Jávorszky Béla Szilárd
Kanizsai improvizációk

Műhelymunka közép-európai hangsúllyal

Az ember fekszik gyanútlanul a Tisza-parti mólón, sütteti a hasát a napon, amikor egyszer csak megszólal a füle mellett egy furulya, azon egy régi kedves dallam. Dresch Mihály az, aki fújja, még le sem száradt testéről az úszás közben rárakódott szürkészöld víz. Itt nem szednek belépőt, nem kérnek autogramot, magunk között vagyunk, körülöttünk pedig a természet.

Jeanne Lee és Mal Waldron hasonló természetességgel készült az esti koncertre. (Ott azért volt már belépő.). A két őszülő fekete művész már a technikai szünet alatt a színpadon próbálgatta egymást, kicsit úgy, mint otthon, családi körben. Aztán, amikor eljött az idő, néhány percre lementek, illedelmesen megvárták, míg bekonferálják őket, és - kicsit szervezettebb formában - ott folytatták, ahol abbahagyták.

Dresch, Lee és Waldron -Szabados György mellett - a közelmúltban megrendezett Jazz, improvizatív zene... elnevezésű fesztivál legfőbb pillérei voltak. A helyszín a vajdasági Kanizsa, lassan pusztuló magyar település a Tisza partján. A csönd városa - írta Gál László költő, így, "ö"-vel. Nem a pusztítás utáni hangtalan, siket csendé, hanem a valamennyi hangot és a mozgást magában hordozó, a teljességet jelentő csöndé. E folyók szabdalta szikes déli síkság - mint arra Hamvas Béla is rámutatott - mindig gazdag volt tehetségekben. Kanizsa szellemi kisugárzása viszont még az átlagosnál is nagyobb: itt született többek között a költő Tolnai Ottó és Koncz István, a festő Dobó Tihamér, a világhírű Jel Színház vezetője, Nagy József és a század első felének egyik legismertebb európai hegedűkészítő mestere, Tóth József. (Egyébként Szeles Mónika szülei is innen származnak.) Az utóbbi néhány évben pedig Kanizsa az improvizatív zenei áramlatok legfontosabb délvidéki központja lett.

A mostani fesztivál már a harmadik a sorban, az elsőt a szerb Naša Borba országos napilap az év eseményének és legjobban szervezett rendezvényének kiáltotta ki 1995-ben. Anyagi nehézségek miatt mégis úgy tűnt, a kezdeményezés hamvába hal, a tavalyi programok inkább csak a létezés tényét demonstrálták, az idei eseménysor azonban erős, zeneileg és szellemileg egyaránt magas színvonalú volt. Hála az egyébként főként munkások toborzásával és sportolók támogatásával foglalkozó kanizsai Ifjúsági Szövetkezet szervező energiáinak, valamint -többek között - a jugoszláviai Soros-alapítvány és a magyarországi Illyés Közalapítvány támogatásának.

A szervezők elsődleges célja, hogy e szeptemberi hétvégén Kanizsán valódi műhelymunka folyjon, elsősorban közép-európai hangsúllyal. Hogy az ebben a térségben komolyan latba eső muzsikusok jelen legyenek, találkozzanak egymással, a helybéli színvonalas muzsikusokkal és a legkülönbözőbb stílusú, de minőségben hozzájuk mérhető külföldi művészekkel. Egyik lelkes művészeti támogatójuk a világhírű zeneszerző, Ligeti György, aki mindig is nagyra értékelte a kortárs zenének azt az áramlatát, amelyre a szervezők Kanizsán építenek. Nevezetesen Szabados Györgyöt és szellemi-zenei körét.

Szabados György triójával az idén kétszer is fellépett, adott egy kicsit hosszúra nyúlt koncertet, valamint egy kegyetlen, de zseniális miniatúrát a Jel Színházzal közösen. A zene, a mozgás és a színházi elemek az előadásban tökéletes egységet alkotnak. A társművészetek egyébként minden évben jelen vannak, eddig a szervezők elsősorban a bennszülött Nagy Józsefre építettek, jövőre pedig a filmművészet adekvát irányzatait szeretnék bevonni a programba.

A programok telt ház előtt zajlottak, a közönség közel fele Kanizsán kívülről jött, főként Zentáról, Újvidékről, Szegedről, Szabadkáról, Belgrádból és Budapestről. A délutánonként a természetben tartott zenei szeánszokon is bőven akadt bámészkodó. A Szertartás a nagy fáért elnevezésű koncert egy letűnt világ emlékét idézte: a monarchia idején a lassan kiszáradó hatalmas kőrisfa körüli pódiumon vasárnaponként keringőket és menüetteket játszottak a helyi muzsikusok, miközben a polgárok az akkor még rendezett parkban korzóztak. A Tisza-mólón Dresch Mihály társaival két éve a naptól búcsúzott, idén pedig a folyó lassúságát tapogatta, de zenéjükben a háromszáz évvel ezelőtti zentai csata zaja is felsejlett.

Ezen a koncerten tűnt fel először a duóban később méltán nagy sikert aratott Miroslav Jovančić. A félig magyar, félig szerb palicsi fiatal hegedűs népzenei alapú improvizatív zenét és klasszikus dzsesszt egyaránt kitűnően játszik, robusztus alkatát meghazudtoló finomsággal és belső tűzzel. A szabadkai Etnokor együttes tagja, szabad idejében tanár, ha egy kicsit nyugatabbra születik, lényegesen többre vihette volna.

A jellegzetes lengyel hagyományban gyökerező dzsessz jeles képviselőjének, Wlodzimierz Nahorny triójának koncertjén még a belgrádi lengyel nagykövet is megjelent. Nem hívták, ő akart jönni, protokoll nélkül, köszönteni a zenészeket. Irigykedve nézte ezt Bicskei Zoltán, a fesztivál művészeti vezetője is, hiszen harmadik éve csinálják ezt a fesztivált, a magyar kulturális vezetők mégsem érdeklődnek. Mint ahogy annak idején, 1979 és 1988 között az újvidéki dzsessznapokon is egyetlen alkalommal jelent meg valamelyik másodtitkár. Ez a magára hagyottság kicsit fáj a szervezőknek, de igazából nem keserű a szájuk íze, mert a legkülönbözőbb, egymással gyakran perlekedő erők támogatják őket. És közben hagyják, hogy szabadon dolgozhassanak.

Népszabadság, 1997. IX. 23.