Ivan Čolović
Amikor azt mondom, újság
Amikor azt mondom "Amikor azt mondom újság", akkor a "Politikára" gondolok. A mostanira, a miloševići-rendszer szócsövére. Ez a napilap sok mindenben különbözik attól, ami ezen a név alatt korábban megjelent. Hosszú története során a "Politika" többnyire hatalompárti volt, de sohasem fonódott annyira egybe a hatalommal, mint napjainkban. A lap soha sem volt a becsület és az igazság bajnoka, és talán soha sem élt annyi ember mint ma, akik szégyelltek volna a "Politikának" írni, sőt, még kézbe venni is azt. Amikor azt mondom "Amikor azt mondom újság" (rövidítve AAMÚ), akkor igazából a "Politikához" hasonló lapokra is gondolok.
A következő írásokban az AAMÚ olvasatának kísérleteivel próbálkozom, remélve, hogy erőfeszítésem a hazugság eme utálatosnak tartott tárházában talán mégsem haszontalan igyekezet. Egy kis kutatói kíváncsisággal, az AAMÚ olvasata igenis tanulságos és érdekes. Szerintem, kötelező irodalma kellene hogy legyen mindazoknak, akik betekintést kívánnak nyerni arról, hogy ki és hogyan uralkodik napjaink Szerbiájában.
Az igazság keresésével olvasott AAMÚ, amire most kísérletet teszek, és amire másokat is szeretnék rábeszélni, egy bizonyos határig művelhető. A határvonalat a szándékok és gondolatok átláthatósága, a leírt hazugságok és megtévesztések húzzák meg, egyszóval, ameddig az ember az újságban közölteket képes követni, felismerni és megérteni. Az újság hasábjain nap nap után a szavak százezrei a kiválasztott nevek, vagy a hatalom és a hatóságok által kisajátított fogalmak köré rendeződnek, megrémítve, elképesztve és elkábítva az AAMÚ olvasóit, mintha csak valamilyen ismeretlen és félelmetes természeti csodák látványai lennének. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezek az újságok rezsimhű szerepüknek nem csak azzal tesznek eleget, hogy mindenhez hozzáadják a politikailag kívánatos gondolatokat, vagy éppenséggel elhallgatják a nem megfelelőt, hanem azzal is, hogy a jóváhagyott gondolatoknak befogadhatatlanul hatalmas áradatát, józan ésszel felfoghatatlan mennyiségét zúdítják az olvasókra.
A könyvben található írások nem születtek volna meg, ha Jelena Subotićtól erre nem kapok felkérést, és ha nem szervezi meg az együttműködést a B92 Rádióval, azokban az időkben, amikor beszüntették adását és elüldözték belgrádi szerkesztőségének helyiségeiből (1999. márciusában), rákényszerítve, hogy egy ideig a cyber-térben találjon menedéket, a FreeB92.net cím alatt. A hálóra először 1999. május 22. és augusztus 4. között került fel szerb és angol nyelven a "Rendszeres újságolvasó" álnév alatt. A "Danas" napilap csak később vette át és közölte (négy számban, 1999. július 17-18-ig, és augusztus 7-8-ig) a szerző valódi nevével. A könyv megjelenése lehetővé tett egy kis javítást a cikkek stílusán, kiegészítését néhány jegyzettel, megkülönböztetve ezzel a korábbi változatoktól.
1999. szeptember 25.
VOX POPULI - VOX NATURAE
A folklór mint a nemzeti szuverenitás legitimitásának az eszköze*
Napjainkban a letűnt Jugoszláviában - különösen Szerbiában, Montenegróban, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában - a politika szószólói és tollforgatói gyakran élnek a népi irodalom műfajaival, motívumaival és alakjaival, azzal a nagyon is felismerhető szándékkal, hogy patrióta és harcias érzelmeket támasszanak. A politikában a folklór formáknak és témáknak a funkciója annak sugalmazása (konotációja), hogy a politika által közvetített érzelmek és üzenetek közvetlenül a nép hangját, akaratát juttatják kifejezésre. A folklórra hivatkozás különböző politikai és katonai elképzeléseket és vállalkozásokat kíván legitimmé avatni az emberek előtt .
Az ilyen politika folklór vonatkozásival igazolja autentikusságát és növeli népszerűségét, ami véletlenül sem új, illetve kizárólag helyi sajátosság. A jelenség nyomon követhető Európa múltjában, az első nemzetállamok kialakulásától, tehát a modern kor kezdeteitől egészen napjainkig.
A nacionalista ideológiák megjelenésével, egy időben az ezeken alapuló politikai és katonai vállalkozásokkal, a nemzetállamok létrejöttével, kirajzolódik a folklór mint tudományos diszciplína, kutatásának tárgyát a néphagyományokban megjelölve, azon belül is elsősorban a népi irodalomban mint a népszellem (Volksgeist), illetve mint a néplélek (Volkseele) hordozójában. A néphagyományt a folklór mint diszciplína feltárja, értékeli és - ami különösen fontos - visszaszármaztatja, és a nép körében újraterjeszti. Az egyszerű párhuzamok helyett sokkal helyesebb "szimultán és konszupsztanciális megnyilvánulásokról beszélni, mint ahogyan azt Vintila Mihailescu meg is teszi, amikor a nemzeti egységet és a román függetlenséget felvállaló mozgalmak elemzésekor a "modern" román kultúra megszületésének a pillanatát is megtalálja. (Mihailescu, 79)
Amikor a Régi rend (l' Ancien Régime) felbomlik, akkor a kollektív identitás új típusának, az újabb politika legitimitásának a hiánya körvonalazódik. A folklór, mint újonnan kialakult tudomány, az új megteremtésében meghatározó szerepet vállalt. "Az identitást - írja Nicole Belmont - régen a nép a monarchista hagyományokból származtatta, újabban pedig a nacionalista ideológiákból, ahol a népszokás és a népköltészet - definíció szerint - többé-kevésbé fontos szerepet tölt be."
Felmerül a kérdés, hogy a népi kultúra, ezen belül is a népi irodalom, minek köszönheti azt a fontos szerepet, amit a nemzet megteremtésénél játszik? Elsősorban talán annak, hogy autochtonnak tekinthető, mert őshonos, és mert autentikus, eredeti, romlatlan, mindaz, ami szemben áll a felsőbb társadalmi rétegek kozmopolitizmusával; és végül, mert ez a kultúra primitív, ősi, és kifejezheti "azt az egységes autentikus érzést, ami az idők legmélyéről szól hozzánk" (Maget, 1271).
