"Hiányzik az áhitat..." II.
Kitől örökölte a tehetségét? (Körkérdés)
Édesapám és édesanyám lelke keveredik bennem, titkos együttesben. Nem vállalkozhatom arra, hogy kérdésükre tüzetesen feleljek. Ezt talán majd egy lelki vegyészet dönti el valamikor.
Édesapám, aki európai műveltségű ember volt, annakidején Berlinben végezte egyetemeit, természettudománnyal, matematikával, fizikával foglalkozott. Csodálatos gazdagsággal, folyamatossággal beszélt magyarul. Riedl Frigyes egy ízben pár percig csevegett vele, anélkül, hogy tudná, kicsoda, aztán csodálkozva kérdezte meg a nevét, mert mint mondotta, soha se hallott ilyen szépen, művészien beszélni magyarul. Imádta a szavakat. Egy kötet verset hagyott hátra, melyet sohasem tett közzé. Ezeket a költeményeit a hatvannegyedik és hatvankilencedik éve között írta. Fiatal korában szintén írt verseket, de harmincadik évében abbahagyta. Csak késő öregségében tért vissza a művészethez.
Édesanyám vidéki asszony. Egy gyógyszerész leánya. Egész életében mélységes érzelmi életet élt. Három gyermeket nevelt föl. Sokszor láttam könnyezni, mikor zenét hallgatott, vagy elvált valamelyikünktől. Görög neve van. Euláliának hívják. Szépen-csevegőnek. Áldott legyen a neve és az élete.
Színházi Élet, 1928. júl. 8-14., 28. sz., 38. p.
Sovány vagy kövér? Mi a magyar írók zsánere? (Körkérdés)
A mai divat, a hájtalanság, a nők kamaszfürtje és kurta szoknyája nem holmi indokolatlan szeszélyből származott, hanem egy kor értékítéletéből, mélyen gyökeredző bölcseleti meggyőződéséből. Épp ezért nem lehet beszélnünk arról, hogy máról-holnapra megváltozzék. Különben is csinos, ésszerű, fiatalos, egészséges, kellemes és mindenekelőtt kényelmes.
Színházi Élet, 1928. szept. 9-15., 37. sz., 20. p.
Mi a szép a lucskos, csúnya őszben? (Körkérdés)
Az ősz visszaadja a szobámat. Nyáron lakásom kitágul, egy lesz az utcával, elveszti különvalóságát, egyénisége kiröppen a nyitott ablakon. De ilyenkor, mikor egy sötét, esős délutánon becsukják az ablakot, az otthon újra feltámad, bútorai a homályban megannyi jelképpé válnak, apró tárgyai kis bálványokká, lámpája pedig egy meghitt világmindenség nyájas sugárzó napjává.
Színházi Élet, 1928. okt., 14-20., 42. sz., 4. p.
Az ő receptjük. - Írók, művészek kedvenc ételei (Körkérdés)
Egyszerűségükben különleges étkek kerülnek e héten a nyilvánosság terítékére. - Mikor Kosztolányit megkérdeztük, mik a kedvenc ételei, a következőket felelte:
- Fehér kenyér, rizs, feketekávé.
És mintegy gondolataira felelt, amikor folytatta:
- Nem, nem. Dehogy is tartom léhának, vagy kicsinyesnek a kérdést. Hiszen folyton eszünk, rágcsálunk, majszolunk, reggel, délben, este. Miért ne lehetne erről komolyan is beszélni?
Íme itt adjuk Kosztolányi Dezső "hitvallását" az evésről:
- Utálom a hamis romantikát, mely valaha - álszeméremből - kisütötte, hogy "enni prózai dolog, nem enni viszont költői". Micsoda képmutató hazugság. Aki eszik, az mindig őszinte. Figyelje meg, milyen odaadó, minden egyebet kizáró érdeklődéssel, elmélyedéssel pillant az evő arra a falatra, melyet majd bekebelez s nemsokára saját egyéniségévé magasztosít. Aki eszik, az szerelmet vall az életnek. Nem közönyös művelet. Az sem közönyös, hogy mit eszünk. Végre vele építjük sejtjeinket, vele folytatjuk önmagunkat, mert az étvágy, a vak ösztön világosan látja, mi alkalmas arra, ami kiegészíti a névjegyünkön jelzett sejtcsoportot, mely egy bizonyos jellemet, akaratot, vágyat jelent. Amikor Shakespeare evett, akkor ő Shakespeare-t építette.
Az emberek tudatában vannak az evés fontosságának, de nem merik bevallani maguknak. Mihelyt szó esik róla, elmosolyodnak, szemük szögletében holmi kajánság jelenik meg, úgy figyelik azokat, akik náluknál valamivel őszintébbek. Körülbelül három esztendeje nem eszem sem húst, sem zsírt, tisztán növényekkel, tejtermékekkel táplálkozom. Azóta szinte naponta részem van embertársaim viharos érdeklődésében. Rázzák a fejüket. Azt mondják, hogy a táplálékok mineműsége nem is olyan fontos. De ezt annyiszor ismételgetik s annyi kérdéssel ostromolnak, hogy állításukból az ellenkező tanulságot kell levonnom.
