Bányai János
A bennszülött etnográfus

(Kosztolányi kisprózáiról)

Kosztolányi munkáinak befogadástörténetében viszonylag kevés figyelem irányult nem fikciós prózáira - "kisprózáin" is legtöbbször novelláit, vagy a novellánál is rövidebb fikcionális írásait értik. Holott Kosztolányi prózaírásának van egy legtöbbször publicisztikainak mondott, kivételesen gazdag és sokszínű, a szokásos jelentésű "kispróza", vagy a szintén szokásos "rövidtörténet" műfajfogalmába nehezen besorolható, a fikcionális és referenciális közötti választóvonal mentén felismerhető rétege. Az ide tartozó prózák leginkább talán a kulturális műfaj nehezen körülírható nevével jelölhetők, mert úgy publicisztikák, hogy nem tájékoztatnak, nem is analitikusak, és a hagyományos publicisztikai műfajok nevével sem, vagy csak ritkán és megszorításokkal jelölhetők. Ezek nem tárcák és nem riportok, nem kommentárok és semmiképpen sem tényfeltáró közlések. Ugyanakkor nem fikciók, mert beszédmódjuk és hatástörténetük különbözése éppen a szokásosan irodalminak tudottakhoz képest értelmezési szintjüket a köznyelvi és nem az irodalmi értelmezhetőség határai között jelöli meg. Viszont mindenképpen a kultúra beszédmódját jelentik. A kultúra mint emlékezet, a kultúra mint világlátás, a kultúra mint én- és közösségismeret, nyelv és értékismeret ragyog fel Kosztolányi ezen "kisprózáiban", ezért mondhatók kulturális műfajoknak, olyan műfajoknak, amilyeneket (régóta átalakult vagy átalakításra szoruló hiedelem szerint) képzett etnográfusok és antropológusok gyűjtenek primitív, vagy primitívnek vélt népek és törzsek adatközlőitől.

Az így értett kulturális műfajt Kosztolányi újságíróként művelte. Többször panaszolta, főként levelekben, hogy milyen sok erőt vesz el tőle az újságírás. 1906-ban Szabadkáról Babitsnak küldött levelében magát "egy újságírásban kifáradt ember"-nek mondja, máskor azt bizonygatja, hogy elég erőt érez magában az újságírás csábításaival szembeni ellenállásra. Nem állt ellent a csábításnak, nem is őrlődött fel az újságírásban, élete végéig sem fáradt igazán bele. Haláláig állandó munkatársa volt a "szatócsok lapja"-ként számontartott Pesti Hírlap-nak. Ebbe a liberális hagyományokat követő és ellenzékiségre hajló újságba - Kiss Ferenc szerint - "Írhatott kedve szerint, amiről akart, s mégis megfelelt a lap igényeinek, nemcsak tehetsége, de egész szemlélete okán is. S azokban a jegyzetekben, naplókban, rajzokban, hangulatképekben, gondolatsziporkákban és elmélkedésekben..." amelyeket a lapban közölt "lépten nyomon szóhoz (is) jutnak mindazok a gondolatok és érvek, amelyekkel a személyiség öntanúsításának művészi dokumentumaiban emberi teljességükben, az esztéta teóriáiban dogmává merevült formában találkozhattunk. Ezek az írások egy-egy fontosabb Kosztolányi-gondolat vagy mű elemzésénél előzményként, változat vagy adalékképpen is mindig fontos tanulságokat adnak. Legtöbbet éppen az Édes Anna, a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat elemzéséhez."

Monográfusának nincs magas véleménye az újságíró Kosztolányiról, de úgy látszik az író Kosztolányiról sincs nagy véleménnyel, amikor arról beszél, hogy szerinte az újságíró írásaiban az író "esztéta teóriáiban (sicc!) dogmává merevült formában találkozhatunk". Ezzel együtt az újságíró Kosztolányi írásait "előzményként, változat vagy adalékképpen" kezeli más nevezetes Kosztolányi művek "elemzéséhez". Az életmű peremére helyezi tehát ezeket az írásokat, nyilván abból a meggondolásból, hogy az "irodalmiakhoz" képest ezek irodalom "előttiek", hiszen előrejelzések, bejelentések, adalékok az igazi "irodalmiak" viszonylatában. Másszóval, a monográfus az újságíró kisprózáinak elemzését és értelmezését más művek függelékeként elhárítja. Kiss Ferenc azonban néhány sorral később, mintha megfeledkezne saját ítéletéről, belátja, hogy "egy szemlélet, egy személyiség a maga mértéke szerint széljegyzetelte általuk a világot". De nem folytatja a felmerült gondolatot, holott messzire vihetné az a meglátás, hogy a hírlapíró Kosztolányi kisprózáiban "széljegyzetelte a világot". A fiktív és a referenciális közötti keskeny és gyakran esetleges sávon kialakult kulturális műfajok a világ széljegyzeteléseinek (is) tekinthetők. Ezekben a széljegyzetekben azonban nem a "személyiség öntanúsítása" ismerhető fel, hanem a "szakértő antropológus" számára a "bennszülött antropológus" ismeret- és adatközlése a "világról".

