Bicskei Zoltán
A szív sorsa

(100 éves a jazz)

Néhány éve, egyik magyarországi látogatása alkalmával a Dalai Láma a következőket nyilatkozta: "A tibeti szemlélet és magatartás a Szent Tudás többi hajtásához hasonlóan a Mindenséget egységben, Egynek látja és éli. Ennek megfelelően az ún. erőközpontokat, csakrákat nemcsak az emberi testben, de pl. a Földgolyón is számon tartja. A hagyomány szerint a Föld szív-csakrája Magyarország területén, pontosabban a Pilisben van." Valójában nem a Dalai Láma kijelentése a meglepő, hanem az itt élők feledékenysége, a kollektív tudat beszűkülésének mértéke. Mert e szív-csakrákról egykoron az összes itt élő nép tudott. A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz. Ma is megtalálható ennek az archaikus tudásnak, igaz immár csak mondásban rögzült, elhomályosult változata a Kárpát-medence népeinél: Közép-Európát az itt élő népek kontinensünk szíveként emlegetik. A Kárpát-medence ásványtani, földrajzi, növény- és állattani, és természetesen szellemi egysége köztudott. Az már kevésbé, hogy mindennek éppen ez a szív- erőkör az alapja, a forrása. Az arché nyelvén, mint azt Hamvas Béla megfogalmazta, ez a táj géniusza. Mai életünkben ebből szinte semmi sem érzékelhető. Fájdalmas tény, hogy e szív-kisugárzás nélkül Európa, de a világ is olyan, amilyen, de nem csodálkozunk rajta. Mint mondani szokás, ez van soron. Az összetört, szétszabdalt, kifáradt szív megnyomorítása tovább folyik. Más szóval: az erejét elhagyó, gyenge szív továbbra is hagyja magát tönkretenni. Ha a szív belső köre, a Kárpát-medence nem kezd azonnal öngyógyításba, s képtelen lesz lényét felemelni, akkor hamarosan semmi sem mentheti meg lakóit. Nem vigasz, hogy velünk együtt másokat sem.

A jelenségek mélyén lévő hullámzó, pulzáló, a kimondatlan azonosság, mely egyszerre folyamatos és tagolt, elsősorban ritmikus és zenei jellegű. Ez a tény a zenét, mint művészetet valamiképpen kiemeli a társművészetek közül. A muzsikát, alkotói pontosan ezért kevésbé emberi eredetűnek vallják. A zene éteri anyagánál fogva is közvetlenebbül és kifejezettebben merít a láthatatlan mögöttesből. Ezáltal a többi művészettől erősebben előlegezi az anyagi világban később kirajzolódó jövőt.

Ha jobban megnézzük, századunk halló muzsikái sem szólnak másról, mint az említett globális szív-állapot és az időtlen teljesség közt lévő mérhetetlen feszültségről.

Az Egészről levált, öncélúságába záródó európai újkori muzsika e századi agóniája során egyenként feladni kényszerült az addig magára vett abroncsait. A mű-világon áttört egyetemes Rend felfrissítette a kompozíciós muzsika vérkeringését és a fojtogató dermedtség oldódni látszott, de a teljes megújulás máig várat magára. A legfontosabb lépés nem várt irányból érkezett, érkezik: a jazz oltását tovább hordozó kortárs improvizatív zene felől. Maga a körülményes elnevezés is jelzi, ezt a jelenséget a mai zenei világ nem veszi zeneszámba. Elismerése, méltó elhelyezése csak a jelenlegi hatalmi bástyák omlásával várható. Ez pedig egy megújult mentalitást feltételez. A mostani mesterséges légzésen lévő civilizációs intézményrendszer hosszú halódása még hátravan.

Az egyetemes Renddel azonos hullámhosszon lélegző, ősi Hagyományra épülő megújult szemlélet és magatartás megalapozásában is múlhatatlan érdeme volt és van az afro-amerikai fekete muzsika szellemének. E forró lehelet hozta enyhülést ma jószerivel az egész világ élvezi. Szabados György szerint: "A jazz teljesen nyitott. Zenei alapjelensége - egy zenetörténeti visszahatásként jelentkező érzéki és éber, nem elsődlegesen racionális, hanem a teljességhez kötődő, rituálisan totális ritmusélmény és mentalitás, amely egy szellemi magatartásformát: a civilizáció meghaladásának esztétikai, természetközpontú, emberi egyértelműségen alapuló indulatát hordozza. Sorsa öntörvényű. S ez már új zenei korszakot előlegező fölérzés. Élő és folyamatos erő, mely talán még (válaszként) a "Heisenberg-galaxis" zenei notációját is megteremti egyszer. Ha a jazz nagy fölszívó kézségét megtartva képes lesz "bonyolult egyszerűséget" termő hajlamát kibontakoztatni közismerten nagyvonalú és öngyötrő, mert alkotóit a végletekig kizsigerelő áldozataival - s ez is mind szélesebben látható -, úgy belőle is felizmosodhat, persze előre nem sejtett formában az az új zene, amit a 21. század zenéjének gondolunk. Amelybe átszüremlik, vagy amit magába szív, és új, erős és eredeti zenei világot termékenyít. Zenét, amely majdani világunk gyönyörű, mert igaz rezgés-jelensége: éter lesz, ha ugyan a Genezis, a szeretet épületét zengeti majd és nem az Entrópiáét, egy kimondani is szörnyű emberfogyatkozás után."

