Tomkiss Tamás
Ördögök
 
Egy szép viharban ázva vár
a pesti démon rá a sarkon.
Szemébe lógó, gyertyaként
folyó haját középen égő
dohányparázs izgatja szét.
Pokolbeli krassz krilltelepként vár.
Ördög látja, tudja.
Találkozásukat csak egy
példányban őrzik
dark könyvtárnokok.
Árnyék rajta.
A sarki kézfogásnál mintha csak
megkordult volna egy
mélyen megbújó nagy gyomor.
Ha volna hang a falban, ott
a sarkon, az árnyék mondaná
magának, az ördög vitte el.
Találkozások nagy tudását
lemossa szép patakként így
a fal, a szép csatorna mélye, szép
falán az ördöngös visszhang.
 
 
Szabad lény
 
Ahogy elegánsan berúgta maga mögött az ajtót,
halott fintorba borult az ablak mögött az ég.
Mint a magányba fulladt részeg csalódott.
Csak csikorgott a visszhang, a szakadás előtti fék.
A gyomra égve fájt, az idegvéggel csókolózó szép rozé
csak lökte szét a testbe minden gyógyszerét,
s a méreg körbefogta hideg, szürkülő agyában
a századvéges torz zenét.
Mintha Beethoven és a Damned egy időben és helyen,
úgy szólt benne minden indulat.
Dohány-, szesz-, kávé- s laktózmérgezéses szerveit
égi lények cserkészték durván. Leprás albínók, egy kis mulatt.
Az ajtó mellett, lassan nyíló résben, pereg le a vakolat.
Az üvegszilánk pora a talp alatt, a linóleumon.
Durva jóskörökbe rendeződött elveit elemzi a fény.
Ami ebből az egészből megmarad, egy neuron,
egy hálóból kitépett, magányos fényideg.
Bolyong át a fejbe az extrabassz fejhallgatón.
Egy szelíd, kívülálló, csillagból lövődött vírus
osztja szét az áldást benne lassan és elhalkulón.
 
 
Hidegvágó
 
Aláhanyatló napba nézett.
A csontjában érezte vádló,
mohón rámozduló hatalmát
a déli szélnek. Szennyes árban
utálta önmagát a hídról.
Nem hitte volna el, ha mondják,
hogy ennyire megváltozott már.
Az ólomszürke víztükörben
szemezve önmagával hosszan.
Mögötte áll a furcsa szellem.
Szellemképben tartott fagyott szín.
Pupilláját körben fémes láng
takarja. Kristályát szétvágja
benne krómpengéjével a jég.
 
(megjelent: IV 6)