Sylvia Plath

Születésnapi költemény

 

1

Kicsoda

 

A virágzás hava betelt. A gyümölcs

Elfogyott vagy rohad. Csupa száj vagyok.

Októberben raktározni kell.

 

A fészer dohos mint a múmiagyomor.

Szerszámok, nyelek, rozsdás ekevas.

Itt vagyok itthon, halott fejek közt.

 

Hadd üljek virágcserépbe

A pók úgyse figyel majd.

Eltömött muskátli a szívem.

 

Talán ha a szél nem lebegtetné tüdőm.

Szirmok között kutyatest szaglász. Fordítva nyílnak.

Csörömpölnek, mint hortenziabokrok.

 

Vigasztalnak szétmálló fejek

Kiket tegnap szögeztem fel:

Bennlakók, kik nem telelnek át.

 

Káposzták: féreg-lila, ezüst-máz

Makacs fülek, molyette-bőr ruha, de

zöldszívűek,

vénájuk disznózsírfehér.

 

Ó, a gyakorlat gyönyöre!

A narancsszín tököknek nincs szeme.

E termek tele nőkkel, ki azt hiszik,

Ők madarak.

 

Unalmas iskola ez.

Gyökér vagyok, kő, bagoly-hulladék

Minden álom nélkül.

 

Anya, az egyetlen száj vagy

Melyhez nyelv lehetnék. Másságok anyja

Falj föl. Tátongó kosár, kapualj-árnyék.

 

Szóltam: emlékeznem kell, milyen a kicsinység.

Mekkora virágok nyíltak!

Piros, lila szájak, csodás-gyönyörűek.

 

A szederszár gyűrűi megríkattak.

Most felgyújtanak, mint egy villanykörtét.

Hetekig semmire sem emlékszem.

 

2

Sötét ház

 

Sötét ez a ház, nagyon nagy.

Én építettem,

Csöndes sarokból celláról- cellára

Rágcsáltam szürke papírt,

Ragasztó csöpögött,

Fütty szólt, fülem botja mozgott,

Míg másról képzelegtem.

 

Oly sok benne a cella

Sok sikamlós vájat!

Bagoly-kerek vagyok,

Saját fényemnél látok.

Bármelyik nap kutyát kölykezhetek

Vagy lovat ellek. Hasam moccan.

Még több térkép kell.

 

A velővel telt járat!

Vakond-kézzel föleszem utam.

A Csupaszáj bokrokat nyal föl,

Fazéknyi húsokat.

Régi veremben él,

Köves lyukban. Ő a hibás.

Kövér fajta.

 

Kavicsszag, répa-csarnokok.

Orrlyukacskák zihálnak.

Alázatos kis drágák!

Lényegtelenek, csonttalanok

Mint az orr forró és jó itt

A gyökerek gyomrában.

Íme, egy édes kis anya.

 

6

Boszorkányégetés

 

A piactéren már halmozzák a rőzsét.

Gyatra kabát egy bozótnyi árnyék. Belakom

Viaszmás-vízióm, egy babatestet.

Émelygés jön most: banyák céltáblája vagyok.

Csak ördög űzheti ki az ördögöt.

A vörös levelek haván tűz-ágyba kapaszkodom.

 

Könnyű okolni az éjt: egy ajtószájat,

A cellagyomrot. Elfújták csillagszóróm.

Sötét bogár-asszony madárkalitkában tart.

Mekkora a halottak szeme!

Viszonyom van egy szőrös lélekkel.

Füst kígyózik föl a búra csőréből.

 

Ha elég kicsi vagyok, kárt nem okozhatok.

Ha meg se moccanok, semmit se borítok föl. Így szóltam,

Fedő alatt kuporogva, picin, moccanatlan, mint egy rizsszem.

Meggyújtják a gázrózsákat, gyűrűről gyűrűre.

Sok a keményítő, kis fehér cimborák. Növünk.

Kezdetben fáj. A bíbor nyelv igazat mond.

Bogarak anyja, csak nyisd ki tenyered:

Lepkeként szállok láng-szájon át, meg se perzselődöm.

Add vissza alakom. Megszerkesztem a napokat,

Párom a por, kő árnyékában.

A bokám ragyog. Eléri combom is a ragyogás.

Elvesztem, elvesztem. Betakar ez a fény-palást.

 

7

A kövek

 

Ez az a város, hol embert szerelnek.

Egy hatalmas üllőn fekszem.

A lapos, kék ég-kör

 

Elrepült, mint egy babakalap,

Ahogy kizuhantam a fényből. Beléptem

A közönyösség gyomrába, szótalan szekrénybe.

 

A mozsártörők anyja kisebbé tett.

Csöndes kaviccsá lettem.

A has kövei békések voltak,

 

A kőfej csöndes, nem mozgatta semmi.

Csak a száj-üreg dudult,

Időszerűtlen tücsök

 

Csendek kőfejtőjében.

A városban lakók hallották.

Befogták a hallgatag, különálló köveket,

 

A száj-üreg sírta el az utat.

Embriórészegen

Szopom a sötét bimbóit.

 

Étel-tubus ölel. Zúzmóim spongya csókolja el.

Az ötvösmester vésőjével felfeszíteni

Készül egy kőszemet.

 

Ez a pokol-után: látom a fényt.

Szél nyitja fel most a fül-

Kamrát, vén hergelő.

 

Víz lágyít tűzkő-ajkakat,

Nappal veti egykedvét a falra.

Vidám munkások

 

Hevítnek fogót, emelnek finom kalapácsot.

Áram zavar fel drótokat,

Volt volt után. Bélhúr tartja össze repedéseim.

Egy munkás most rózsaszínű torzót hoz.

A raktár szívekkel tele.

Pótalkatrészek városa.

 

Bepólyált tagjaimból édes gumiszag száll.

Fejet kezelnek itt, és végtagot.

Pénteken gyerekek jönnek,

 

Kampójukat kézre cserélik.

A halott itt hagyja a szemét.

Ápolóm kopasz, mundérja a szerelem.

 

A szerelem átkomnak csontja és ínja.

A váza, a házak, helyreállítva,

A ravasz rózsa.

 

Tíz ujj formál tálat az árnynak.

Varratom viszket. Nincs mit tenni.

Újonnan leszek jó.