányok részére nem kötelező a fátyol, de azért a legtöbb fátyolt hord, idegenek láttára azonnal lehajtja. Egyébként megismerhetők azonnal, mert szabad nyakat hordanak és kezük se rejtett. A szegény mohamedán cselédeknek fasaru az ismertetőjelük, mindaddig ingyen kötelesek szolgálni, amíg férjhez nem mennek. Akkor gazdájuk köteles ellátni őket mindazzal, ami egy férjhez menő lányt illet.

Végre elérkeztünk a zegzugos utcákon Mehmed pasaszármazású nénijéhez. Itt bemutatják a kapu belső fazávárának elmés szerkezetét. A kilátás meglepő. Lent, a város sarkán, a szabad uszoda, fent, imponáló magasban, a višegrad-čačaki vasúti pálya. A Trebevic ormai szédítően integetnek. A Miljacka ezer és ezer madár. A minaretek vakítóan fehérlenek a zöld környezetben. Fából készült nyílt lépcsőházban bandukolunk fel. Az első benyíló az üstszobába, a konyhába vezet. Rengeteg fényezett üst van itt, nagyság szerint válogatva. A nagy szőnyeges szobát ülőszegély köríti. Éppen most fogyasztotta el kávéját néhány idegen és távozni készül. A néni gondosan lefátyolozott. A kilátó zárt erkély, szintén ülőszegéllyel körített. A kilátás még csodálatosabb, mint a kertből - egész Szarajevó alattunk van. Az elsőrangú magaslati levegőben ez az üde kép felejthetetlen impresszió. A néni bemutatja kézimunkáit, Mehmed felkéri a vendégeket egy kis adakozásra és már indulunk is vissza. Fél 12-kor a Ćaršiján kell lennünk. Akkor kezdi meg énekét a müezzin, előbb kelet felé imádkozva. A helyi vonattal Ilidza fürdőt látogatjuk meg. Pompás lombsátor alatt ápolt szépségében illatozik ez a parkfürdő. Érdekes állatkertjét és a Bosna eredetét is felkerestük. A dubrovniki vonat, mint mindig, zsúfolt. Csomagjaink barikádjain foglalunk helyet. A tizenegy év előtt megcsodált Ivan állomását vártam. Ehelyett Bradinán állt meg vonatunk. 1931-ben néhány száz méterrel alacsonyabban alagutat fúrtak és az Ivan elkerülése a mozdonyok erőkifejtését és a fogyasztást csökkentette. A Lukács-szakadék kísérteties mélysége mellett robogunk el. Ez is egyike azon megrendítő helyeknek, ahol az ember kétszeresen érzi kicsiny voltát. Konjice. Pompás fekvésű, érdekes helység a Neretva mellett. Mostar. A Neretvát sajnos átaludtuk és a Popovo Poljenál, amire éppen nem voltunk újból kíváncsiak, ébredeztünk. De most már kitartottunk. A köves világban mind gyakrabban mutatkoztak a ciprusok, a nagy kőrakásokkal védett kis kertek. Egyszer csak megpillantjuk a tengert, átérezve a görögök csodálatos ihlettségét a thalatta láttára. Eltűnt a tenger, majd újra mutatkozott. Mindig vonzóbb a táj. A rendkívüli hajnali csendben sehol egy ember, csak a hatalmas kővilág körülöttünk, eltűnő szerpentinjeivel, ciprusos kertjeivel, majd egyszerre kiteljesedik az eddigi ajándékszépség. Megpillantjuk az Ombla ragyogó vizét, a műkertészetet, a csodálatos szép partot. Pár perc, és mint egy új nagy történés beleolvad mind az egészen nyílt tengerbe. Ott a kikötő - Lapud. Autósok, hordárok ostroma. Mintha tegnap jártam volna itt. Az ilyen örökszép város minden környékrészlete örök kép marad bennünk, csak azt vesszük észre, hogy most szemünk újra kiélheti magát a markánssá vált képben. Bela Vista, a temetők, Hotel Imperial, Stradone. Ösztönösen a Porta Plocan át a fürdő felé tartok. Ezen a tájon keresek és kapok is szobát. Azonnal a kiskikötőbe megyünk, elszórakozunk az egyszerű hajósok tereferéjét hallgatva, ahogy dinnyéért szenet csereberélnek. Megcsodáljuk a tengerre néző új kafanát. A környék szikláit megszállta a gyermeksereg, nagyszerű a napfürdő, a csónakozási alkalom és kitűnő a víz. Mintha régi görögök korabeli ősi tengerpartot látnék. A fürdőkultusz visszavarázsolja a régi mitológiai hangulatokat.