A felsoroltakat a leglényegesebb sajátosságából, állítólagos természetiségéből származtatja. Azért lesz természeti kultúra, mert a szülőföldben gyökerezik, hűen kötődik ősiségéhez, azokhoz az időkhöz, melyek megelőzték a civilizáció korszakát, a romlás és pusztulás időszakát, és mert azoknál a néprétegeknél lelhető fel, melyek - Herder egyik értékelése szerint - "a legtermészetesebb és a legegészségesebb részét alkotják a nemzetnek.". (Cocchiara I, 215) A folklór feltárta népszellemből kiinduló politika a nyilvánosság előtt mindig elfogadhatóbb, nem csak azért, mert megegyezik a nép és a nemzet érdekeinek egészével, hanem mert elsősorban az élet és a természet összhangjának egyetemes elvét képes hirdeti.
Érdekes, hogy az élet és a kultúra említett természetiségét a kezdetekben a távoli és egzotikus társadalmakban találják meg, a "természet vadjainak" világában, ami Amerika felfedezést követően többnyire az indiánok világát jelentette. A XVIII. században a mitikus, az ártatlan élettér, poétikus természetével és a természet poézisével, ez a mesterséges civilizáció minden betegségétől mentes boldog élet, fokozatosan eléri Európát, ahol átalakul a jól ismert idillikus európai paraszti életképpé. A XVIII. század végén a "természet vadjainak világa" - mondja Cocchiara - "a természet népeinek adja át a helyét ".(Cocchiara I, 228).
Vidékünkön az élet és a természet összhangjának morális és esztétikai elvei véletlenül sem voltak maguktól értetődőek, közvetlenül felismerhetőek vagy azonnal befogadhatóak. Rejtve maradt azok előtt is, akiknek mindennapi életét átszőtte - még a nép előtt is, különösen előtte! Vuk Karadžić dixit: "Népünk még mindig nem ismeri saját népköltészetének valódi értékeit..."(Karadžić, 136). A tudósok, a felvilágosultak, a nép rajongói kezdenek elsőként érdeklődni a folklór rendkívüli értékei után, felhasználva a filológia, a pedagógia és a politika eszközeit a feltárásban, az értelmezésben és a terjesztésben.
A folklór eredetileg szétszórt, kaotikus, minden látható rend nélküli, amorf, logikátlan, érdemtelen. Ahogyan azt Nicole Belmont leírja, "a szembetűnő fragmentáltság", az "... egységes egésznek, a rendszer körülhatároltságának a hiánya jellemzi" (Belmont, 151). Hogy biztos és meggyőző támpontja legyen a nemzeti identitásnak, és az úgynevezett "nemzeti lét" megtartását és felvirágoztatását felvállaló politikának, a folklórt átválogatják, osztályozzák és átírják. Megtisztítják minden ellentmondástól és egyéb logikai, esztétikai vagy morális következetlenségtől. Azonban, ez még nem minden. Például a romantika költészete mindebből "nemzeti feladatot" kreált: folklór minta alapján teremtett műveket, szándékosan különbet a szegényes eredetitől. A népköltészet sajátságos stílusát és általánosan érvényes mintáit követte - mintha annak kiváló ismerője lett volna - új szövegeket alkotott, nemegyszer felkínálva azokat a publikumnak eredeti népköltésként.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nemzeti folklór ilyen ápolása és affirmálása - amit általában osszianizmusnak neveznek, a Macpherson által kreált Ossian skót bárd után, akinek neve mögé elrejtőzve, a régi gael költészet ihletésében fogant műballadáit közölte - hatásosabbnak bizonyult minden eddiginél. A XIX. századtól Európában a folklór a nemzeti irodalmakban és a politikában tekintélyét és hatását már a folklór minta alapján készült költeményeknek köszönheti, tehát már előbb a folklorizmusnak, semmint a folklórnak. Elegendő utalni néhány ismertebb műköltésre, illetve vitatható eredetű folklórszövegre: ilyen a nagy finn Kalevala eposz, a Th. Hersart de la Villemarqué szerkesztette Barzaz-Breiz bretoni énekgyűjtemény, a Václav Hanka filológus által felfedezett állítólagos cseh népi énekek Dvur Králové-i kézirata, az Igor ének... (Plumyene, 123-130; Belmont, 162)
A kizárólag rendezett, megtisztított, átdolgozott folklór szolgálhat nemzeti célokat, egyedül ekkor válhat a nacionalista ideológia és politika eszközévé, ösztönzőjévé és hivatkozásának tárgyává. A történelemben a politika és a folklór összefonódására számos példát találhatunk. Európában a politika a XIX. századtól egészen napjainkig igényt tartott a folklór-folklorizmus szolgálatára. A kontinuitás magyarázható azzal, hogy a modern korban egyetlen egy ideológia, egyetlen egy politikai hatalom sem mellőzhette a XIX. század nacionalista mozgalmai szerint felfogott legitimitást, az általános népi támogatottságot, a konszenzust, a népakaratot - a vox populi-t.
Az európai társadalmak politikai történelmének (például Jean Plumyene a Nacionalizmus története című művéből kiindulva) és a folklór történelmének (pl. Cocchiara) összehasonlításával pontos képet alkothatnánk a politika és a folklór kapcsolatáról az elmúlt két évszázadban. Jelen írásunkban, azonban sokkal szerényebb feladatra vállalkozunk, csupán a folklór néhány politikai funkcióját emelnénk ki, a szerintünk legfontosabbakat, közben jugoszláv példákra hivatkozva.
1. A folklór eszköz a nemzeti öntudat ápolására és alakítására. A folklór mindazt, ami a nép életből és kultúrájából származik, feldolgozva és átalakítva, mint nemzeti értéket juttatja vissza - a néphez. A nemzeti lét egységének a helyreállításában az egyik legfontosabb tényező, mert kétszeresen is megalapozza a nemzeti egységre törekvés legitimitását: először mint a nemzet társadalmi összetartozását, és másodszor, mint a nemzet területi összetartozását. A tömegnek a politika és a pedagógia fogja közvetíteni a népi irodalom kincseit, mint nemzeti közkincset. A közvetítés "vertikálisan" halad, érintve a társadalom minden réteget, majd "horizontálisan", átfogva térben a nemzet egészét, de kiterjedve azokra a területekre is, amely felé éppen törekszik. Ilyen például Vuk Karadzic munkássága, akit joggal neveznek a szerb népi irodalom és a modern szerb irodalmi nyelv atyjának, valamint a szerb nemzetállam egyik megalapítójának.
