Kopeczky László
Ezred-, század- és egyéb vég

Fő fejünk, majd szétreped,
Hogy oldjuk meg a megoldhatatlan helyzetet?
Hisz fenyeget éhség, hideg, setét,
Takarékpénz?. Már a cipőnkben sincs betét,
Sejtettük, előre tudtuk, jóval;
Nem jutunk messzire a döglött lóval,
Reménykedtünk mégis,
Ha jön is, odébb még a vég is,
De nem erősít tagadás, se hittan,
Gondolni se jó rája,
Üt-e, jön-é a Nagy Bumm órája?.
Ajaj!. A baj ott van, hogy erőst itt van.

Sírom fölé hajolva

Nem számolok el én magammal senkinek.
Minek!
Komor leszek és kimért,
Nem tartozom én felelősséggel, csak rímeimért,
Tetteim fakulnak már a messze semmiben,
Maradjunk ennyiben,
Nem tetszik, ha úgy maradok a képben,
Hogy megkövetem a szart is, mert beleléptem,
Egy marék hamut Sors, azt hintsz el,
Meghaltam, nem mindegy milyen gerinccel?
Ha kifogás kell, magamban keresek. Hol máshol?
Szédültem is bolygom ettől a forgástól,
Vak voltam, aki sötét égre néz föl,
És nem értettem, nem értettem semmit az egészből.

De már.

Hallom, és ez nem az én dalom,
Más türelmetlen is velem rálegyintsen:
"Senkinek joga hallgatni nincsen!"
Igen, üvölteni késztet, ha látom a vészt,
De engem még a gondolata is elenyészt,
És okkal,
Üvölthetek még együtt fogatlan farkasokkal?
A torkom is ugyan berekedt már,
"Ennyi!. A többi megvár."
S hol az igazságom, amit egy sikoly bevés?
A Gonoszon nincs egy repedés,
Szám csak némán tátog,
Testvéreim, nem számíthattok mostantól - csak rátok,
Magatokra maradtatok a kiáltozásokkal,
Többet vártatok tőlem. Sokkal?
Keressetek hát nálam szilárdabb alkatot,
Nem tudom tovább elhallgatni, hogy hallgatok,
Ebben a tusában rangon aluli a rangom,
És mit mondjak. Nem is hiányzik nekem a hangom.