A Szt. Jakab kolostor útjáról nézve magas kőrakások fölött törpe olajfák, ciprusok, egyéb törpefák, míg egész fent karszti kopárság, kő kövön. A Villa Orsola magas, csillagos kőkerítése felett kivillog egy sor ciprus. A padmélyedések felett dús, nagy levelű kaktuszok és egy sor büszke pálma. A ciprusok haragoszöldek, a fák világos zöldek, közöttük villogó lila és fehér virágok. Lent, a szürkére mosott sziklák alján csobogva duruzsol az átlátszó kékeszöld víz. Az agávék bőrszerű leveleibe monogramokat véstek. A ciprus már toboztermésekkel érett. Közöttük sok akácszerű fa, de vastag örökzöld levelekkel. A színes virágok között a kék, lila, sárga és fehér dominál. Vannak házak, amelyeknek kőrakásos kerítéseit sűrűn belepte a borostyán. Lenge vékony, szinte tűlevelű pálmát is sokat látni, a hüvelyes termésűek is sűrűn mutatkoznak. Motorcsónakunk nagyszerű hullámzás közepette ringatott el Lokrumig. A kastély bejárata igen stílusos, a nagy terem is. Sajnos a rózsaliget már eltűnt. A Holt-tenger egy gyönyörű kék vizű medence, sziklák közé ékelve. A kápolna meghatóan egyszerű. A városba visszaérkezve a Piléhez sietünk, ahol a vízvezetéki út felé vezető lépcső híres pálmasorára vethetünk még néhány tekintetet. A nagy kikötőben horgonyt vet a Kumanovo nevű pompás luxus turistahajó is. A személyzet éppen csinosítja a hajót. Minden fémrész, bordarab ragyog. Végigjárjuk az étkezőt, a kajütöket, nem is sejtve, hogy másnap mi is hajóval folytatjuk utunkat a Bocca felé. Utána hatalmas teherhajót tekintünk meg. Rengeteget dolgoznak a gőzdaruk. Úgy emelgetik a hatalmas deszkacsomókat a hajó gyomrába, vagy könnyed mozgással kapják el a duzzadt zsákokat, mintha ragadozó szája emelné fel folytonosan áldozatait. Lapud fel indulunk. A tengerpartot akarjuk körüljárni, a Martiusbuchtig, hogy aztán a Lichtenstein úton igyekezzünk hazafelé. A kilátás az Omble felé naplementekor ritka látványosság. De itt a nyílt tenger is. Daksa szigete a búcsúzó korong fényében, azontúl a sziklákra épült megfigyelő állomások. Solitudo - pompás örökzöld bokrok között kegyetlenül kemény köveken bandukolunk. Érdekes volt megfigyelni a világítótorony jelzéseit. Alkony. Martiusbucht. Lichtenstein út. Alattunk a kivilágított város. Hegyi templom, kis temető. Visszatérünk a villamos útjára. Dubravka előtt az esti nemzetközi közönség korzózik. Másnap reggel lekéstük a vonatot, de legnagyobb meglepetésünkre a Kralj Aleksandar is reggel 8 órakor indul. A fedélzeten magyar turistaszó üti meg fülünket. Rengeteg német, de angol, francia is. A turisták pausálárat fizetnek, olcsón és kitűnően vannak ellátva, és elegendő idő áll rendelkezésükre, hogy a legszebb, legnevezetesebb helyeket, ahol a hajó kiköt, kényelmesen megtekinthessék. Rendkívül élénk sürgés-forgás. Utolsó percig szállingóznak az utasok. Mindenki mindent látni akar. Egyik már látcsövével fegyverezi a tájat, másik fedélzetről fedélzetre bolyong. Lent a kajütökben, a belső termekben alig lézeng valaki, mindenkit frappíroz az indulás. A mi fedélzetünkön a köteleket felvonó csigakészüléket működésbe hozzák, a felvonó hidat bevonják és méltóságos mozgással megindul a Kralj Aleksandar. E pillanatban egy őszes úriember iratokat lóbálva kezében rohan be a partra és minden áron a hajóra akar jutni. Képtelenség, hogy a hajó miatta újra kikössön. Egy élelmes csónakos nyomban csónakjába ugrik, az öreg úr utána. Erős evezéssel elérik a hajót. Az ügyeletes fedélzeti tiszt lebocsáttatja a függő hidat, az öreg úr fizet, egy matrózkéz feléje kap, felugrik a hídra. Nagy ívben fordul a hajó büszke teste. Nagyszerű így követni eget, vizet. Hol a sirállyal repülünk, hol a mélységet szántjuk. Most szemünk előtt a rejtett csodák, a dubrovniki part remek villáinak kertjei. Kedvünk telhet a pompás növényzetben. Száz hely, amely szabad. Nem ellenőrzik, hova ülsz. Szórakozhatsz, táplálkozhatsz, végül pihenhetsz, leheveredhetsz a fedélzeten vagy a hajó belsejében. Szántod a vizek országútját egy vízi palotán. Kupari, Cavtat gyors egymásutánban maradnak el. Csak a végtelen vizet, a sirályokat öleli szemed, míg a Kap Ostrónál be nem fordulunk a Boccába, és a hegyekre épült Herceg Novi nem bűvöl el mindannyiunkat a délelőtti nap fényes ragyogásában. Abszolút szélcsend. Csodálatos égi és vízi kép. Gyors egymásutánban surran el a táj, mintha a felhőkkel együtt a hegyek is futnának előlünk. Savina, Zelenika, Kumbor. Ebédre csengetnek. Pedig ez a leglenyűgözőbb kép. Lalatesele, a láncszorosba hajózunk és szemben már Perast látható. Újra csodálatosan nyugodt itt a tenger és a város oly kihaltnak látszik, mintha egy örök néma szép táj temetőjében pihenne. Orahovac, Stoliv, Dobrota, Prcanj, Mula. A kotori kikötőben megrohannak bennünket a szállodák portásai, szobakiadó-nénikék, vendéglőtulajdonos, hordár. Egyszerre beszél mind, árak röpködnek a levegőbe, szilajon egymásra perel a konkurencia. Belépve a város kapuin, újra előttünk a sok zegzugos kis utcácska. Öreg udvarok, fagrádicsok, esőverte, kiszürkéllett, nagy kőkockás padlózatán tetőteraszok. Egy darab történelem. Építkezés, bútorok, hallgatag és mégis sokatmondó krónikások. De a zaj, zsivaj állandóan élénk a misztikus kulisszák között.

