Régebben kisfilmjeim filmezése közben, mindig gondot okozott a gép jelenléte. Zavart e "kívülálló", "fals" eszköz jelenléte a bensőséges szemlélődésben. Csak nagyon keveseknek adatik meg legyűrni a gép ellenállását, keveseknek sikerül őt megpuhítani, szemükhöz növeszteni lencséjüket.
Ezzel szorosan összefügg az is hogy csak a fekete-fehér fényképekben hiszek, csak azokat tartom időtállónak. Nagy művészeknél ezen a szürke csatamezőn a közelítés/távolítás kimerevített metszőpontjában a dokumentum, a "reális" látvány, az álom, az idő egy fókuszba csúszhat.
Dormán bensőséges viszonyt alakít ki képei tárgyával, alanyával, így győzi le a fent említett ellenállást. Dormán spontán fotós, és az ő esetében fontos kiemelni ezt a közhelyszerű megállapítást. Még sosem láttam, hogy elzavarták volna őt a zenészek, pedig legönfeledtebb pillanataikban bújik elő jellegzetes figurája szinte a bőgőből, a zongorából. Akárha maga is a zenekar tagja volna, nyugodtan sétálgat a pódiumon, gépével mintegy hangszerrel vesz részt az előadás/koncert alakításában. Dormán abszolút megfigyelő, a legapróbb részlet is fontos lehet számára. Pontosan érzi az előadás, a zene, a muzsikusok lényeges pontjait, döntő momentumait. Az ember, a kínlódva / boldogan alkotó ember képeinek központi motívuma.
Dormán fényképei szemléletük, tekintetük változatosságával, gazdagságával lepnek meg bennünket. Képei nem csak hangulat- vagy pillanatképek, nem csak reflexiók vagy pszichológiai portrék, hanem mindezek együtt és ettől jóval többek is. A lényeget keresők. És innen már a szurokfekete bőrből kipréselődő izzadságcseppek vezessenek bennünket ezen a tárlaton.