2. A nemzetközi nyilvánosság, a külföldi politikai tényezők, és nem utolsó sorban a nép előtt játszik a folklór kulcsszerepet egy adott politika megerősítésében, illetve terveinek legitimmé tételében, minden egyes alkalommal, amikor egy mozgalom vagy párt ennek szükségét érzi. A politika szónokai és tollforgatói a néphagyományra, a népköltészetre, a szimbolikus identitást hordozó értékeire hivatkoznak, egyik lehetőségként, megerősítve a nemzeti függetlenségért küzdő erők autentikusságát és legitimitását, vagy igazolva a különböző népcsoportok együttélésének akaratát és jogosságát, kihangsúlyozva egy egységes nemzetállam megteremtésének a szükségességét. Az első esetben a politikai függetlenedés a cél, a különbözőséget, a "saját" néphagyományok és a szomszéd népek kultúrájának az eltérését kiemelve, a második esetben, ezzel ellentétben, az egyesítés politikai igazolása a cél, a különböző népek kultúrájának a megegyezését bizonygatva. Jovan Cvijić, a Jugoszláv állam megalakulásának idejében, 1918-ban francia nyelven jelentette meg Párizsban a Balkáni-félsziget című munkájának első kiadását, amely az 1916. és 1917. között a Sorbonon megtartott előadásait foglalta össze. A célok közül, amit Jovan Cvijić ekkor maga elé tűzött, az egyik legfontosabb, a "délszlávok lelki karakterének" a meghatározása, illetve "etnikai azonosságuk" igazolása. Napjainkban kifejezetten furcsán hangzik érvelése a szerb és a horvát etnikai azonosságról, amit szeretettel emlegetett szerbhorvátként. "A migráció következtében - írja Cvijić - a szerbek és a horvátok olyannyira keveredtek, és egymást annyira átszőtték, hogy ma lehetetlen őket szétválasztani, még földrajzi értelemben sem." (Cvijić, 11). A jugoszláv nemzeti egységről szövögetett ilyen és ehhez hasonló gondolatok főleg a folklórból merítették argumentumaikat. Cvijić meggyőződéssel állította, hogy "... a folklór tanulmányozásával megismerhetővé válik a délszláv karakter, a gondolkodásmód és tudat" (Cvijić, 4.)
3. A befolyásért és a hatalomért a politikai pártok és mozgalmak a folklór területén is megütköznek. A második világháború alatt Jugoszláviában a partizánok és a csetnikek szó szerint harcot vívtak a legnépszerűbb műdalok birtoklásáért, politikai céljaik propagálása érdekében. A műdalok többségének a háborús területeken két változata is kialakult: az egyik Tito partizánjainak sikereit dicsőítette, a másik változat a csetnik osztagok hőstetteit és vezérüket, Draža Mihajlovićot éltette. A műdalokért vívott küzdelem újból időszerűvé vált Jugoszláviában, pontosabban a letűnt Jugoszlávia területén. Ez két síkon is megfigyelhető. A horvátországi és a boszniai háborúban a hadban álló felek a népszerű irodalom ugyanazon formuláit, toposzait és szövegeit használták fel céljaik propagálására, vagy csak egyszerűen katonáik harcos erényei dicsőítésére. Például, egy régi induló, amit az elmúlt két évben gyakran lehetett hallani, két szövegvariánssal is előfordul, egy szerb és egy horvát változattal. Az első változatban, a "Marširala kralja Petra garda" című szöveg a szerb gárdistákról szól, akik a "belgrádi dámák" rajongó tekintete előtt masíroznak, miközben "fejük felett a magasban hősi zászló lobog Szerbia szabadságáért". Az induló másik variánsában, a "Korak za korakom" címűben, a dámák már "zágrábi kisasszonyok", a gárdisták horvátok, és soraik felett a horvát zászló lobog a szabadságért és hazáért, természetesen a horvát hazáért.
A felsoroltak mellett, különösen Szerbiában, a folklór stílusért és szövegekért a pártok között is kialakult kisebb fajta versengés. A pártok többségének tollforgatói ugyanis folklór minta alapján költenek a pártprogramokról és vezéreik nagyságáról.
A folklór politikai funkcióinak, a mintáknak és a paradigmáknak, pontosabban a tradicionális szimbolikus verbális kommunikáció politika által felhasznált eszközeinek mint modern korjelenségnek az elemzése közben, nem szeretnék megfeledkezni arról, hogy országonként a folklór és a politika között eltérő kapcsolat figyelhető meg. Ezért, mivel elkerülhetetlen újszerűen - a modern európai történelem keretei között - megítélni és megérteni a politikának és a kultúrának létrejött struktúráit társadalmunkban, különösen a tradicionális kultúra politika által felhasznált különböző formáit, szükséges érinteni a homológia és a kontinuitás néhány kérdését.
A nemzeti identitás modern felfogásának a kontinuitására gondolunk, az ősi földhöz, a "paraszti" közösséghez, a természeti élet mítoszához köthető valóságos vagy lelki folytonosság meglétére. Az említett gondolat - vagy ahogyan azt Ernst Gellner, az észtek nemzeti identitásának kialakulása nyomán "krumpli elvnek" nevezett, mert az észtek nemzeti identitásuk megszületését a krumpli termesztéshez, mint az akkori legfontosabb észt nemzetgazdasági ág kifejlődéséhez kötötték (Gellner, 14) - még ma is aktuális. Amikor azt mondjuk, hogy "mi", akkor kivétel nélkül azokra gondolunk, akik közöttünk - a szülőföldünkön - élnek, az őseinkre, a falusiakra, arra a jól ismert mintára, aminek meg kell felelniük. "A regionális vagy a falusi szokások nem csak egyszerűen intrinzikus értékekkel rendelkeznek - írja Maget - hanem ezek a szokások mindennél tökéletesebbek, olyan minták, amihez a többieknek igazodnia kell. Ápolni csak ezeket illik, mert ezek tiszták, autentikusak, eredetiek, mindazzal szemben, ami romlott, elidegenedett, félresikerült, szofisztikus és szabványosított... Az alapvető város/falu, a főváros/vidék, az elit/nép ellentétek második tagja mindig az igaz értékek hordozója, egyedüli záloga az egész szüntelen megújulásának." (Maget, 277)
Lényegét tekintve, két irányú mozgásról beszélhetünk. Egyrészről a modern politikai hatalom körvonalazza, racionalizálja, esztétizálja, rendszerezi, urbanizálja, egyszóval kultiválja a nép nyers, természetes, vad állapotában fellelhető tradicionális kultúráját. A nemzet nagyságáról és dicsőségéről szövögetett mítoszok, ezek szerint, kreációk, a politikai hatalom alkotásai. Másrészről, ugyanez a hatalom, mint a népi kultúra autentikus, romlatlan, természetes állapotának a védelmezőjeként jelentkezik. A folyamatban a politikai hatalom misztifikálja, ártatlanítja, naturalizálja valódi szándékait, s ezek alapján fordul a néphez, elvárva, hogy a nép a folklór stílusában fogalmazza újra az átadott, az előre elkészített üzeneteket, - úgy láttatva mindezt - mintha az a nép valódi akarata lenne, mintha magának a természetnek autentikus hangja szólalna meg. A modern korban, a vox populi nem annyira a vox dei, mint inkább a vox naturae.