Hogy mi bírt rá a kizárólagos növényevésre? Eleinte a szeszély. Miután azonban megpróbáltam, éreztem, hogy megfelel testi és lelki alkatomnak s nem hiszem, hogy bármikor is le tudnék nyelni egy darab húst vagy zsírral készített ételt. A kenyeret mindig szerettem. Számomra ma is a legnagyszerűbb lakoma egy darab fehér kenyér. Ha így tetszik, ez a kedvenc ételem, a csemegém. Kedvelem a rizst is, olajban, perzsa-módon. Mindennapi italom a spanyol feketekávé.
Ismétlem, erre a kosztra nem holmi erkölcsi belátás kapatott, sem az a meggyőződés, hogy a növényevők egészségesebbek maradnak s tovább élnek. Kétkedő természet vagyok. Ebben is kétkedem. Bizonyos, hogy mióta csak növényekkel táplálkozom, több, gazdagabb, finomabb ízeket érzek, ínyem fogékonyabb az ingerek felvételére, élvezőképességem növekedett, s én csak ezért is ragaszkodom eddigi étrendemhez. Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. Az a tétel, hogy az ember nem testvére az állatoknak, éppannyira megdőlt, mint az, hogy a Nap forog a Föld körül. Aki tehát állatot eszik, az egész nyugodtan embert is ehetik. De azért az állatevőket egyáltalán nem ítélem el. Végre tudom, hogy az élet harc, melynek törvénye a könyörtelenség, a szakadatlan vérontás. Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném.
Színházi Élet, 1928. okt. 21-27.,43. sz., 74. p.
Mi volt gyermekkorának legkedvesebb olvasmánya? (Körkérdés)
Petőfi Sándor. Tizennyolc éves koromig alig olvastam, úgy hogy kiesett gyermekkoromból mindaz, amit a többi gyermekek olvastak: Jókai, Mikszáth, Verne, May Károly. Gyermekkoromban Petőfi Sándort olvastam.
Színházi Élet, 1929. szept. 15-21., 38. sz., 49. p.
Minden fehér ember lelkében van Othellóból egy kis feketeség (Körkérdés)
A féltékenység idegbetegség. Erre vonatkozó megfigyeléseimet és észleleteimet a következőkben összegezhetem: A férj, aki rajtakapja a feleségét egy barátjával és ordít, nem féltékeny, hanem minden részvétünkre érdemes, kárvallott, egészséges ember. A férj, aki nem kapja rajta a feleségét egy barátjával és mégis ordít, féltékeny, tehát idegbeteg. Viszont az a férj, aki rajtakapja a feleségét egy vagy több barátjával és mégsem ordít, nem féltékeny, tehát szintén idegbeteg.
Színházi Élet, 1929. nov. 3-9., 45. sz., 33. p.
Tavasz (Körkérdés)
Tavasszal születtem. Már magábanvéve ez is elegendő ahhoz, hogy szeressem ezt a kedves, éledő-napsugaras évszakot.
Természetesen tavasszal van a legnagyobb hangulatvariációm. Munkámra hallatlanul serkentőleg hat.
Az alkotás vágya fűt, a munkakedvem páratlan. Azt hiszem, életem legnagyobb eredményét, a célt, amiért dolgozom évek óta, tavasszal fogom megalkotni.
Tolnai Világlapja, 1930. ápr. 23., 17. sz., 17. p.
Sajtóhiba! (Körkérdés)
Két olyan sajtóhibára emlékszem, amit sohasem fogok elfelejteni. Az egyik a Bácsmegyei Naplóban jelent meg sok évvel ezelőtt. Egy öreg, kedves poétáról írtam kritikát, többek között ezt: "A zseniális költő utolsó kötete." Így jelent meg: "A szenilis költő utolsó kötete." A másik a Pesti Hírlapban jelent meg nemrégiben, ahol "ametiszt lila alkony" helyett "antiszemita lila alkony"-t szedtek.
Színházi Élet, 1930. jún. 22-28., 26. sz., 64. p.
Hogyan született az első regényem? (Körkérdés)
Első regényem "A rossz orvos" című volt. Egy barátom kisfia hirtelen meghalt. Barátom akkor válófélben volt a feleségétől és mi, akik figyelemmel kísértük a dolgokat, azt hittük, hogy a gyermek, a tulajdonképpeni összekötő kapocs halála most már meg fogja könnyíteni a válást.
El is váltak, de én, aki tudtam barátom minden lépéséről, megállapítottam, hogy a válás után is állandóan találkozik volt feleségével. Ebből aztán arra következtettem, hogy a gyász, amely ezeket az embereket gyermekük elvesztésével érte, nem hogy szétválasztotta volna, hanem még jobban összeforrasztotta őket. Ez az élmény sokat foglalkoztatta a gondolataimat, annyira, hogy a végén elhatároztam, hogy a kétségkívül érdekes problémát feldolgozom regénynek. Így született meg "A rossz orvos".