Németh László másként és másnak látja Kosztolányi hírlapírói kisprózáit. A Bölcsőtől a koporsóig "publicisztikáiról" mondja, hogy a "riporter" "kérdései mögött (pedig) a költő kész tudása ül, akinek a főnevek nemcsak szavak, hanem önálló mondatkörök, ifjú, aggastyán, olasz és finn, boltiszolga és mentő egy belső mitológia alakjai." (Kiemelés: B.J.) Majd így ír Németh László: Kosztolányi kisprózáiból "az első gyermeki szemlélet apró mondái kelnek ki." Máshelyütt, az Alakok című kötetet ismertetve mondja, hogy "kétszer olvastam át az életnek ezt a kézilexikonát..." (Kiemelés: B.J.) Fontos odafigyelni Németh László szóhasználatára: "önálló mondatkörök", "belső mitológia", "apró mondák" - úgy gondolom, a kulturálisnak mondott próza műfajai ezek, azok a műfajok, amelyekkel az etnográfusok adatközlői élnek. Nem mellékes a "kézilexikon" szó sem, hiszen a lexikonok szócikkeinek egy jelentős része rögzíti meg közli a kulturális műfajokat. És mindenképpen érdemes odafigyelni arra, hogy a "főnevek" nemcsak szavak, hanem "önálló mondatkörök", mert ebben a metaforát mítosznak tekintő elmélet jelzése ismerhető fel. Németh László gyors megfigyelései azonban megmaradnak az első közlés, a jelzés szintjén - sajnos nincs folytatásuk. De a folytatás hiánya ellenére Németh László, ha nem is mondja ki, eltávolodott a kisprózáknak nagy művek előzményeként való értelmezésétől, és a műfajnevek felsorolásával a kisprózák önmagukban való teljességét figyelte meg, bár ő is, úgy látszik, az életmű peremén látja ezeknek az írásoknak a helyét. Máshelyütt Németh László így ír: "Aki ismeri Kosztolányinak a Pesti Hírlap-ban megjelent apró cikkeit, a prózának ezeket a gyönyörű szonettjeit, feltűnik, mennyire hasonlítanak a versei ezekhez a cikkekhez." (Kiemelés: B.J.)

Kiss Ferenc is, Németh László is mentséget kerestek, és találtak Kosztolányi hírlapírói kisprózáira. Egyikük értelmüket és indokoltságukat a nagy művek felől látta bizonyítottnak, másikuk abban, hogy Kosztolányi "vérbeli művész", aki "azt gondolja, hogy ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg legtökéletesebb műveit. ... Folyton meghajol, s ő az, aki sohasem hajol meg." Németh László szép leírásából az "újságzug" főnevet kell kiemelni, mert nem szó csupán, hanem "önálló mondakör": a kulturális műfaj metonimikus nevesítése, megjelenése helyének kijelölése és meghatározása. Az "újságzug" nem a legfontosabb helye az újságnak, ott nem közölnek fontos információt, se fontos üzenetet nem közvetítenek. Az újságzug kitöltésre váró rejtekhely. És ez a mindig szűkre szabott, "húsz centi hosszú, öt centi széles" hely a megszólalás szituációja, másszóval, az etnográfus és az adatközlő között létesült fizikai, de érzelemmel telített tér. Ebben a térben jelennek meg a kultúra jelei és történetei, mondatkörei és mítoszszilánkjai, itt ismerhetők fel a megértés történetei, az "én" és a "te" és az "ő" sokágú kapcsolata, a dialógus elementáris formája.

Kosztolányi, a "bennszülött etnográfus" ebben a beszédhelyzetben, ebben a korlátozottságával műfajteremtő "újságzug"-ban szólal meg. Megszólalásának műfaja az irodalom peremvidékén van, mert az irodalmitól eltérő megformálási munkálat terméke, de a kultúra középpontjában, és ezért megértését nem irodalmi kódok és konvenciók feltételezik, bár kontextuálisan, retorikailag, intézményileg, műfajilag, politikailag és történetileg meghatározott, mint minden "etnográfiai írás", ahogyan azt James Cliffordtól tudjuk. Kontextuálisan Kosztolányi publicisztikai kisprózáit, illetve kulturális műfaját a megjelenés helye, retorikailag a közvetlenség és a közvetítettség konvenciói, intézményileg az újsághagyomány, műfajilag a novellától, a verstől való könnyen látható megkülönböztetettsége ("a próza gyönyörű szonettjei"), politikailag a Pesti Hírlap liberalizmusa és viszonylagos ellenzékisége, történetileg a múlt század első harmadának világképe határozza meg.