Az önégetés gesztusával, a szenvedést felvállaló sorsokkal adták mindezt úgy a fekete életek ezrei, hogy nem kérte senki. Köszönet helyett pedig tapodták, gyalázták, kiforgatták majd koldusbotra juttatták.

Az amerikai fekete rabszolgák számára élet-halál kérdését jelentette muzsikájuk. Új helyzetükben a jazz létet biztosított. Ennek a létnek a nyitottság, a hajlékonyság, a nagyfokú érzékenység és emberfeletti szívósság volt a záloga. Kiélezett helyzetekben a pillanat felelősségét a közérzeten túl, a köztudat is regisztrálja. Erre volt szépséges és nagyszerű válasz a feketék jazz zenéje. A hagyomány teljesség-alapvetése az Örök tükrében való megmérettetés nélkül mindez csupán külsőség, pillanatnyi felvillanás lett volna. A feketék által felvállalt megnyílt lét ebben a pillanatban világhelyzet. A zene területén a rögtönzés beavató jellege megkerülhetetlen. Ezért hiteltelen ma minden muzsika, amely valamilyen - korunkban kiemelt - módon nem él az improvizáció világával. A rögtönzés eszközével valamint az afro-amerikai zene ritmus központú, extatikus jellegével a jazz felszította az összes zenei hagyomány mélyén szunnyadó vagy elfeledett teremtő erőt és azt magasabb fokra emelte. A nagy kultúrák elsőként mindig az átlelkesültségen mérték az adott muzsika színvonalát. Amelyik zenének nem volt belső tüze, sugárzása vagy kisebb intenzitású volt, meg sem hallgatták. Egyszerűen holt anyagnak vették és elkerülték. Azzal, hogy a jazz és a jazz oltása által az ún. improvizatív zene a belső energiákat újra a szív köré rendezte, vagyis az ölelő Szellem fennhatósága alá helyezte, a zenén keresztül visszaadta a világnak a szerves lét lehetőségét. Mindazt, amit a fehér civilizáció egyoldalúsága lemetszett, lebetonozott: a merev forma, a szerkesztettség, végső fokon a mennyiségi matematika helyett a szám auráját, érzékiséget, megéltséget, szerves rendet, - mű helyett alkotást, egyeduralkodó ráció helyett a lét szabad lüktetését. A Kor muzsikájába emelte a Kozmoszt és a szívet átható ezernyi pulzálást. Ezt az Egy-arcú lüktetést fölismerni, éltetni és kibontani a jazz nélkül ma lehetetlen. Titkos beavatásban, a szövevények mögötti egyszerűségét őrzi, a változó változatlanságot, az Időtlenség biztos alapján. Tisztelet érte a fekete ember szellemének.

Szinte nincs is ma olyan színvonalas kortárs muzsika amelyen ne ismernénk fel a jazz érintését. A századvég távlatából elgondolkodhatunk azon, hogy a feketék emberfeletti erőfeszítése, évszázados szenvedéstörténete, az ezzel számoló felelős magatartás és vele egyidőben a fehér civilizáció görcsössége, fojtó sarokbaszorítottsága, de a mélyről érző fehérek végtelen érzékenysége is mintha csak azért kellett volna, hogy egy teljességet foganó, - egyelőre alig tapintható-folyamatot előlegezzen. Természetesen a Kelet csöndből táplálkozó időtlen nyugalma, meditatív jellege, a Dél parttalansága, öröme, az Észak bensőségessége stb. éppen úgy kellett mindehhez, mint az európai vedlés érzékenysége és a feketék sugárzó kitárulkozása. A teremtő erő oda fordult és onnan merített ahol valódi szellemiség működött. Szerencsés esetben az egymást átható erők szerves egészet teremtettek. Ez azonban nem azonos a mai ún. világzene fogalommal. Minden muzsikának arca, sajátos lénye van, amit még ma is, amikor valamilyen formában a Bartók emlegette zenei őstenger sejlik föl, pontosan megfigyelhetünk. Minden igaz zene törvényszerűen egyszeri formát ölt, lényének arculata van. Teremtő géniusza jegyétől hiteles. Máskülönben csupán tákolt egyveleg, szellemtelen, holt dolog. Akármenynyi erő, jelleg vagy szellem, - nevezzük bárhogyan - hat egy alkotás születésénél, abból minden esetben csak egy konkrét kultúra, géniusz formálhat valódi művészetet. Nem született még olyan alkotás, amely ezt a nevet megérdemli és ne egy meghatározott kultúra jegyében formálódott volna. A nagy egyetemes zenék: a kínai, indiai zeneművészet, de a német, francia, magyar stb. nagy zeneszerzők muzsikája is ezt a mindig saját formában, egyedi arcban megjelenő egyetemességet tanúsítja.