Tolnai Világlapja, 1930. dec. 17., 51-52. sz., 58. p.
Utazni!. (Körkérdés)
Legnagyobb utamat hatéves koromban tettem meg. Szabadkáról Szegedre utaztam ekkor édesapám társaságában, személyvonaton. Az út másfélóráig tartott, de ennél izgalmasabb, változatosabb, élményekben gazdag utazásomra nem emlékszem. Minden kikirics, minden cölöp, minden távírópózna, melyet megpillantottam a vonat ablakából, új korszakot jelentett életemben, s megindítója lett azoknak az áramlatoknak, lázaknak, önkívületeknek, melyeknek mását azóta hiába kerestem. Később csak kisebb utakat tettem. Bécsben éltem egy évig, ahol az egyetemen tanultam, nyakamba vettem Németországot, Olaszországot, Franciaországot, Belgiumot, Angliát, minden évben sok száz kilométert repültem, vonaton, hajón, hogy kergessem ezt a gyermekkori ábrándomat, melyet nem sikerült elérnem soha.
Színházi Élet, 1930. dec. 21-27., 52. sz., 79. p.
Tizenkét budapesti esküdt érdekes verdiktje a szerelmi gyilkosságok vádlottjai felett
Néhány nappal ezelőtt halálra ítéltek egy katonatisztet, mert elvakult szenvedélyében agyonlőtte volt felesége vőlegényét. Ezt megelőzően egy st. morizi szállodában dörrent a revolver és egy asszony ugyancsak szenvedélyből négy revolverlövéssel lelőtte a férfit, akit szeretett.
Ezek után mindennapos vitatárgy ebben a városban, kinek van igaza? Annak-e, aki azt hirdeti, hogy a társadalomnak a fogat-fogért elv alapján kell védekeznie minden élet ellen törő akcióval szemben és irgalmatlanul, példásan megbüntetni a gyilkost, bármilyen szenvedély emelte is a karját ölésre? Vagy pedig annak, aki azt mondja, hogy vizsgálni kell a gyilkosságok hátterét és akit a szenvedély elvakít, az sokkal enyhébb büntetést érdemel?
Magyarországon e pillanatban nincs esküdtszék, a közvélemény tehát a szenvedélydrámák ítéleteinek kiszabásánál nem jöhet számításba. Így vetődött fel a gondolat, hogy az Esti Kurir nyilvánosságát kérdezzük meg, sa legkülönbözőbb társadalmi rétegekből összeállítunk egy esküdtszéket, hadd döntse el, hogyan ítélkeznének ilyen percekben az esküdtek Budapesten, ha - volna esküdtszék?
A vádlott tehát: a Szenvedély.
A vád: egy kioltott emberélet.
Kosztolányi Dezső író:
- Előttem minden gyilkos egyforma. Az én számomra nincs lovagi morál és úri morál, csak egy: emberi morál. Mindenkit egyformán kell büntetni, aki öl, előttem minden gyilkos - kezét bármi vezette is - egyformán ellenszenves. Más kérdés az, hogy vajjon halállal büntetném-e? Én a halálbüntetés elvi ellensége vagyok, céltalannak tartom. Ölni ugyanúgy nem szabad az államnak sem, mint az embernek. De a bűnösnek bűnhődnie kell.
Esti Kurir, csütörtök, 1931. január 22., 6. p.
Ha én akkor. (Körkérdés)
Patikus szerettem volna lenni! Kisgyermekkoromban heteket, hónapokat töltöttem egy vidéki gyógyszertár hűvös falai között, úgyszólván itt cseperedtem fel, mérgek és csukamájolajak között, a nyájas Aesculap úr társaságában. Akkoriban szentül hittem is, hogy patikus leszek! Míg többi társaim huszárnak vagy mérnöknek készültek, engem csak a színes folyadékok, titokzatos fehér porok vonzottak.
Tolnai Világlapja, 1931. ápr. 1., 14. sz., 46. p.
Helyes volt-e felmenteni Hofer Kunó gyilkosát?
Kosztolányi Dezső, Gaál Franciska, Füst Milán, Erdős Reneé, Karinthy Frigyes és Décsi Imre nyilatkozatai
Mrs. Boulter felmentése és a felmentés indoklása óriási feltűnést keltett mind jogi, mind orvosi körökben. Hofer Kunó gyilkosa a felmentés után kijelentette:
- Boldog vagyok, nagyon örülök.
A churi bíróság azzal az indoklással mentette fel Simone Boultert, hogy beszámíthatatlan volt akkor, mikor tettét elkövette. A churi esküdtszék orvosszakértői vélemény alapján hozta meg felmentő ítéletét .
Az "Esti Kurir" itt közli erről a felmentésről több magyar író és egy ideggyógyász nyilatkozatát.
