Pásztor Sándor
A gyógyító város

Kanizsára gyógyulni megy az ember. A messze földön híres fürdő iszapja a testet, a jazzfesztiválon hallható igényes muzsikák pedig a hétköznapok durvaságától és a tehetetlenség érzésétől fáradt lelket töltik fel újra életkedvvel.

Az ötödik alkalommal megrendezésre kerülő rendezvény (amelyről most már mindenki tudja, hogy csak a rövidség miatt nevezik jazzfesztiválnak, ui. másféle magas rendű zenéket is hallhat ott a közönség) a szűkösebb anyagiak miatt idén kísérőrendezvények és -kiadványok nélkül zajlott le, de ami a zenét illeti, nem volt tapasztalható a színvonalbeli visszaesés. Persze, kicsit hiányoztak a rendszerint a legtöbb embert odavonzó amerikai jazzmuzsikusok, idén Joe Murányinak kellett volna jönnie, ez is az anyagiak hiányában maradt el.

De azért volt jazz: a Kurina kvintett az üde hangú, fiatal Kovács Zsófiával kiegészítve, kellemes swinges muzsikát játszott. Ljiljana Sađil és a Soul Connection mainstream jazzét, amelyben a vokál és a fúvósok domináltak, Andreas Weeke (Triocolor) és különös alakú nagybőgője, melyet valahol Franciaországban készítettek szintén jól fogadta a közönség. A német Triocolor trió, amelynek csak két tagja érkezett meg, modern jazzt játszott. Az etnojazzt a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes hozta, míg Dresch Dudás Mihály hangzásvilága, bár természetesen még mindig jazzes, egyre letisztultabb, egyre egyénibb lesz.

A jazz mellett Lévai Aksin Laura (fuvola) és Zoran Krajišnik (gitár) Piazzola-, Stravinsky- és Ravi Shankar-műveket, a Teofilović fivérek pedig balkáni népzenéket adtak elő. A nem túl sokatmondó nevű, de annál igényesebb produkcióval kirukkoló Tin-Tin muzsikája a világzenéhez sorolható, bár a gitáros távolléte miatt, ezúttal sokkal orientálisabban hangzott, mint rendesen. De sokunknak így is ez volt az idei fesztivál egyik legszebb pillanata. A balkáni és indiai népzenét, valamint hangszereket egyaránt használó együttes tagjai mindannyian nagyszerű muzsikusok, Palya Beáta pedig, aki vendégként énekelt velük, ugyancsak nagyfokú stílusérzékről tett bizonyságot.

A fesztivál hangosítása tűrhető volt, a légkör kellemes, incidensek sem fordultak elő. Idén úgyszólván csak a helybeliekből állt a közönség, így a moziterem egy nap sem telt meg teljesen. Talán csak egy nyúlfarknyi záróbeszéd kellett volna a harmadik nap végén. De végül is nem igazán ez a lényeg, hanem a muzsikák, amelyek segítségével, reméljük, eléggé feltöltődtünk lelkileg a következő fesztiválig.

Magyar Szó, 1999.