1992 júniusa
* Ivan Čolović (Belgrádban, 1938) a belgrádi bölcsészkaron doktorált. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Etnológiai Intézetének munkatársa. Az 1971-ben megalapítja a BIBLIOTEKA XX VEK című könyvsorozatot, amit napjainkban is szerkeszt. A "Vox populi - vox naturae" az Etnológiai Intézet kutatási programjának - A városi környezet etnológiai feltárása Szerbiában - az eredménye. A Peuples méditerranéens folyóiratban jelent meg először francia nyelven.
Felhasznált irodalom
Belmont, Nicole, 1986. Paroles paďennes. Mythe et folklore, Paris, Imago
Cocchiara, Giuseppe, 1984. Istorija folklora u Evropi I, II, "Prosveta", Beograd
Gellner, Ernst 1991. "Le nationalisme en apesanteur", Terrain 17, octobre 1991.
Karadžić, Vuk, 1969. O jeziku i književnosti, Beograd, Prosveta
Lord, Albert A., 1990. Pevac prica I, II. Idea, Beograd
Maget, Marc, 1976. "Ethnographie européenne", in Ethnologie générale, Pariz, Gallimard
Mihailescu, Vintila, 1991. "Nationalité et nationalisme en Roumanie", Pariz, Gallimard
Plumyene, Jean 1979. Les Nations romantiques. Histoire du nationalisme. Le XIXe siécle, Paris, Fayard
"A mennyei Szerbia földet érése"
A legújabb szerb mítosz: Hogyan ejtettük ámulatba a világot október 5-én
Koštunica úr, Đinđić úr és társaik nagy dolgot tettek Milošević elüldözésével. Közben tartózkodtak, és továbbra is tartózkodnak a nagy szavaktól és gesztusoktól. Úgy tűnik, nem kívánnak "nagy emberek lenni", és a néphez sem kívánnak szólni, mint "nagy néphez". Az új elnök beiktatása minden pompát, harsona szót, harangzúgást vagy üdvlövést mellőzött. Az alkotmányra tett államfői eskü egyáltalán nem hasonlított a nép és a vezér szent mennyegzőjére. A ceremónia előbb emlékeztetett egy szerényebb polgári házasságkötésre. Az új elnök nem csókolt meg semmit, sem földet, sem szentképet, sem zászlót. Nem beszélt ünnepélyesen hősökről, győzelemről és dicsőségről. Mindezek helyett, Koštunica úr államfőként egy televíziós adásban, úgynevezett "kontakt" műsorban érintkezett először a polgárokkal, közvetlenül "szólva a néphez", válaszokat adva a betelefonáló nézők és a műsorvezető kérdéseire. Így történhetett meg, hogy az adás alatt jelentkezett egy hölgy is, aki üdvözölte az újonnan megválasztott elnököt, Koštunica urat, majd hozzátette, hogy "azért az előző sem volt éppen olyan rossz". Szerbiának eddig még egyetlen egy államfője sem beszélt közvetlenül a polgárokkal. Ezért is hisszük, hogy Szerbia a demokratizálódás útjára lépet, vagy legalábbis, az új hatalom ennek irányába tart. "Csak eltartson!" (Pourvu que ca dure!) - mint ahogyan azt Napóleon édesanyja mondta, amikor értesült fia császárrá koronázásáról.
Nem egyszerű megszilárdítani egy császári hatalmat, a népet rákényszeríteni, hogy egy embert istenítsen. Azonban, ennek ellenkezőjét elérni, úgy tűnik, semmivel sem könnyebb, az embereket megszabadítani az érinthetetlen vezér éltető és halált hozó árnyékától, kimozdítani a mérgező és mézédes szavainak varázsából. Milosevic hatalmának bukását a nép könnyedén tudomásul vette, sokan megkönnyebbüléssel, lelkesedéssel. A "Véget ért", a "Kikészült", a "Szlobó halott" kijelentéseket örömmel fogadták, szinte egyöntetű elragadtatással. Azonban akadtak szép számmal, akiknek mindez nem volt teljes, mert még vártak valamire, mintha ezzel még nem ért volna véget. Mert a hírek csak egy vezér haláláról, egy szereplőről, egy névről, egy történet végéről szóltak, semmi többről. Elmaradt az új név azonnali ismertetése. Nem került fel a falra azonnal az új elnök képe. Pontosabban, csak körvonalazódni látszott Koštunica úr a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság új elnökének szerepében. Mert észrevehetően, nem hasonlít egy érinthetetlen vezérre, s remélhetőleg nem is szándékozik kitölteni azt az űrt, amit Milosevic maga után hagyott. Nem is kívánt az üres elnöki rezidenciába beköltözni.
Szerbiában ezt sokan képtelenek megérteni. Milošević politikai haláláról hallva - egyéni érdekektől vezérelve - néhányan az új messiást kezdték éltetni benne: "Szlobó halott! Éljen Voljó". Újabb bölcs vezért kívántak maguk felett és előtt látni, aki a "Beli dvor" lakója, s aki mindig megmondja, mit és hogyan kell tenni. A demokratikus életforma, a nagy vezértől mentes élet félelmeit nagyszerűen érzékeltette Bíró Miklós pszichológus, amikor egyik ismerősének rémült szavait idézte, miután az meghallotta, hogy az új elnök csupán másfél évig szándékozik betölteni tisztségét: "Miért mondja ez az ember, hogy csak másfél évig akar elnök lenni? Hát, most találtuk csak meg!" A változásokat követően, Milošević szócsöve, a "Politika" napilap, az új hatalomhoz kezdett dörgölődzni, nyomban megjelentetve egy hölgy olvasó levelét, az új elnök nagyságát dicsérve: "...különleges intellektussal rendelkezik, ami őszinte, de acélos tekintetében, erős kézszorításában, meleg szavainak erejében mutatkozik meg." Az istenért, kedves asszonyom, valóban emlékeztetni kellene önt, hogy kire illik ez a leírás, vajon nem ilyen jellem szívta vérünket az elmúlt tíz évben acélos tekintetével és meleg szavaival?
