Vass Tibor

Tükör-kő

- Ádám János fotóművész képsoraira -

 

"Volt egyszer egy reumás szirén.

Lófarok, halfarok. Nő- és légnemű.

Hűsölne hóban a hős."

(Marcella naplójegyzeteiből)

 

Áll a vízben. Vöröshajú, hóbőrű. Egyetlen

csókjától jól fejlett fényt kap a reggel.

Így szeretném papíromon is: vesztemet

színre-fordítva. Menteni rá a menthetőt,

hívni vissza rá az arcát. Szép, mint

 

vízbefúlt soványaké. Lassú száradás

lenni csak, a horizont polaroid-magatartása.

Függeni két nyálszínű csipeszen, átlátni újra

a pillanatot: elcsöppent nedvét félúton,

szájszéle, kézfejem között. Melle dús,

 

szőrzetét nem ismerem. Egyszer nyalja meg

a számat, torkomat. Nem tart sokáig, ahogy

én sem, puffadok, elfolyok nappali holdja

nagyvörös udvarában. Pikkelysömör.

Szennyléje vagyok és száradása. Nagyujja

 

cseppjén bűzlő csontkovács, ropogtatnom

van mit, kontrasztunk önkioldó kínjait.

Nem írhatom hozzá, csak a hiányom, ahogy

hiányzom magam a szájából, ha arról

álmodom. Halpénz négyrét hajtva, akad jó

 

rolnipapír. Szirénapróba. Innen látni,

bemozdult melle a táj, innen nem látni mást.

Eltelek, eltelít, ismét új évszak. Milyen

mélyre ér a nyelve, akárha gyík, s oly fürgén

elhajol. Lejjebb nem halad, az izületei,

 

jut eszembe, ropogtatni, eszembe se jutna,

eltelek azzal, ahogy eldől. A sorsom is.

Nézem, ahogy a mólón napozik. A mérhetetlen

fény: kifekszik hátára a kő. Tükör-kő:

nagyított négyzetminta, félhanyatt. Ingára,

 

bongára áll közben a melle, tört újságot lapoz;

befűzném épp a filmet, közben nézem, azt

nézem, ahogy a szeme kék, ahogy-kék, ezt most

veszem csak észre, korábban fontos szempont

volt pedig. Szorzom a mintát, huszonnégy kocka

 

jön, spórolnom kell, nem ilyeneket észrevenni.

Fűzök. Hullámsír. Nyálam a könnye. Szúrja a nap,

átfordul. Szúrja a napot. Hívatlan volt, hívatlan lesz.

Exponált hiányjel. A hullám sír. Levegő kapkod

utánunk, s a fullasztó hősség: nézhetjük szomorúan

 

az időt, mint győztes luftballont a gyermekek.

Sárgával kezdődő spárga a kép. Majd kilök a víz,

mint holtakat. Áll a vízben, kilóg megint a keresőből.

Legyint egyet, másnap a piacon nem fizet, azt súgja,

nem ettől lesz rövidebb.

 

 

Rí is, oáz is

 

Alkony a lepedő gyűrt szaharáján, szép, mint

ujjbegyben váratlan megpattant hajszálér.

Levél nem mozog, merev a domb, zsibbadás

után önnön magára döbben így a csönd,

ezt így kell mondani, az ember kénytelen egy

idő után elnézni, hogyan gondolkodnak erről

a gejlről azok nők, akik értenek a zajhoz.

Azt hittem, csak hajnalban képesek ekkora

csöndre a ligetek, ebből is tűnik, fickós

hazugság az egész, nem mentenek közhelyek.

Néha mit meg nem teszek egy szőke hajszálér':

melléért görbe orrát, körme kormos félholdját.

Orrából rőt szőröket, gennybe gyűlt pattanást.

Fehér parasztblúzán sárga mandzsettáját,

füle hulló zsírját, szkarabeusz tol kiadós kúrás

után ekkorákat. Háttal végre segge sebző

csontjának. Hallani, kókuszhéjjal ráspolyozza

combja tövét, ordít közben élvezettel nagyokat.

Fordulok, innen a maszturbáló kókusz látszik.

Erre jön, megint erre jön, van mersze újra erre

hozni a melleit, mennyit vagyok képes meg-

bocsátani még, az ember kénytelen. Leve szaga

két lépéssel tart előrébb, déli teveszar ilyen

büdös. Csend van pedig, homok, levél nem

mozog, merev a domb, megpattanni ideje nincs

az érnek. Mennyit vagyok még. A csöndet vérnek

látni nem elég, kell továbbá púpnak a nő, ha

megszorulok, mint így, jól jön még, tisztázni egy-

két alkonyt, homokszemet, szélt, buta közhelyet.

 

 

(megjelent: IV 2)