Bicskei Zoltán
Kedves Mr. Waldron!

Úgy gondoltam jobb, ha ezt a vallomásomat leírom, mert akkor őszre talán Ön is otthonosabban fog sétálni városunkban és rossz angol tudásom morzsáival vagy némán is megérthetjük egymást. De a legfontosabb ok az írásra, hogy ezzel tartozom a kultúrájának.

Mi itt barátainkkal és a térség nagy zeneköltőjével Szabados Györgygyel sokszor elmondtuk és leírtuk a nyilvánosság előtt, hogy e század egyik legnagyobb és legszebb teljesítménye az amerikai feketék muzsikája. Persze egy kis nép nyelvén (ráadásul mi itt Szerbiában még kisebbség is vagyunk) ez sosem kap akkora visszhangot, amekkorát kellene. És nemcsak ezért. Ön jól tudja, hogy ma minden ami szellemi a perifériára került. Az egész világon. Olcsó hatalmi puffogásokkal van tele a világ. Míg a fehérek civilizációja vissza nem szorul nem is lesz másként. A Korszak zenéjét illetően azon a megygyőződésen vagyunk, hogy pl. a valóban jobb fehérek (pl. Ligeti) zenéjét és pl. egy Monkot hallgatva, Billie Holidayt, Ellingtont... ma már egyértelműen kiderül, hogy bizony e fekete muzsikák százszor súlyosabbak, komolyabbak, emberibbek. Egyetemesebbek. A háború utáni fehér zeneszerzők életműve közül számomra jószerivel csak Messianen és Lutoslawsky életműve egyetemes. No és persze az improvizatív zenészek legjobbjaié. Ezek közül is kiemelkedik világviszonylatban Szabados életműve, mivel szinte ismeretlen, felhívnám rá figyelmét. Itt érkezünk el a lényeghez. Századunk fekete zenéje egyetemes értékű és hatása még fontosabb. A XX. századra lemerevedett fehér muzsikát egyértelműen az amerikai feketék által megnyitott és maivá tágított afrikai szellem forró lehelete olvasztotta föl. Egy más alapállást hozott: az intenzív megélést, az idő teres élményét, azaz a szeretet ölelését, a direktséget (mélyen és megformáltan) valamint az elfelejtett tényt: hogy a zenét igazsága, mint a keletiek mondják a "szépség szíve" méri és igazolja. Mindez és sok más a feketék ritmikáján és improvizatívitásán jött vissza világunkba, tette lehetővé a fehéreknek és másoknak is, hogy saját eltemetett énjüket, az egyetemest felszínre hozzák. (Természetesen mi magyarok még hozzá tehetjük, hogy az újkori Európa előtti zene felmutatásával, saját élő gyökerünkkel Bartók is megtette ezt, méghozzá oly mélyen, hogy a népzenék közös mélytengerét is megérintette: Coltrane, Taylor és mások ezt hangoztatták is). Minden igazi fehér improvizatív zenész tesz szeretetteljes hommage-okat a fekete zene felé. Csak a nagy zene szerkesztők nem látják, hogy üvegfalon belül vannak és mily súlytalanok. Kisebbségként én is pontosan tudom, hogy megmaradás, kiemelten élet-halál kérdése a saját élő kultúra fenntartása. Már ezért is olyan fontos itt számunkra a fekete zene. Az elmúlt háborús évek alatt, amikor ellenünk pogromokat is terveztek, és az uszítás, a nyomás alig elviselhető a magyar kisebbség számára, (itt helyben pedig nem volt érett muzsikus aki egységes zenei aurát borított volna fölénk) legtöbbször spirituálékat, Coltrane-t és másokat hallgattunk. Nekem Szabados zenéje mellett éppen az ön The Seagulls of Kristiansund c. darabja volt az, amit oly sokszor hallgattam. Mostanság pedig a No more tearst. A jazzt szívükkel értők, ha valakire egyszeriben rá kell mutatni, errefelé is csak Holiday-t említik elsőnek. Megrendítő jelensége, zenéje egyedülálló. Az ember ha tehetné térdre ereszkedve simogatná. Mégsem mondja senki sem: Uraim itt kezdődik a zene, ahol összeszorul a lélek, megrendül a szív, csordultig telik jósággal minden. Itt, ahol egy zongorabasszussal megtámasztják ezt a fájón lebbenő lelket, vagy szaxofonok leheletével simítják fájdalomtól gyötört lelkét. Biblikus ének, akinek énekén átsüt, hogy minden fájdalmat magára vett és a kapott ütéseket szeretettel viszonozza. Erről papol az egész világ, idézik hozzá a keleti bölcseletet, mégis alig van, ki meg tudja valósítani. Ez az agyongyötört asszony a legmagasabb szinten élte ezt, magától értetődően, mert számára természetes volt, hogy a lélek ragyog. Ehhez méltó a No more tears, ahogy a legtisztább, könnyek nélküli könnyekkel siratja, még témájában is befele sírva, végtelen fájdalommal szeretve, a lélek legmélyének - Minden időnek - pörgetve az örökké pergő könnyeket.

A világ zenei "nagyjai" továbbra is úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, a jobbjai, mint pl. Penderecki úr, pedig olyan kijelentéseket tesznek újabban, hogy: "őt már nem érdekli a világhír, hanem csak közvetlen zenéket szeretne komponálni és játszani". Úgy tesz mintha ilyen eddig nem lett volna, tudomást se véve, hogy több ezer kiváló zenész lassan 100 éve mást se csinál. Egy sokágú kultúra, - most már kultúrák - élnek így, régen lesöpörve még a Penderecki úréhoz hasonló jobb zeneszerkezeteket is az idő porondjáról.

Köszönöm Önnek amit eddig adott, jó egészséget kívánva szeretettel várjuk a fesztiválra.