James Clifford megfigyelése szerint "az etnográfiai írásokat tulajdonképpen abban az értelemben nevezhetjük fikciónak, hogy 'megcsináltak', 'megformáltak' (fashioned), tehát a latin szó gyökerének - fingere - értelmében. A 'csinált' (making) jelentés megőrzése mellett azonban fontos a kitalált (making up), a ténylegesen nem létező dolgok kitalálásának aspektusa is." A "megcsinált" és a "kitalált" szövegformáció elkülöníthetetlenül együttes megjelenése Kosztolányi hírlapírói kisprózáiban az adatközlőt és az etnográfus szerzőt egy személyben láttatja. Kosztolányi tehát olyan "bennszülött etnográfus", aki egyszerre "találja ki" a jelentések szavait és "csinálja meg", vagyis teszi közlésre alkalmassá a harmincas évek mindennapjainak mítosztöredékeit, mondaköreit, tiltásait és hiedelmeit, konvencióit és félelmeit. Kosztolányi bennszülött adatközlő és tudós antropológus egy személyben. Nem mondható, hogy Kosztolányi kisprózáiban "ténylegesen nem létező dolgokat" talált volna ki, de kitalált egy "kétszemélyű" elbeszélőt, egy bennszülöttet és egy etnográfust vagy antropológust, aki az újságzugban széljegyzeteket készített és közölt a világról, és ezzel, miként Roland Barthes tette a Mitológiák-ban, vagy Umberto Eco a "minimálnapló"-nak mondott Bábeli beszélgetés írásaiban, a fikcionalitás és a referencialitás egymáson való átvezetésével a húszas és harmincas évek mindennapjai mitológiájának rendszerbe csak rekonstrukció útján fogható töredékeit írta le és mutatta meg.

A mítosz történet, de egyetlen mítosztörténetet sem őrzött meg hiánytalan egészében az emlékezet. A mítosz tehát mindenkor rekonstrukcióra szoruló történet, ezért csak változatai vannak, másrészt pedig ezáltal nyer igazolást Roland Barthes gondolata, miszerint "a mítosz nyelv".

A "bennszülött etnográfus" Kosztolányi Németh Lászlónál "belső mitológiának" vélt hírlapírói kisprózái a szó eredeti értelmében "mítoszok": az újságban jelentek meg, helyük az "újságzugban". Ebből következően recepciójuk úgy viszonyult hozzájuk mint valósághoz bármennyire is valószerűtlenek voltak tartalmuk szerint. Amit mondtak a kisprózák, valóságos tényként fogadta a recepció: ezért voltak olvashatók más "hírek" kontextusában. Az olvasó nem kereste a "jelentésüket": megfejtésüket senki sem igényelte, ahogyan a mítosztöredékek és -történetek megfejtése is a rekonstrukcióra tartozik csupán. Amit mondtak azonos volt azzal, amit jelentettek. Itt még nem vált ketté szó és jelentés. Kosztolányi hírlapi kisprózáiban együtt van beszéd és világ, miként az adatközlő és az adatot lejegyző etnográfus is. Kosztolányi monográfusa ezért beszélhet arról, hogy "általuk" az író "a világot széljegyzetelte". Németh László pedig arról, hogy "ha reggel kinyitom az újságot, először mindig az ő rovatát keresem fel: előbb a fölöslegesnek hódolok, s ha a költőtől lelki fürdőt vettem, jöhetnek Hitler és matrózlázadás, náthaláz és politika." A költőtől vett "lelki fürdő" bizonyára irónia felé kiélezett közhely, amiben "a mítosz: nyelv" gondolata sejlik fel, meg az, hogy ebből a nyelvből mint nézőpontból van (vagy lehet) rálátás akár a matrózlázadásra, akár Hitlerre. A költőtől vett "lelki fürdő" így egy közösség, az újságolvasók közösségének ítélete és tudása a világról, ugyanakkor nyelvként titkos és homályos felkészülés a világ megértésére. Ezért mondható, hogy a Pesti Hírlap olvasói Kosztolányi kisprózáit kulturális műfajként fogadták, Kosztolányit pedig "bennszülött etnográfusnak" látták, aki számára a konvenció megszabta, hogy "mit lehet, és különösen, hogy mit nem lehet elmondani egy adott népcsoportról." (James Clifford) Ugyancsak James Clifford írja, hogy a "bennszülött etnográfus", mint "a saját kultúráját tanulmányozó ember új látásmódot és a megértés új mélységeit kínálja fel" a recepció számára.