Merem remélni, Szerbiában az új demokratikus hatalom nem követi elődjének nagystílű politikáját, nem enged az ilyen elvárásoknak, kéréseknek vagy csábításoknak. Hasonló kívánságok pedig szinte mindenfelől érkeznek. Hallani, hogy az új politikának újból nagy vezérre és emberekre van szüksége, vagy, hogy Szerbiát mint egy bizonyítottan nagy nép országát kell kormányozni... Az utóbbi még igaznak is tűnhetne, persze, bizonyos értelemben. Ki tudja ma már megmondani, mikor keletkeztek ezek a téveszmék, de annyi bizonyos, hogy Milošević idejében teljesen újjáéledtek. Valami olyasmit magyarázgattak, hogy a szerb népnek, a világon az egyedüli igazságot szerető népnek, az egész emberiség megváltása érdekében tűrnie kell ezt a méltóságteljes szenvedést, mert a kinyilatkoztatás rendelte a félelmetes és nagyon is erős ellenséggel a szembefordulást, és annak következményeit; pedig ezzel a magyarázattal valójában csak a nép nyomorúságos helyzetét és a szégyent leplezték. Áldozatunkat - mondták ők - a világ saját gyarlósága miatt most még nem látja és nem érti, de egy nap felnyílik a szeme, és elismeréssel fog adózni áldozatunk előtt.
Az október 5-i események után, egyes kijelentésekből és kommentárokból ítélve, mintha elérkezett volna ez az áhított pillanat! Milošević hatalmának megdöntését példa nélküli cselekedetként emlegették, világméretű eseménynek kiáltották ki, amely során népünk példát mutatott a szabadáságszeretetből és a -harcból. "A világ elámult szabadságszeretetünket látva, s azonnal felajánlotta segítségét"- magyarázgatta egy hiszékeny író. A világ most éppen "csodál" bennünket, igaz, most sem tudja pontosan miért, mint ahogyan korábban sem tudta okát gyűlöletének. Az úgynevezett szerb hazafiak, akik tegnap még Milošević szekerét tolták, ma pedig a demokrácia győztes színeiben tetszelegnek, szeretnek beszélni a világ ésszerűségéről, de arról is, hogy nincs lelke és szíve. Mert az érzelmek, a hit és az igazságosság kizárólag valamilyen szerb sajátosság, amivel esetleg még csak néhány kiválasztott balkáni rendelkezik. A "hazafiak" a folyamatos összeütközést a világgal valami ilyesmivel indokolják, mert szerintük a nézeteltérés akkor is megmarad, amikor éppenséggel szeret, csodál bennünket, mint ezekben a napokban, amikor megmutattuk nagyságunkat.
Elmondható mindez a "szerb demokratikus forradalmat" végigszemlélő külföldi sajtóról is. A róluk szóló riport megállapítja, hogy az újságírók, miután saját szemükkel látták a 2000. október 5-én történteket, különleges élménnyel gazdagodtak, amit már Rebecca West angol írónő is megfigyelt: "...egyszerre irracionális szeretetet kezdtek érezni a szerbek iránt". "Nem fog ez örökké tartani," - teszi hozzá nyomban a riport készítője - "amikor visszatérnek észszerű világukba, akkor már nem fogják tudni megmagyarázni ezt az érzést". Nem tudott ennek az állpatrióta közhelynek ellenállni még Aleksandar trónörökös sem, aki Szerbiába sietett üdvözölni a demokráciát: "Eljöttem, hogy üdvözöljem a népet, aki újból elkápráztatta Európát és a világot". Azt nem részletezte, hogy pontosan mit értett a megelőzőkön, eme újabb káprázat előttieken? Remélem, nem az elmúlt tíz évre gondolt.
Hosszú a sora a veszélyeknek, a problémáknak, a kísértéseknek, az akadályoknak, amivel az új szerb hatalom szembesülni kényszerül. Valahol a sor legelején kellene feltüntetni az ilyen politikai retorika kitörlését, az ilyen nyelvi alakzatok és figurák kiirtását, mert ezek a demokráciában nem maradhatnak fenn. Végleg száműzni kell a nagy vezér és a nagy nép fogalmát. A demokratikus szerbiai hatalomnak meg kell tagadnia a "Mennyei nép" lidérces világát, mint ahogyan Koštunica úr is megtagadta, hogy a megbukatott elnök rezidenciájába költözzön, és elfoglalja üresen maradt trónját. Ez nem szerénység kérdése, hanem az értelemé.
2000. október 17.
4. Legyél hős és hallgass!
Jugoszláviában a bombázások végét követő napon, az "Amikor azt mondom újság" (június 11-től kezdve) az első oldalon hatalmas betűkkel hozta mindenki tudtára: "A nép hős!". A szerkesztőség ezzel a címmel igyekezett kiemelni Miloševićnek a háború befejezése alkalmából a néphez intézet szavainak lényegét. A cím megválasztása egyáltalán nem ütközött különösebb nehézségbe, a szövegben a szerző, esetünkben az Elnök, maga is leírta a háborúval kapcsolatos összefoglalóját: "A nép a hős - talán ez a legtömörebb következtetés, amit a háborúval kapcsolatban levonhatunk". Azonban, mintha Ő maga is kételkedett volna abban, hogy mi, az Ő népe, csak úgy magától ráébred hősi mivoltára, ezért ehhez a velős megállapításhoz gyorsan hozzákapcsolt még egy mondatot, eligazítva mindenkit, hogy hősiességünket mint feladatot és mint kötelességet kell elfogadnunk, függetlenül az ettől netalán eltérő vélemények vagy érzések előfordulásától. "A nép hős, és ezért hősnek kell éreznie magát, és ezért hősként kell viselkednie, ami azt jelenti, hogy méltóságteljesen, felelősségteljesen és nemesen." Ami azt is sugallja, hogy a népnek meg kell vetnie a gyávákat. Az Elnök pedig készségesen a segítségünkre sietett, leleplezve kik is azok, és hol találhatók, s azonnal meg is nyugtat bennünket, hogy azok az országot már régen elhagyták, és hogy kevesen vannak, és hogy "történelmünk során még sohasem volt dolgunk olyan kevés gyáva emberrel, mint ebben a mostani háborúban, de azok is már mind elszöktek az országból, hogy külföldön, a biztonságban várják be a háború kimenetelét." Az eligazítás pedig véletlenül sem feledkezett meg arról, hogy ennek a hősi népnek hogyan kellene vagy hogyan illene döntenie a gyávák sorsáról: vagy megakadályozza visszatérésüket az országba, vagy hazaengedve, leköpdösi őket.
