Stadler Aurél

Zákány Antalhoz

 

Olvasom a versed,
mint egy gyermek,
ki először falja a betűt,
s idegen lelked,
mely az enyémtől elüt,
babonáz, félt és kerget
s szívembe lop
valami keservet.
Olvasom a versed.

Hogy én megértselek,
Túl jól éltem
ahhoz és valami szorongó,
jajos nagy bajhoz
vigaszt nem kértem.
Amit eddig leéltem,
attól én úgyis féltem
s nem szoktam a
zajhoz, fényhez, tavaszhoz,
s téli pirkadathoz.

Hogy én szeresselek
nem ismerlek
eléggé, imák, ütések
nem értek bennem
még kegyetlen zenévé

és vérré nem vált bennem
az ámok, s nyári álmok
frissen élnek
s a téli, drága éjek
még mindig mesélnek.

És mégis, látod-e,
olvasom a versed,
mint egy gyermek,
ki először falja a betűt,
s idegen lelked
sejteti velem, mi van
az én szívemben
s hogy szól abban
a titkos húrú lant,
fönt és alant.

Palics, 1955. ápr. 10.