Érdemes eközben az olvasás és befogadás egy sokatmondó körülményére is felfigyelni. Németh László Kosztolányinak kötetbe gyűjtött kisprózáiról ír, közben a napi újságolvasásra emlékezik és ennek az emlékezetnek a nézőpontjából írja le a kisprózák hatását. A hatástörténet két fontos szituációja ismerhető fel ebben a sajátos kétértelműségben. Azért, mert mítoszszilánkként, belső mitológiaként, mondakörökként Kosztolányi kisprózái eredeti helyükön, az újságban, az újságzuban érthetők valószerűtlenségük ellenére is valóságként. Az újság teremtette kontextusban, amely kontextus a "bennszülött etnográfus" és a "profi antropológus" találkozásának helyszínével analóg. Amint a szakértő eltávolodott ettől a helyszíntől a közvetített szöveg szelekción, átíráson, retorizáláson esik át, és ezért hatása is különbözik az első elhangzás nyomán keletkezett hatástól. Éppígy Kosztolányi kisprózái. Amint kötetbe gyűjtve kikerültek az újságzugból mítoszként, mítosztöredékként széttörnek a jelentésbe, az elvárt jelentésbe, a keresett, a kutatott jelentésbe ütközve. Az újságolvasó a mítosz részese, a mitikus világon belül van, a valószerűtlent valóságként éli meg, a kisprózákat tartalmazó könyv olvasója viszont spontán módon a mítosz kutatójaként, jelentésének értőjeként, "fordítójaként" olvas, a valószerűtlent valószerűtlennek érti mindaddig, amíg valamilyen, rendszerint allegorikus jelentéssel nem hozza közvetlen kapcsolatba. A mítosz szövegének létezése és értelmezése közötti különbség ez. Amint Kosztolányi mítoszként értett kisprózái kötetbe gyűjtve rászorulnak az értelmezésre és kutatásra, eltávolodnak a fikcionalitás és a referencialitás bizonytalan határvonalától és fikcióvá válnak. Könyvbe gyűjtve kiderül róluk, hogy fikciók. És ezzel együtt szövegükben elhallgat a "bennszülött etnográfusként" értett narrátor, helyét az értelmező elbeszélő veszi át. Innen kezdődően már nehéz mitikus történetként elképzelni őket. Másszóval, innen kezdődően másként léteznek, és akár irodalomként is érthetjük őket. Amikor Németh László a kötetekbe gyűjtött kisprózákat olvasta azért emlékezett szüntelenül az újságközlésekre, mert megkísérelte továbbra is mítoszként és nem jelentésként megérteni a "bennszülött etnográfus" szövegeit.

Nyomban mutatok egy példát:

A Pesti Hírlap-ban 1930. december 14-én az Emberek című háromrészes írás második darabjaként jelent meg a Koporsós címet viselő mítosztöredék, illetve "kispróza". Ugyanez a szöveg olvasható az Én, te, ő (1973) című kötetben.

Koporsós

Az öreg koporsós a városnegyedben mindenkit ismer. De senkinek se köszön. Merő tapintatból.

Azokkal a családtagokkal, akiket naponta lát elhaladni boltja előtt, akkor találkozott, amikor ők könnyektől fuldokolva, vörösre sírt orral a temetés részletét beszélték meg vele, egy-egy tételen vitatkozva. Ilyesmire emlékeztetni őket illetlenség.

Végre nem mondhatja nekik: "Van szerencsém" - hiszen akkor lesz majd szerencséje, ha egy új halálesetből kifolyólag ismét hozzá fordulnak. Azt se mondhatja: "Jó napot" - hiszen belül, a lelke mélyén mindenkinek csak rossz napot kíván.

Ennélfogva közönyös, tartózkodó, személytelen. Nem tartja fönn ismeretségeit, az üzlete érdekében. Úgy néz az emberekre, mint aki elvesztette emlékezőtehetségét.

Ebben a tekintetben pedig finom. Olyan finom, mint gyanús éjjeli mulatók pincérei, akik azzal kötelezik le állandó vendégeiket, hogy fényes nappal meg se ismerik őket, s tolakodó köszönésükkel nem hozzák eszükbe, milyen botrányok, bűnök, gyarlóságok hősei voltak.

Ő éppoly cinikus mivelünk a gyász részegségében, a szomorúság duhajságában.

De azért készséges. Minden mozdulatán látszik, hogy bármikor rendelkezésünkre áll.

Az újságzug kontextusában, retorikailag és műfajilag a halálmítoszok változata a Koporsós. Kulturális szöveg. E kontextuson kívül retorikailag és műfajilag értelmezésre szoruló "kispróza". Az előbbi a "bennszülött etnográfus" szava, az utóbbi a narrátor elbeszélése. "A próza szonettje."