A büntetés: gyakorlati kérdés
Kosztolányi Dezső nyilatkozata így hangzik:
Az ítélet megdöbbentett és felháborított. Egy dúsgazdag, unatkozó, úgynevezett előkelő hölgyet, aki a kedvesébe öt golyót eresztett, aztán magát könnyedén megsebesítette, mintegy piros szépségflastromot ragasztva tettére - felmentettek. Az ítélet indoklása az, hogy ez a hölgy terhelt és beszámíthatatlan. Ezt a tárgyalás során többek között azzal is igyekeztek érthetővé tenni, hogy a gyilkos nő, miután ideggyógyintézetbe szállították és nem börtönbe, azonnal "könnyű diétás kosztot rendelt magának"!
Micsoda jele a kétségbeesésnek, a töredelmnek és a bűnbánatnak az, hogy valaki a gyilkosság után "könnyű diétás kosztot rendel magának"!
Bölcseleti és lélektani szempontból vitatható, vajjon egyáltalán vannak-e bűnösök és egyáltalán lehet-e, szabad-e büntetni és nem helyesebb-e minden bűnözőt kórházban kezelni, mert aki ilyen módon vét közös megállapodásunk ellen, eleve trehelt és beszámíthatatlan. Miután a társadalom a büntetést gyakorlati kérdésnek tekinti és más esetekben nem mindig így jár el, a svájci bírák ítélete felzaklatja a bennem lakozó emberiességet. Azt kérdezem, hogy hasznos-e, érdemes.e folytatni ezt az átlátszó játékot.
Nem hiszem, hogy Édes Anna, az én regényhősnőm, aki csak háztartási alkalmazott volt, ilyen megértésre talált volna még a kis szabad és független Svájcban is, mely annakelőtte demokráciájáról volt híres.
Esti Kurir, 1931. július 18., 9. p.
Weekend (Körkérdés)
Elutazni azt jelenti, hogy átalakulunk, hogy hirtelen más szerepet játszunk, hogy kiugrunk a saját bőrünkből. Azt hiszem, a hétvégi kirándulás is ezt a célt szolgálja. A kishivatalnok, aki egy hétig íróasztalnál görnyed, vasárnap azt képzeli magáról, hogy ő a hatalmas igazgató. Az igazgató, aki váltig unja a meleget és a vénségére azt képzeli magáról, hogy ő a cingár kishivatalnok, aki igazgatónak képzeli magát.
Színházi Élet, 1931. aug. 2-8., 32. sz.,65. p.
Új aranykort jósolnak az írók (Körkérdés)
Az új aranykorszak akkor következik el, ha az emberiség felemelkedik arra a filozófiai magaslatra, hogy mindenki csak magával fog törődni.
Színházi Élet, 1931. okt. 11-17., 42. sz., 30. p.
Bruckner Angliai Erzsébetéről
Ferdinand Bruckner orvos, idegorvos - vagy helyesebben lélekorvos - aki a test nyavalyáit lelki úton, a lélek által gyógyítja. Módszerét mint drámaköltő se változtatja meg. A lerongyolt, göthös, jelenkori színpadot nem új díszletekkel, új kellékekkel, vagy új "ötletekkel" keltette életre, hanem azzal, hogy az Angliai Erzsébetben újra megszólaltatta az emberi lelket s jogaihoz juttatta azt a szabadságot, őszinteséget, mely nélkül elképzelhetelen a művészet.
Színházi Élet, 1932. febr. 21-27., 9. sz., 54. p.
Ahogy ők látják (Ankét az ideális feleségről)
Többféle "eszményi" feleség van.
Annak, aki nem nősült meg és sohase fog megnősülni, az eszményi feleség maga a tökéletesség, egy nő, aki mint világhódító, fiatal tündér száll ki a fűtött, világító gépkocsiból, kacagva pezsgőzik velünk egy fölvirágozott asztalnál s táncol, zongorázik, öt európai nyelvet beszél hibátlanul s naponta többször fülünkbe súgja a forró, rövid szót: "te".
Annak viszont, aki már megnősült és a házasság jármában él, az eszményi feleség a valóság, az a nő, aki fölvarrja lepattogzott gombjainkat, érdekesnek tartja az első ősz hajszálainkat, különös elragadtatással olvassa gyöngébb, kevésbé sikerült munkáinkat is és állandóan így beszél és így gondolkozik magáról: "mi".
Színházi Élet, 1932. ápr. 10-16., 16. sz., 33. p.
Csókankét (Ankét)
Tapasztalatlan fiatal emberek azt hiszik, hogy a csók a szerelem kezdete. Később rájönnek arra, hogy a csók maga a cél, a vágy megkoronázása. Sajnálom azokat az állatokat és népeket, melyek nem ismerik a csókot. A csókról való legmélyebb élményemet a "Csók"* című hosszabb elbeszélésben írtam meg. Itt az elbeszélés hősét, egy Olaszországba utazó húszéves költőt, éjjel a vonaton, mikor alszik, orvul megcsókol egy csúnya, vézna kislány, akit az anyja éppen elmegyógyintézetbe szállít.
Színházi Élet, 1932. máj. 8-14., 20. sz., 8. p.
