Tomkiss Tamás

Ördögök

 

Egy szép viharban ázva vár

a pesti démon rá a sarkon.

Szemébe lógó, gyertyaként

folyó haját középen égő

dohányparázs izgatja szét.

Pokolbeli krassz krilltelepként vár.

Ördög látja, tudja.

Találkozásukat csak egy

példányban őrzik

dark könyvtárnokok.

Árnyék rajta.

A sarki kézfogásnál mintha csak

megkordult volna egy

mélyen megbújó nagy gyomor.

Ha volna hang a falban, ott

a sarkon, az árnyék mondaná

magának, az ördög vitte el.

Találkozások nagy tudását

lemossa szép patakként így

a fal, a szép csatorna mélye, szép

falán az ördöngös visszhang.

 

 

Szabad lény

 

Ahogy elegánsan berúgta maga mögött az ajtót,

halott fintorba borult az ablak mögött az ég.

Mint a magányba fulladt részeg csalódott.

Csak csikorgott a visszhang, a szakadás előtti fék.

A gyomra égve fájt, az idegvéggel csókolózó szép rozé

csak lökte szét a testbe minden gyógyszerét,

s a méreg körbefogta hideg, szürkülő agyában

a századvéges torz zenét.

Mintha Beethoven és a Damned egy időben és helyen,

úgy szólt benne minden indulat.

Dohány-, szesz-, kávé- s laktózmérgezéses szerveit

égi lények cserkészték durván. Leprás albínók, egy kis mulatt.

Az ajtó mellett, lassan nyíló résben, pereg le a vakolat.

Az üvegszilánk pora a talp alatt, a linóleumon.

Durva jóskörökbe rendeződött elveit elemzi a fény.

Ami ebből az egészből megmarad, egy neuron,

egy hálóból kitépett, magányos fényideg.

Bolyong át a fejbe az extrabassz fejhallgatón.

Egy szelíd, kívülálló, csillagból lövődött vírus

osztja szét az áldást benne lassan és elhalkulón.

 

 

Hidegvágó

 

Aláhanyatló napba nézett.

A csontjában érezte vádló,

mohón rámozduló hatalmát

a déli szélnek. Szennyes árban

utálta önmagát a hídról.

Nem hitte volna el, ha mondják,

hogy ennyire megváltozott már.

Az ólomszürke víztükörben

szemezve önmagával hosszan.

Mögötte áll a furcsa szellem.

Szellemképben tartott fagyott szín.

Pupilláját körben fémes láng

takarja. Kristályát szétvágja

benne krómpengéjével a jég.

 

(megjelent: IV 6)