Ma már egyértelmű, hogy a XX. századi zene megújulásának alapja az időt újra rituális mélységben élő, ritmusközpontú fekete muzsika lett. A belőle kinövő, a belőle táplálkozó sokféle zeneiség a jazz befogadó, kitárulkozó jelenségének, önzetlen gyermekies magatartásának, lelkes extázisának köszönheti létét. Jelenleg úgy tűnik mintha ez a Teremtés ez az óriási kultúrtörténetilépés megtörte volna a fekete muzsika erejét. Miközben lényét, lényegét kiárasztotta és fölszívódni látszik a világ kortárs muzsikáiba, maga az alap, a fekete kultúra tűnik el, pontosabban jelenléte egyre sápadtabb, fáradtabb lett. Föltűnő, hogy a régebbi nagyszámú magasrendű jazz zenék után manapság alig találunk olyan fekete zenét, amely hagyományának egészét, teljességét őrzi, azaz képes a felülemelkedésre. De ne siessük el magának a jazznek a temetését. Egyrészt még a nagy kiteljesedést, a század közepének klasszikus jazz korszakát sem emésztettük meg rendesen, másrészt minden szellemi jelenségnek megvan a maga tavasza és ősze.

Visszanézve korunkra egyre nyilvánvalóbb, hogy a fehér kultúra sok nagynak hitt zenei teljesítménye felett átlépett az idő. A jazz-jelenség viszont az idő múlásával egyre fényesebb, lelket melengetőbb. E muzsika nagy öregjei, klasszikusai, megújítói szépséges, mély és igaz zenéket hagytak hátra. Nem árt az egyszerű igazságot időnként megismételni: nem a forma bűvölete, mégoly nagyszerű felépítménye szabja meg a muzsika értékét, amint azt lépten nyomon a fejünkbe sulykolják. Nem a művész leleményétől, találmányától, netán a szerkezettől magától lesz súlyos és fontos egy-egy alkotás. A forma önmagában nem értékmérce. A paraszti zenéktől, a leírt muzsika hites előadóin át a különféle magasrendű zenékig: a zenén túlról átsugárzó mögöttes világ hitelességétől, tehát végső soron az alkotó ember minőségétől függ a mindenkori muzsika valós értéke. Alkotó és alkotás nem autonóm jelenség. Valójában semmi sem az. Az alkotó embert nem lehet szétszedni zseniális szerzőre és erkölcsi gnómra. Bach zenéjéből igenis hallani milyen ember volt szerzőjük és ami még fontosabb csakis ez az emberiesség, morális felelősség, végtelen szeretet lehetett előfeltétele a magasrendű és megrendítő szellemiségnek. Másfelől Rubens nagyravágyása, Caravaggio gyilkos kése is tettenérhető képeikben. A mögöttestől, a mélyen megszenvedett magára vett léttől oly súlyos a bartóki életmű is. A bartóki tartástól és lelki tisztaságtól válik egyre nélkülözhetetlenebbé, századunk egyik legfontosabb opusává a Bartók-zene. Ugyanezen okból nevezhette Bartók az évszázadok sorsain átszűrt népzenéket - joggal-kivételes gyöngyszemeknek és ezért korunk egyik legnagyszerűbb muzsikáinak egyike a jazz zene. Ahogy Armstrong, Ellington, Holiday és mások áthajolnak a zenéjükön keresztül az századunk nagy művészi-szellemi felvillanásaihoz tartozik. Muzsikájukhoz mérten sok dicsőnek vélt művészettörténeti nagyság múló erőlködés csupán. Mostanában egyre többet támaszkodom a korai, new orléans-i zenékre. Ez a jazz korszak valami olyasmit őrzött meg és mutatott fel, amit ilyen elemi erővel korunkban tán senki más. Ha nem lenne félreérthető életszeretetnek mondanám, de többről van szó. Nem csupán az életről, hanem a létezés öröméről, létörömről, örömünnepről. mert nem más ez az orléans-i muzsika, mint szeretetáradás. Tiszta, önzetlen, önfeledt, mértéktelen szeretetáradás. Folyamatos szívünnep, valódi öröm, amelyet oly állhatatosan, magától éltetett minden régi fekete muzsikus. Annak ellenére, hogy korunk zenéjében témaként is egyre ritkábban jelenik meg ez az ujjongó életigenlés, szabad fellángolás végtelen ölelés, a XX. századi magyar muzsikában fontos szerepe volt és van ma is. Elég ha példaként Bartók Concertójának Fináléjára, Kodály Galántai táncokjára, vagy a maiak közül Szabados György Tánczenéjére, Adytonjára, a Dresch kvartett munkáira gondolunk. Mind a magyar zeneiségben, mind a feketék muzsikájában, de más népeknél is a mindenkori bizonyosság , a létezés felett örvendő elemi boldogság, ez a kivételes, felemelő öröm-jelenség csak akkor hiteles, akkor igazán áradó, ha a mélyben - vele egyidejűleg - a szenvedésfolyamatokat is átélték, felvállalták. A jazz ilyen tágasságot ölelő zene. Valódi, nagy muzsikaként a titkok centrumából növekszik, belőle építkezik.

Szíven mért igazsága előtt jól esik meghajolni.

1997.