* Vö. Esti Kornél harmadik fejezete. (Folyóiratban az említett Csók címmel jelent meg.)
Írók beszélnek
Kosztolányi Dezső
- Az a nép, mely nem szereti
- nyelvét, nem szeretheti
- költőit sem.
- Kosztolányi Dezső
Fehér köpenyében úgy lép ki dolgozószobájából, mint valami műtőből . Mint egy operatőr. Ebbe a műtőbe nem beteg embereket, hanem beteg szavakat visznek hordágyon. Egészen el van keseredve a rossz magyar szavaktól.
- A magyar nyelv ebek harmincadjára jutott .zsúfolva van idegen szavakkal .
Homlokredői egészen a hajába szaladnak.
- Az a nép, amely nem szereti nyelvét, nem szeretheti költőit sem .Hisz nem a verset szeretjük, hanem a szavak zenéjét . Szavalóink is rosszak. Nem dolgozzák föl a vers lelkét .
Belemarkol a hajába és össze-vissza kuszálja.
- A régi, romantikus költészetnek kihúzták a lába alól a talajt . Ilyesmit például, hogy "magasan repül a lelkem a fellegek felett" - ma már nem lehet mondani. Egyszerűen azért, mert ez már megvalósult. A röpülőgép ma már utasokat visz a fellegek között . A trópusok, a hasonlatok megvalósultak. A költő ma: egyszerű. Lent jár a földön. S úgy, s ott veszi képeit, hasonlatait, ahol s ahogy az kezeügyébe kerül .
Most, mint akinek eszébe jut valami, megáll töprengve a szoba közepén.
- Az egész földgolyón nincs egy divatos író. Ibsen, Anatole France: ezek harminc-negyven évig divatban voltak. Ma? A mai kornak nincs mederágya . Irányokról, izmusokról sem lehet hallani, ezek megszűntek; ami van: legföljebb stíluskeresés .
Szemei kék öblében hullámokat ver a költői indulat.
- A költészet ünnepnap legyen . ma a költészet: olyan fél-népiesség, fél-szépség, fél-politika . a rímeket süketre hangolják, mint a kolompokat . Szörnyűség ez azok számára, akik a magyar nyelv nagyszerű zengését élvezik olyan költőben, mint Berzsenyi Dániel, Arany .
Széles gesztust ír le a kezével.
- Ha van rím, akkor legyen . az, amit a népies irány akar, nem elég primitív és nem elég művészi . Féldolog . Európában ezt regionalismusnak nevezik .
*
Íróasztalán mintegy tíz mélylilaszínű üvegcse sorakozik egymás mellett katonás glédában. Megkérdem, mik ezek.
- Illatok. Szegfűszeg, éther . illatokhoz kapcsolódnak élményeim . Regényeim egyes fejezeteit egy-egy illat hatása alatt írtam .
Hirtelen másról kezd beszélni.
- Tegnap egy lengyel hölgynek azt mondtam .
Még mond valamit a lengyel hölgyről, de nem értem meg szavait. Alig tudom követni mondatai sodrát. Kíváncsi vagyok, mit mondott tegnap a lengyel hölgynek. De erről már lekéstem.
- A természethez hozzátartozik a töltőtoll is . - hangzik már. Városi embernek több köze van a telefonhoz, mint a rigófüttyhöz .
Ebben apillanatban megszólal a telefon.
- Látja - szól hátra -, rigófütty . - és nevet.
*
A szoba egyik falán arcképek sorakoznak egymás alatt. Egész generáció. Nagyapja, apja, ő és a fia.
- Kossuthot, Petőfit személyesen ismerte nagyapám . Tizenegy éves voltam, amikor meghalt. 1848-tól 1858-ig török és amerikai emigrációban élt . Engem nagyon szeretett .
Köröskörül, padlótól-plafonig, könyvek százai a nyitott polcokon.
- Nem olvasom őket. Tíz éve nem olvasok. Néha kézbe veszek egyet-egyet . A könyvtől épp úgy, mint a képtől, az ember valahogy megcsömörlött.
*
Beleveti magát egy támlás bőrszékbe.
- Nagyon korán kezdtem írni - szól elgondolkozva. Tizenhét éves voltam, amikor első versem a "Budapesti Napló"-ban megjelent. Az egyetemet félig elvégeztem, aztán abbahagytam . A "Budapesti Napló"-nál alakult egy írói csoport, amely jóval a "Nyugat" előtt, új hangot képviselt . Aztán a "Hét"-be dolgoztam, a "Nyugat"-ba .
Föl és alá sétál a szobában.
- A "Szegény kisgyermek panaszai"-val volt legnagyobb sikerem, innen ismerték meg a nevem . Stefan Klein húsz év óta a német fordítóm. Angolul, franciául, lengyelül, olaszul, hollandul jelentek meg könyveim . Csak az írás és a művészet érdekelt mindig, mint az élet kifejezése; politika iránt színvak vagyok .