Az égető nap csak lopva oson be a sikátorokba, ha esik egyhangúan pacskolja a rozzant falakat. De az emberi hang ezer formája, utcai átbeszélgetés, szidalom, zene, gyerekzsivaj, dévajkodás összebong-zsong, dübörög és rikácsol. A délvidéki közlékenység csupa élet és mozgás. A szobák csak átmeneti állomások. A Ríva a társadalmi központ. Aki teheti, napközben is lefut a hajóérkezéshez. A hajó a kikötői nép szenzációéhségének, kíváncsiságának a Csimborasszója. Ez az összekötő szerv a messzeséggel, ez hoz pénzt, újabb vérkeringést, idegent és érdekességet, a rekkenő hőségtől és kemény bóráktól megkínzott életbe. Helységről helységre járom az öböl egyik oldalát. A szerény piacon, a városfal hosszában, öszvéres hegyi népek helyezkedtek el. A völgyben lakók is mind edzett, szikár, naptól, széltől kiszít testű emberek, elhozták szőlőcskéjüket, az itt oly közönséges fügét (20 darab 1 dinár). Skaljari felé indulok. Elhajlik az út. Csinos házak, villák közt vezet egy darabon, míg a közvetlen tengerpartot éri, Jól lehet követni Skaljari felé a Lovcenre vezető szerpentint, ahol színes pillangóként tűnik fel egy-egy autó, de csak pillanatokra. Jól lehet követni a Trojica-nyereg (Tivat) felé meredeklő hegyi utat, amit később meg is másztam. Mindenféle szubtropikus vegetáció. Pálmák, fügefák, citrom - de akác is. Közvetlen a tengerparton érdekes zöldzsalus kőházak. Félig romba dőlt házakkal is találkozunk, vagy csak a repkénnyel befutott külfalat látjuk. A dús növényzet ránehezedik ezekre a fél házakra, vagy árván hagyott házikókra, az irdatlanul köves udvart belepte a gyom. A magasban a Vermac előbb zöld, majd kopár magasságaiba szökellő, az időjárástól nagy kőrakással védett kertek következnek. Lilavirágos bokrok, muskátlik. A tengerszélen mohazöld kövek. A kertekben dominál az örökzöld. A fügefa úton-útfélen kínálja gyümölcsét. Rengeteg repkény. Lustán heverésznek az állatok a házak előtt, aki teheti fürdőruhában, trikóban kényelmeskedik. Terebélyes oleanderek. Nagyszerű, magas helyekre épült templomok. Ez Zula. Valamikor gazdag halászközség, ma elszegényedett csónakosok világa. A fügét botommal szüretelem. Prcanj azelőtt Perzagno. Orosz invalidusok háza, Ceški dóm, Ruski dóm, Tengerészeti akadémia internátusa. Az ősi templomban meghatóan szép nemes vonású Mária-kép a kisdeddel. Majd párszáz lépcső által elérhető dómszerű templom, Prcanj dísze. Megszűnnek a házsorok. Az út igen köves. Déli nap tüzel. A környékbeli templomokból, mint száz cimbalom, egybezeng a lágy harangzúgás. Fehér bárkák rajzolnak csatornát, tengerszántó ringó vonalat az eszményien kék vízre. Erdős, iszalagos, buján dús táj következik. Rengeteg páfrány. Tücsök, pillangó. Nagy méhek. A nap nagyszerű, a levegő áthatóan