A miloševići-politika különböző szószólói és követői, amint meghallották a népről mint a hősről szóló örömhírt, megkezdték szétkürtölését magánál a nép körében. A vezetőség, a hatalom és a hozzá közeli pártok nyilatkozataikban egymás után ecsetelték a nép hősisségét, szinte kényszerítve, hogy ezt már el is higgye.("Amikor azt mondom újság" június 11. és 12. számában) Az "egész nép hősiességét" hangoztatták, annak "hősi és hazafias lángelméjét", a "hősi nép ellenállását" dicsérték. Egyedül csak a "mi népünk" értelmezése körül támad egy kis kavarodás. Pedig Milošević nagyon világos volt. Szembetűnően világos. Kiérezhetően fontosnak tartotta eloszlatni annak a gyanúját, hogy az Ő szívéhez kizárólag csak a szerbek állnának a legközelebb. "Amikor a népünkről beszélek - magyarázza -, akkor Jugoszlávia minden polgárára, minden nemzetiségére gondolok." A jugoszláv kommunisták, tartva ehhez magukat, mindjárt a "jugoszláv nép hősiességéről" kezdenek beszélni. Közben, "Az emlegetett újság" (jún. 12.) politikai kommentátora figyelmen kívül hagyva az elhangzottakat, a "népi heroizmust" kizárólag csak a szerbekre vonatkoztatja, megindokolva ezt azzal, hogy az "a szerb népre inkább jellemző, amire még annak idején Jovan Cvijić is rámutatott". "A mi népünk" - a kommentárban - csak a szerb nép lehet, mert összefogó erejével a nemzeti identitás hordozója is egyben. "Amikor ebben a háborúban - írja a kommentátor - Koszovóért harcolva a nemzeti identitásért is küzdöttünk, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ennek az identitásnak fő hordozója az igazságosság és a jogosság mellett - a szerb összetartozás." Elképzelhető, hogy a Jugoszlávia minden polgárának szánt elnöki nyilatkozat lapunk értelmezésében eltérést mutatna a kijelölt milosevici politikától, mintha ez annak szerb nacionalista változata lenne? Mondani sem kell, a kérdés tisztán retorikai természetű.
Milošević, a nemzethez intézet beszédében "a haza védelmekor elesett hősökre" is kitér, azzal az ígérettel, hogy "neveik egészében közzé lesznek téve", ami a visszhangként visszatérő egyéb hozzászólásokban és cikkekben kibővült a rendőrség és a hadsereg hősiességével. Milošević a hősökről szóló beszédében - igazán szembetűnően - nem nevezte néven a hősöket. Politikusai a háborúról tett kijelentéseikben és észrevételeikben hűen követték ezt, mi több, már a háború alatt is különösen feltűnő volt, hogy kivétel nélkül kerülték a hősök megnevezését. Semmit sem lehetett hallani Draganról, Arkanról és Gliskáról, de Tepić tábornokról és egyéb hasonlókról sem. Az egyetlen ember, akinek háborús hősiességét kidomborították, az Milošević volt. A háború győztes kimenetelét az újságokban az ő győzelmének, "bátor és bölcs politikájának" tulajdonították, mint ahogyan azt a Szerb Nyugdíjas Szövetség (Savez penzionera Srbije) közleményében találóan meg is ragadta. A Jugoszláv Hazafias Szövetség (Patriotski savez Jugoslavije) soraiban minden bizonnyal sokkal több és tapasztaltabb tollforgató ügyködhetett, mert Miloševićről ennél is lényegbevágóbb felfedezéssel álltak elő, ami szerint Milošević és a nép heroizmusa egy és ugyanaz: "Az Ön műve és erőfeszítései szimbolizálják népünk egységét és heroizmusát." (jún. 12)
Hogy Elnökünknek ne tetszett volna mindez, az már valóban hihetetlen. Persze, ennek ellenére, olyan képet és benyomást igyekezett kialakítani az emberek előtt, mintha nem kívánná egyedül csak magának tulajdonítani - amennyiben hihetünk neki és a hozzá hasonlóknak - a lényegében győztes háború minden érdemét és dicsőségét, még kevésbé fogadni a hálát a bombázások után ránk hagyott szép jövőképért, mert Milošević, a szerény hadvezér szerepében, a dicsőség és a győzelem babérkoszorúját boldogan átengedi a népnek, sőt, Ő a világgal is csak azért szállt szembe, és az országot is csak azért tette ki többhetes pusztító bombázásnak, hogy ezzel is csak a nép megfékezhetetlen hősi akaratának engedjen. Valami olyasmit akart mondani, hogy mindenki más, az ő helyében, ugyanerre lett volna kényszerítve.
"Szerencsétlen az a nép, akinek hősökre van szüksége" - mondta egy helyen Hegel. A német filozófus nem tudhatta, hogy lesz idő, amikor a totalitárius hatalmaknak és populizmusoknak köszönhetően, még szerencsétlenebb népek fognak élni, olyanok, akik maguk lesznek a hősök.
1999. június 14.
7. Az irónia gyilkos kisugárzása
A szerbek azoktól, akik harcba vitték őket Koszovóért, a napokban azt kapták, amit megérdemeltek: kitüntetéseket. A háború hozama ebből a szempontból rendkívül jónak ígérkezett. A régi (az előző rendszerből visszamaradt) és az új (múlt év decemberében kreált) érdemrendek, érmék, plakettek, koszorúk, jelvények és egyéb plecsnik sokasága kitűnően termett. A bő termés pedig leszállította azok értékét az átlagember átlagképességére, így minden további nélkül lehetett osztogatni háborús érdemekért. Az államfő, írásunk pillanatáig, már több ezer kitűntetésen is túladott. A mai "Amikor azt mondom újság" két egész oldalt szentelt az elnöki rendelettel kitüntetett különféle egyesületeknek, a rend őreinek és egyéb személyeknek a megnevezésére. (júl. 11.)