Elhallgat. Nem zavarom. Aztán hirtelen ezt mondja:
- Megszűnt az idő, amikor az író fejedelem volt . Nem lehet valakinek a foglalkozása az, hogy író . ezt nem lehet a névjegyre ráírni .
*
- Szovjetirodalom? Nem sokat tudok róla. A lengyel fordítóm az "Édes Anná"-t állítólag oroszból fordította . Az sem érdektelen, hogy egy szovjet-antológiában megjelent "1917" című versem .
Mosolyog.
- Van egy gyűjteményem: Furcsaságok múzeumának neveztem el . ebben őrzöm azt az olasz lapot is, amely 1919-ben azt írta rólam, hogy kivégeztek .
*
Párist idézem.
- Páris! - kiált föl. A Quartier Latin virágzásában, huszonnégy éves koromban voltam ott. Tele volt költővel, tele volt szép nővel. Mennyi nő! Mennyi költő! Vannak még költők a Quartier Latin-ben?
Ujjongva szakadoznak föl belőle a szavak.
- Mi fogta meg a legjobban?
- A franciák rendkívüli szorgalma . Páris! . az a nyüzsgés . valóságos kaptár . felejthetetlen .
Kis szünet után:
- Imádom Olaszországot. Minden év megtalál Olaszországban .
*
Fölkel és egy falon függő rézkarc elé áll. Áhítattal nézi a rézkarcot, mint az oltári szentséget. A vékony arany keretből atyai jósággal mosolyog vissza: Kazinczy .
Bálint Jenő
A Reggel, 1932. június 6.
Tehetségavatás (Ankét)
Horatius valaha azt tanácsolta a költőknek, hogy kilenc évig tartogassák kézirataikat a fiókban, csak aztán adják ki őket. Ez az óhaj nagyon is megvalósult mindenütt az egész világon. Berlinben neves költők adták át nekem könyveiket gépírásban. Most attól kell tartanunk, hogy a kéziratok nem kilenc, hanem kilencven évig pihennek majd a fiókban. Szükség van kritikusokra, akik felfeszegetik a zárt fiókokat. Lehet, hogy kincset is találnak majd bennük. Ha csak egyetlenegy tehetséget is fedeznek fel, egyetlenegy élő sort, akkor fáradságuk nem lesz hiábavaló.
Színházi Élet, 1932. jún. 12-18., 25. sz., 9. p.
Ugratás (Ankét)
Egyszer Karinthy Frigyes nagyon megtréfált. Egy külföldi nagy lap levélpapirosán arra kért, hogy küldjem el nekik egy sereg novellám kivonatolt tartalmát, mert szeretnék műveimmel megismertetni az illető lap közönségét. Írói tiszteletdíj reményében munkához fogtam és másfél hétig éjjel-nappal dolgoztam a nehéz feladaton. Az eredmény meglepő volt. Az illető lap azonnal rendelt nálam öt novellát és a kellemes összeköttetés azóta sem szakadt meg köztünk. Természetesen közöttem és Karinthy közt sem, hiszen a rendelést végeredményben az ő ugratásának köszönhettem.
Színházi Élet, 1933. okt. 22-28., 44. sz., 66. p.
Babits Mihály, Kosztolányi Dezső a mai magyar irodalomról és az irodalom jövőjéről
Fejlődik-e a magyar irodalom, vagy pedig hanyatlik? Miért csökkent le az irodalom hatása a közvélemény felé? Milyen magyar írások a legalkalmasabbak Magyarország reprezentálására a külföld felé? Ezeket a kérdéseket tettük fel néhány más kérdés mellett Babits Mihálynak, és Kosztolányi Dezsőnek. Íme a válaszok:
(.)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
- Az irodalomban nincsenek évszakok, mint a termászetben. Ott a tavaszt nem mindig követi a nyár. Valószínűnek tartom, hogy e hamis összehasonlítás alapján beszélnek az irodalom "virágzásáról" is.
- Egy irodalom "virágzása" kivétel és csoda, nem pedig folytonosság és törvényszerűség. Sokszor századok múlnak el, anélkül, hogy a költészet aloé-virága kihajtana.
- Tagadhatatlan, hogy nálunk is érzik az a hajlandóság, mely elfordul a betűtől, és inkább hallani, látni akar. Hiányzik az az áhítat, mely az írást húsz-huszonöt évvel ezelőtt az érdeklődés központjába állította, itt és mindenütt a világon.
- Megannyi tehetségünk és alkotónk van, olyanok is, akikre - hittel állítom - a külföld is kíváncsi lehet. Nemrég halt meg Krúdy Gyula, prózánk andalító hegedűse, aki -mutatis mutandis - a magyar Proust-szerepét töltötte be. És lélektani elemzések, gondolati építmények nélkül életünk, lelkünk keresztmetszetét adta egy-egy csodálatos hangulatképben. Nem ismerek nála eredetibb, magyarabb írót.