sós, balzsamos. Megérkezem Stolivba. Megalkuszom egy csontos, sovány, Amerikát járt öreggel, aki tizenöt dinárért hajlandó átvinni a túloldali Porastra, de előzőleg meglátogatjuk Sveti Juraj (St. Giorgio) és Gospa od Školpjela (St. Maria di Scalpelle) szigeteket. Ezek a Perast előtti kis templomos szigetek búcsújáró zarándokhelyek. Stolivnál az út La Catenebe, a láncszoros mellett folytatódik tovább. Lepetane Tivat felé, a túloldalon Kumbor, Herceg Novi felé. Perast oldalán Risanjba visz az út. St. Giorgio mellett nem kötünk ki. A néhány cipruskoszorúzta templomos sziget szolgált állítólag inspirációul Böcklin Halottak szigetéhez. Scalpello híres templomának oltára carrarai márványból van. A csodálatos Mária-kép, amit a sziget eredeti helyén levő sziklán találtak és Perastba vittek, de az mindig eltűnt és újból a sziklán találtak meg - örök otthont talált itt. Az összes gyönyörű festményeket egyetlen olasz művész festette. Érdekes régi könyvtár, festmények a Loyd hajó megmeneküléséről. Gyönyörű így, ebéd után gyengén hullámzó vízen közeledni az alvó, álmodó, elhagyott Perasthoz. A víz tükrét bámulom, csobogását hallgatom, majd a nap aranycseppjeiben fürdő palotákat csodálom. Az egész város közvetlen közelemben élővé élesedik, a régen óhajtott találkozás valóságos gyönyörré lesz, minden csalódás nélkül. A felső városba vezető lépcsőket benőtte a folyondár, a dudva, romok eltorlaszolták. Hatalmas agavék. Keskeny út vezet fel a kis hegyi templomig, melynek tornya a legmarkánsabb, legkimagaslóbb torony a városban. Minden képeslapon azonnal feltűnik. A kilátás impozáns, a Catenere, Morinjera, a szemben fekvő Gornji és Dolnji Stolivra. Stolivot évente két hónapon át elkerüli a napfény, mégis leghamarabb ott érik a gyümölcs. Közvetlen a tenger mellett visz az út Risanjba. Bogyós bokrok, babérlevelű fák képezik a partszegélyt. Nem tudok kívánatosabbat elképzelni, mint egy ilyen bemasírozást ilyen derült falucskába, tengeri levegőtől áthatott, verőfényes délutánon. Kakas kukorékol, minden fürdik a fényben. A hegyek közt Ledenica óriási magasságban trónol. Kolostorkert, apró házak, majd a risanji öböl. Szép az új Narodni dom. Előtte pálmasor. Árnyas part. A felső városba vezető hegyi utak igen fárasztóak. Igazi hercegovinai kővilág. Gördülékeny, gömbölyű vagy hegyes, közepes nagyságú kövek azok, amelyeket mindig le kell győznöd, hogy le ne gurulj velük. Hajón vissza Kotorba. Másnap kirándulás a prcanji hegyi templomhoz. Ugyanez a rémes köves út, de sokkal szélesebb fehér kövekkel és veszedelmesen csúszós. A kilátás gyönyörű. Egy fa tar ága fogasnak kínálkozik. Felakasztom kabátomat, az árnyas babérfa alatt egy lapos sziklára ülve elmerülök a csodálatos délelőtt csodálatos távlatába. Ott születtek e sorok:

Boccai hangulat

A Vermac szürke sziklabarikádján
Ülök. Arcomról úgy tükröz a fény
örök csodája, mint a Bocca ölén
Vagy a még kékebb egek boltozatján!

Gránátalmák, dús fügefák ölelnek,
Repkény körít és hűs babérbokor,
És lent a mélyben a bájos csokor,
Prcanj házacskái felüzennek.

Templomocskákból, mint száz cimbalomból
Mind egybezeng a lágy harangozás.
Nagy néha egy-egy halkabb csobogás
Suttog a csöndbe - déli hallgatásból.

Fehér bárka, rajzolja csatornáját,
Tengerszántó ringó vonalat.
Csak kis csónakok keringenek rövid pályát,
A sima vízen szinte nyugszanak.

Aztán egybe búgva delet játszik
A hívogató harangcimbalom.
Csak békemosoly csüng a láthatáron
és a szegény is ciprus közt álmodik.

Kotori szobám ablakából a várbástyákra látok. 3-400 méter magasba meredő sziklákra épült a vár, kígyózó hosszú várfalakkal. Kilátok a magasabb szomszéd kopár hegyekre is, melyet csak néha tarkít egy-egy bokor, mintha zöld tintacseppeket hullattak volna el az ezüstszürke sziklán. Teraszokra, erkélyekre, idő rágta tűzfalakra, padlásbejáratokra és viharvert tetőkre nézek, melyeken le-lerepedezett, elszürkült darabok csillognak. Szép ez így, fent a kolosszális hegymonstrum a bástyák cikk-cakkos vonalával, egyik oldalán a napban fürödve, másik oldalán árnyékvonalakkal sötétebben, alatta az ódon város, tarka házacskái közt alacsony tetőterasz, szurtos kéménnyel éktelenkedő kis házacskával. Pálma, citromfa között kifeszített zsinegen rózsaszín asztalkendő, rongyszőnyeg és egy sárga leányruhácska. A vidék nappal, naplementekor, este mindig egyformán vonzó és szép. A hegyek, az egész vidék vegetációs és kopár változatai, ellentétükben, nagyságukban, a víz szomszédságában nagyszerű, felejthetetlen lenyűgöző hatást váltanak ki. Merészen tekintettem fel a Skaljari felé szilajon felmagasló hegyi útra. Egy kirándulás, ami talán a legnehezebb, de sokat ígérő, még hátra van. A helyi út, melyen át a Vemac aljában Tivatra juthatok, igen meredeknek látszik a Lovcen sima szerpentinjeivel szemben. 17 kilométer. Ismeretlen és vonzó vidéken nem nagy áldozat. A kotoriak cipruserdős temetője mellett visz el utam. Előttem a helyi lakosok szívós csapata baktat öszvéreivel, fürgén, bakancsait ügyesen csúsztatva előre a formátlan hatalmas köveken. Ellenálló, nehéz anyag az adriai hegységek kővilága. Az előttem haladók igyekeznek behozni késésüket, bámulatos terheket képesek cipelni, tökéletes barnára sült arcukból egészségesen villog ki fehér fogazatuk. Korán kiszívja őket az adriai hőség, a nagy teljesítmény, amit életharcukban folytatnak. Szinte irigylésre méltó az a nagyszerű fürgeség, ahogyan a hegyen előrefutnak. Az öszvér terhe ellenére is szinte táncol a fehérre csiszolódott köveken. Az út lépcsős. Egy-egy lépcsőnek nem is lehet egyenes vonala. Szeszélyes cikk-cakkokban állnak a széles csúszós kövek, kimagasodva, vagy megtörten, köztük töretlen kavicshalom.