Az Elnöki rendelet szövege a kitűntetéseket "a haza védelmében kifejtett kiemelkedő tevékenységért és a megvalósított kivételes eredményekért" ítélte oda. Megdöbbentő, hogy a mellékelt névsor több kultúrintézményt, színházat, galériát, zenekart, kultúrotthont, kiadóházat, múzeumot, egyesületet is felsorol, a már említett kiemelkedő tevékenységért és a megvalósított kivételes eredményekért, tehát egyszóval, a háborús érdemekért. A listán volt néhány igazán jelentősnek mondható szerbiai intézmény és egyesület: a Belgrádi Filharmónia, a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a "Prosveta" kiadóház, és a két legnagyobb szövetség, az UKS és az ULUS. Az Elnöktől, a művelődés terén megvalósított kivételes eredményekért, megkapták az elmúlt évben kreált "Vuk Karadžić" érdemrendet. Most osztották ki először, akkor is azonnal a harci sikerekért.
Mindebből jól kivehető: Miloševićnek szükséges volt éreztetnie, hogy az elmúlt háborúban, a hadsereg és a rendőrség mellett, jelképesen maga mögött tudhatta Szerbiának talán a legértékesebb részét, a kultúrát. A háború előtt és alatt "a nemzet kultúrmunkásai", legyen itt szó Milošević hivatalnokairól vagy az önjelöltekről, minden erejükkel azon fáradoztak, hogy a szerbiai hatalom és a világ közötti szembenállást - Koszovóért - a szellemileg felsőrendűbb szerb kultúra küzdelmeként láttassák a technikailag ugyan fejlettebb, de a kultúra szempontjából alsórendűbb ellenséggel. A háborúra pedig úgy tekintettek, mint valami jól sikerült olimpiai szereplésre, ahol Szerbia aratta a legtöbb győzelmet, és ahol, ahogyan azt Milan Milutinović, Szerbia elnöke megfogalmazta: "tudásunkkal és rátermettségünkkel győztük le a többszörös túlerőben lévő agresszort" (AAMÚ, júl. 1). Az ellenség barbárságával szemben a szerbek a civilizáció vívmányaival álltak ki, a rakétákra és a bombákra a tradíció méltóságával válaszoltak, a városok lerombolását és a civilek legyilkolását könyvvel és énekkel viszonozták. Az ilyen háborúzgatással, Jovan Zebić, a szövetségi kormány egyik alelnökének szavai szerint, nem csak magukat és hazájukat tudták megvédeni, hanem a "világ civilizációjának arculatát" is, hősiességüknek ezzel nem kevés egyetemességet tulajdonítva. "Ezzel - mondja Zebić - népünk az agresszió és a háború legérzékenyebb pontjára csapott le. A kialakulásának kezdetén lévő gonoszra sújtott, elősegítve az emberiség és a nemzetek közösségének a fejlődését, megteremtve a világbéke feltételeit" (AAMÚ, júl. 8).
Eredeti módon járult hozzá Željko Simić, Szerbia kultuszminisztere a győzedelmes szerb kultúra és a modernkori barbárok harcáról szóló történet bonyolításához. Kijelentette, hogy a szerbek a háborúban egy félelmetes, az ellenség előtt teljesen ismeretlen fegyverrel rendelkeztek: a szellem kisugárzásával. A "szerb szellem kisugárzása" - magyarázta a miniszter, amit híven közvetítettek a lapok - "erősebb volt az agresszor bombáinak a kisugárzásától". Megtudhattuk tőle azt is, hogy ez a gyilkosan kisugárzó szerb szellem nem más, mint az irónia szelleme: "Még sohasem jegyezték fel a történelem során, hogy akárcsak egy nép is, amely ilyen arcátlan agressziónak volt kitéve, sikeresebben összpontosította volna szellemi erejét és teremtőképességét, és hogy az iróniával szálljon szembe az ellenséggel, azzal, amivel az nem rendelkezik, mert múltjának emlékezetében az nem található fel, mert nincs hagyománya." (AAMÚ júl. 7)
Ezt maga Simić miniszter mondta Szerbia Művelődési és Oktatói Közösségének díszülésén, ahol átnyújtották a közösség "arany jelvényeit" az arra rászolgált kultúrmunkásoknak. A listán az első ember, aki megkapta az elismerést, Neboljša Pavković tábornok. Ez mintha azt engedné sejtetni, hogy az irónia fegyvere talán mégsem csak egy egyszerű metafora, hanem ennél valamivel több, esetleg szofisztikus harci kiegészítője hadseregünk fegyverzetének? Vagy, ami ettől sokkal, de sokkal közelebb állhat a valósághoz, a vesztett háború végén kitűntetéseket osztogatni a tábornokoknak a kultúrában betöltött szerepükért, a színészeket, költőket, zenészeket és egyéb művészembereket pedig érdemrendekkel jutalmazni a harctéri sikerekért, talán nem a történelem iróniája?
Az irónia azonban kellemetlen és váratlan! Nemigen lehet felügyelni és irányítani. A nemrég megtörténtek is ezt igazolják. Nézzük csak, vajon Szerbia elnöke, Milan Milutinović, amikor nemrég meglátogatta Kuršumliját, tisztában volt szavainak ironikusan gyilkos kisugárzásával: "Megőriztük Koszovót ... Az, hogy pillanatnyilag az Egyesült Nemezetek protektorátusa alá került, az népünk érdeme, mert azért harcolt"? Vajon Nišben a házigazdák, a dohánygyár vezetői érezték az iróniát, amikor Milutinovićot, miután megtekintette a város háborúban elpusztult negyedeit, megajándékozták "a pusztításokról készült fényképekkel és a megfeszített Krisztus ikonjával", és vajon az az újságíró, aki erről az ünnepélyes eseményről "Amikor azt mondom újság" lapjain (júl. 1) beszámolt olvasóinak, szándékosan használhatta az irónia gyilkos kisugárzását, amikor megfogalmazása szerint, ezeket az ajándékokat az elnök "a hála jeléül és mindazért kapta, amit a gyár és a vidék fejlődése érdekében megtett."?
1999. július 14.
3. Rockefeller és a hét kopasz
Valójában ki uralkodik a világon? Amerika? A NATO? A multinacionális cégek? Nem, egyik sem az említettek közül. Erről szerezhettek tudomást "Amikor azt mondom újság" olvasói annak a cikksorozatnak hála, ami az elmúlt napokban a világ urairól jelent meg az újságban. Az igazit nem ezek között kell ám keresni, mert az közönséges halandó számára észrevehetetlen. Mások a mi uraink! A legidősebb lapunk értesülései szerint az egész emberiségen egy láthatatlan, titkos világkormány uralkodik, kezében tartva az emberek sorsát, arra törekedve, hogy hatalmát tovább növelje, és sorsunkat ezzel végleg megpecsételje. A világ élén tehát gazdag és befolyásos összeesküvők állnak, még több hatalmat, még több befolyást áhítva. Összeesküdtek ők a törvényesen megválasztott kormányok ellen és a történelmi egyházak ellen, az ember ellen és az Isten ellen egyaránt.