- Hogy jogos-e a "l'art pour l'art" iránya, arról csak akkor lehet vitatkoznunk, ha nem vagyunk tisztában a fogalmakkal. Nyilvánvaló, hogy a költő művész, és írás csak annyiban érték, amennyiben művészet is. Nyilvánvaló, az is, hogy a költő: ember és anyagát, amelyből teremt, az élet televényéből, a hétköznapi benyomásokból és élményekből szívja magába. Hiába fut valaki az "elefántcsonttorony" magas, elvont épületébe. Az élet ott is utoléri.
- Ami az "írástudók árulását" illeti, bűnösnek érzem az írástudókat, hogy annakidején kényre-kegyelemre kiszolgáltatták magukat a hatalomnak. Ennek tulajdonítom, hogy a szellemet ma sehol se becsülik. Szolgává lett az irodalom, kis, nem általános emberi, érdekek cselédjévé, vagy hallgatag cinkosává. Éppen ezért nem hallathatja szavát.
- Kívánatosnak tartom, hogy Európa írói újra összeüljenek és igazságot szolgáltassanak a megalázott léleknek. De nem olyképpen, mint a Pen-Club, amely nem hajlandó áldozatot vállalni. Thomas Mann, Heinrich Mann, Alfred Kerr, hogy csak néhány nevet említsek, azok közül, akik hozzám legközelebb állanak - nem közönyös számunkra.
Lehetetlen, hogy a világ írói ne találnának módot arra, hogy diadalra vigyék az írás és a vélemény szabadságának ügyét. Ha a Pen-Club ezt nem tudja elérni, akkor afféle nemzetközi vacsorázó társaság marad.
Magasról nézi, széles keretekbe állítja, egyénien ítéli meg mind a két felfogás az irodalmi élet ma legégetőbb, legfontosabb kérdéseit. A nagy írói tehetség, és a nagy írói súly illetékességével.
Nádass József
Magyar Hírlap, 1934. április 1., 35., p.
(Babits válasza megjelent kötetben, Kosztolányi Dezső válasza nélkül!)
A felgyógyult Kosztolányi Dezső beszél a betegségekről, amelyek csak kicsinyessé teszik az embert
- A Reggeli Ujság tudósítójától -
A kis ház, amelyben lakik, olyan, mint egy sziget. Csendsziget. Még a két hófehér, melegszemű kuvasz is farkcsóválva hallgat a miniatűr kertben. Három lépésnyire a zúgó nagyváros zajától, a csend békességes szigetén él Kosztolányi Dezső.
A hangja is halk, meleg bariton; úgy illik bele a finom biedermayer-szalonba, mint egy Quarnerius-cselló bársonyos muzsikája. Beteg volt; háromnegyed évig kínozta egy makacs betegség s most, amint napbarnítottan, ruganyosan ül szemben velem, szinte zavart lesz, mikor a betegségéről, a gyógyulásáról kérdezem.
- Testi dolgok . - mondja nagyon szerényen, - Illik erről beszélni?
Mégis, hogyan viselte, milyen lelkifegyverei voltak a fájdalmas kórral szemben .
- Különös - feleli csendesen - a betegségek mindig vonzottak.
- Gyermekkoromban minden betegséget elolvastam a Pallas-lexikonban és képzeletben átéltem őket. Ahhoz a fajtához tartozom, amely szereti ismerni a baját, szereti kutatni és szembe akar nézni vele. Nincs olyan rossz bizonyosság, amely kevésbé rossz lenne, mint az elképzelés. Valahol azt írtam egyszer, hogy a halál előszobája a betegség s mivel a halállal nem lehetünk tisztában, ismerjük meg legalább az előszobáját. Annyira vittem ezt a tárgyilagos szemléletet, hogy mikor öcsémet operálták, végignéztem a műtétet.
- Nagyon szerettem az öcsémet és ott tudtam állni a műtőasztal mellett, amikor a tanár felnyitotta a hasüregét. Öcsém orvos volt s ő is tudta, hogy milyen súlyos az állapota. Ott álltam és néztem a hashártyáját. A bizonyosság annyira lenyűgözött, hogy elvonatkoztatott fájó aggodalmamtól.
- A szenvedés? - kérdezi önmagától. - Meddőnek tartom a testi szenvedést. Nem hiszem, hogy nemesebbé tenné az embert. Kicsinyessé teszi. - A beteg kicsinyes lény, mindig a betegségéről beszél. Miről is beszélhetne másról? Odabent, a betegek között látóköre szűkül s ha újra kikerül a mindennapi életbe, tornáztatnia kell akaratát és képzeletét.
Figyelem, amint elgondolkozva beszél. Minden mondata fogalmazatlanul, kereken, művészi tökéletességgel, hibátlanságával születik. A mondanivaló, a külső eleganciájával együtt válik mondattá benne.
- Stockolmban Elis Berven professzor kezelt. - Világhírű radiológus. A világ legnagyobb rádiumkészlete: tíz gram a svédeké. - Öt gramból kaptam besugárzásokat az ínyembe. Ezt a kincset ott őrzik a stockholmi Radiumhemmetben. Öreg, kopott külsejű kórház ez, olyan, mint a mi Rókusunk - de bent lángelmék dolgoznak.