Itt-ott megállok, visszanézek a kotori öbölre, a pálmás, olajfás kertekre, a ciprusos temetőre, a feltűnően kék, átlátszó víztükörre. Még így nem figyeltem meg a víz színét soha, olyan átfogóvá, kutatóvá vált a természetleső tekintet, hogy nagy darabokat feldolgozhat, megrögzít, örök, szinte élő emlékképpé élesít. Az öszvéresek csapata, mint kósza, sötét csík kígyózik már a messzi távolban. A csend, a szeptemberi, még nyári izzó Adria-part hegyi világ tücsökzenés, csupa fénnyel áthatott délutáni csupaéletcsendje. Csend, mégis csupa villogó hangulat, mozgás és zöngés. Itt-ott egy Lovcenről visszatérő autó szirénája búg fel. Egyszerre váratlanul véget ér a kőlépcsős út és beleolvad egy lehengerelt széles szerpentinbe. A meglepetések koronájaként a Trojicához érek. Itt válik el a njegoši, a tivati és a budvai út. Olyan változatos, színekben gazdag és meleg perspektíva tárul a verejtékező turista elé, hogy azonnal megérti a Beadecker jutalmazó szavait: a Trojica nyereghez való feljutás dúsan fizet a turista fáradtságáért. Milyen csodálatos és lenyűgöző változás ez hát? Képzeljük csak el, vad sziklás utakon törtetni fel, elérkezni egy hegyi magaslathoz, ahonnan újból le kellene szállnunk a tivati öbölhöz, de odáig az út egy termékenyen, szőlőkkel, gazdag kertekkel, csinos házakkal, erdős tájfoltokkal bővelkedik. Az út alatt kilátás nyílik a legkékebb és igen nyílt tengerre, míg a másik oldalon egy termékeny, zöld terméskockákkal behintett dús völgyre, itt-ott kidomborodó fenyőerdőcskékkel.

Fehéren izzanak a hegyek, a cirpelés úgy beleilleszkedik a nyári mozaikba, a fák oly dúsak, a színek oly melegek, az illat olyan balzsamos, hogy szinte sírni kellene ennyi kiteljesedésért, mely csak órákkal ajándékozhatja meg az embert. Csak ajándékokat kaphat Isten változatos műveinek gyönyörűségeiből. Olaj- és babérfák, rengeteg bukszus, pelyhes levelű balzsamfüvek, a fügefák roskadásig földig kínálkoznak. Itt minden mosolyog. Emeletes lakóházak széles, nagy teraszokkal, melyeknek oldalai, teteje is sűrűn be van futtatva fekete és kék szőlővel. A vendéglők sűrűn egymásután következnek. Kis Boldogasszony napja. Kártyáznak. A férfiak előtt ott a sűrű hazai bor. Nagy téglagyár a völgyben, majd Tivat szeszélyes, folyton újra és újra kiszögellő kikötője. A közeli sziget rejtelmesen bebúvik zöld köpönyege alá. Modern paloták, üzletek, számos kávéház, cukrászda, eleven, pezsgő, fejlődő társadalmi élet jelenségei. Ugyanaznap estéjét Prcanjban töltöm. A falu védszentjének ünnepe van. Érdekes búcsú. Másnap Herceg Noviba hajózom. A város érdekes, idegenforgalma igen élénk, a fekvése különösen pittoreszk. Szinte érthetetlen, hogy a hegyekben, a síkságon is élnek, szinte megfoghatatlan, hogy lehet elhagyni a tengert, a szabadságot, az örök ringást, az örök ihlető nagyságot. És mégis úgy van. A körülmények kötnek, az élet törvénye mindig lemondást, mindig visszatérést követel.