A világméretű összesküvésekről szóló történeteknek jól ismertek a folklór, a teológiai és a politikai forrásai. Hősei lehetnek jezsuiták vagy szabadkőművesek, anarchisták vagy kommunisták, fundamentalisták vagy a sátán követői, de a legtöbbször csak a zsidók. A zsidó összeesküvés régi mítosza, amit a XIX. és a XX. század ismét felmelegített, szolgált igazolásul a náciknak a zsidók irtására. A mítosz szerint - ahogyan azt Norman Cohn, a téma egyik legjobb ismerője fogalmazta - "létezik egy titkos zsidó kormány, ami titkos ügynökségeivel és szervezeteivel az egész világon felügyeli a politikai pártokat, a kormányokat, a sajtót, a nyilvánosságot, a bankokat, a gazdaság fejlődését". Kizárólagos célja "a zsidó dominancia megteremtése a világban". Cohn még leírhatta a hatvanas évek végén, hogy "az erről szóló történetek szinte teljesen a feledésbe merültek".
Napjainkban mégis úgy tűnik, sokan maradtak, akik nem felejtettek. Sajnos, újból virul az "összeesküvés elmélet", amiről "Az emlegetett újság" is gyakran és részletesen beszámolt. A titkos világkormány létezéséről, annak titkos szolgálatairól és szervezeteiről elejtegetett célzások igazság látszatát csak növelte a témához valódi komolysággal hozzáálló néhány elismert közéleti személyiség megnyilatkozása. Olvashattuk (május 30-ától kezdődő számokban) egy megbecsült filozófus és akadémikus, az uralkodó párt ex ideológusa véleményét, aki szerint elképzelhető némi igazság az összeesküvés elméletben, mert "a világ legnagyobb részét titkos szervezetek uralják", mint amilyen a Nemzetközi Tanács, a Bilderberg csoport, a Trilaterális Bizottság - minden bizonnyal a "világ titkos kormányát" alkotva.
Igaz, a cikkekben expliciten nem tesznek említést a zsidókról , az összeesküvők, akik bitorolják a hatalmat planétánk felett, és akik tagjai az említett "világméretű önjelölt szuperkormánynak", legtöbbször pénzmágnások, befolyásos világbankárok, multinacionális cégek tulajdonosai, világhírű tudósok vagy kiemelkedő politikusok (gondolva itt például a "Bilderberg csoport ördögi tervei" című cikkre; 1999. május 30) vagy - ettől sokkal képletesebben, de egyúttal távolabb is minden nemzeti meghatározottságtól - az "ördög jegyét viselő emberek", az "új korszak apostolai", a "hét kopasz fejű", a "gregori bukott angyalok" (három cikkben részletezve a témát: "Láthatatlan csúcs irányítja a földet", "Ki kicsoda az antikrisztusi összeesküvésben" és "Emberek az ördög jegyével"; július 4-6-ig).
A 666-ról mint az "ördög jegyéről" igen sokat összehordtak ebben a mi paratudományos és parapolitikus sajtónkban (például a Nostradamus című folyóiratban, vagy az ehhez hasonlatos könyvekben), de ha emlékezetem nem csal, akkor erről korábban még nem olvashattunk az "Amikor azt mondom újságban". Úgy tűnt, mintha legidősebb napilapunk tartotta volna a távolságot az említett bolondságokkal szemben. Most, azonban olvasóit arról tájékoztatta, hogy a három hatos az Antikrisztus szimbóluma, és szolgái ahova csak tudják, becsempészik: a schengeni útlevelekre, a közfogyasztási cikkek BAR kódjába, a Louvre piramisába, ami megbízható források szerint állítólag 666 elemből áll össze. Ez utóbbinak az Antikrisztus Francois Mitterrand a szerzője, akinek uralkodása alatt építették, azzal a céllal, hogy "jelképezze a keresztény királyság sírját". Mitterrand eljövetelét az "Azt mondom" szerint még Nostradamus is megjósolta, mint a hét közül az első kopasz világuralkodót. Az összeesküvők a jelek szerint titokban uralkodnak a legfejlettebb országokban, amit lapunk is megerősít, mert például a "G betű a G-7 összetételben nem egy csoportra utal, hanem a "gregori" rövidítésére, a gregori pedig bukott angyalokat jelent, akik Isten ellen lázadtak".
A cikkek "Az említett újságban" minden tolakodás nélkül, diszkréten terelik az embert arra a következtetésre, hogy az antikrisztusi összeesküvés az égi és a földi uralom megszerzése érdekében (és ami sokkal borzasztóbb, a mi szabadságszerető hazánk megszerzéséért is), valójában zsidó cselszövés. A legfőbb, a legbefolyásosabb - talán mondani sem kell - a leggazdagabb összeesküvőt David Rockefellerben ismerték fel. Mert Rockefeller a saját ügynökségei mellett, a legtöbb titkos és rosszindulatú szervezet, klub és szövetség élén áll, amiről a "valóban" jól értesült újság be is számol az olvasóknak. Rockefeller a főnök az USA Nemzetközi Tanácsában, a Bilderberg csoport irányítója, a Trilaterális bizottság létrehozója. De legfőbb funkciója mégis a Komitét 300 képviselete, aminek tagjait a források néha "Olimpikonokként" is emlegetnek. "David Rockefeller a fejes ennél a hatalmas oligarchikus és nemzetek felett álló szervezetnél, "a Dávid törzséből származó császár" titulusával, befolyásolva a világ kormányait, kormányozva az egész földgolyót".
A világ elleni összeesküvés gondolatának - annak legrégebbi és legveszélyesebb változatának, a zsidó összeesküvésnek - időnkénti boncolgatása, még így kimondatlanul, indirekt formában is, mint ahogyan az "Amikor azt mondom újság" teszi, figyelmeztetés mindenkinek, hogy ahol ez megtörténik, ott kaotikus állapotok uralkodnak. A kaotikus állapotok között pedig a felelőseket értelemszerűen nem ott keresik, ahol azok igazából megtalálhatók, hanem eszelősen valahol máshol, közben gyűlöletet és gonoszságot szítva, mint ahogyan azt az antiszemitizmus évszázados tradíciója is bizonyítja.