Minden pillanatban eleven kapcsolatban van az élettel, mondja. - Egész betegsége alatt dolgozott. Cikkeket írt, verseket, műfordításokat. Pedig nagyon megkínozta a betegség.
- De a munka már a második természetem. A testi szenvedés nem serkentője a munkának, de hát Istenem .
Átvezet a dolgozószobába, amelyben három fal mentén padlótól a mennyezetig érnek a könyvek.
- Hétezer kötet - nézi őket szeretettel. - Minden darabját egyenként vettem, minden kötetéhez fűz valami emlék. És nézze, itt a nagyapám arcképe, alatta az apámé. Aztán az enyém és a fiamé. Négy generáció.
Mutogatja könyveit. Angolok, franciák, németek, olaszok, spanyolok és az egész magyar irodalom. Fent szinte eldugva, munkáinak külföldi kiadásai.
- Stockholmban - mondja hálásan - nagyon szívesek voltak hozzám a svéd írók. Körülvettek, szórakoztattak.
- Munka?
- "A mostoha" című regényemen dolgozom. Karácsonykor jelenik meg a Geniusnál. Összes műveimet is kiadják tíz kötetben. Azonkívül fordítok is. A "Lear király" új átköltését befejeztem, a Vígszínház pedig ebben a szezonban mutatja be Anderson amerikai író verses drámáját, az én fordításomban.
A könyvek közül lassan kiérünk a hall tulipántos, piros mázos magyar bútorai közé. Amint mosolyogva búcsúzik és itt, áll egészségesen épített férfitestének rugalmasságával, póztalalnul, szerényen és személytelenül, eszembe jut hasonlata - a halál előszobájáról. Ez az előszoba az életé. És ott áll benne barnán, egészségesen az ember, aki talán sokkal több ennél. Művész.
Lánczy Péter
Reggeli Ujság, kedd, 1934. augusztus 2.
Szeptemberi emlék (Ankét)
Első iskolai életreszóló élményem az volt, hogy amikor beléptem a zsúfolt tanterembe, a szabadkai "Vörös ökör" elemi iskola első osztályába, jelenlevő ismeretlen tanulótársaim nem üdvözöltek harsány örömmel, boldogságukban nem hajigálták a levegőbe kalapjukat, nem öleltek meg és nem csókoltak össze-vissza, amit én, a család elkényeztetett gyermeke természetesnek, sőt jogosnak tartottam volna, hanem tovább tereferéltek és verekedtek, mintha ott se lettem volna. Ámulva, gyökeret vert lábbal álltam ott. Szívem elfacsarodott. Éreztem, hogy nem mindenki szeret úgy, mint édesapám és öregapám. Magamban tehát ünnepélyes esküt tettem, hogy ezeket a konok kortársaimat meg fogom hódítani, meg fogom szerezni szeretetüket. De mivel tehettem volna ezt? Csak az írásra gondolhattam. Minthogy írni még akkor nem igen tudtam s ők se tudtak olvasni, akiket még akkor olvasóimnak tekintettem, jó ideig kellett megvalósítására várakoznom, ábrándoznom.
Színházi Élet, 1934. szept. 2-8., 37. szám, 45-47. p.
Dohányzás
Waldmann Iván dr. és Kosztolányi Dezső nyilatkozata
A mai cigarettaankét első szónoka megint - orvos. A dohányzás híveinek nincs szerencséjük az orvosokkal, valamennyien a nikotin ellenségei közé tartoznak. A mértéktelen dohányzás nemcsak a tüdőt, hanem a szemet is támadja, erről beszél Weldmann Iván dr., a Gróf Apponyi Albert Poliklinika szemészfóorvosa. (.)
A költő viszont barátja és híve a cigarettának, amely nélkül egy sort sem tud leírni. Kosztolányi Dezső nyilatkozata valóságos szerelmi vallomás a cigaretta mellett:
- A cigarettáról nem tudok értekezni, csak vallani mámorosan. Minden írásom előtt és után cigarettafüst lengedez s életem jó és rossz emlékeit a legkülönbözőbb korszakokból cigarettafüst itatja át. Most is mit teszek? Rágyújtok egy cigarettára, hogy központosítsam idevonatkozó észrevételeimet. Ha pedig végeztem ezzel, mit fogok tenni? Ismét rágyújtok majd egy cigarettára, hogy megpihenjek. Íróasztalomon mindig láng van és hamu. Ez a két jelkép úgy emlékeztet ősi mivoltomra és leendő sorsomra, mint egy szerkezet. Tudom, hogy szenvedély rabja vagyok. De nem akarok szabad lenni. Azt is tudom, hogy Sophokles nem cigarettázva írogatta tragédiáit s hogy az ilyen babrálás inkább eltereli figyelmemet a munkától, mint összefogja. De nekem - úgy látszik - szükségem van az ellenőrzés lazítására, az önbírálat részleges kikapcsolására, a nikotin áldott részegségére, ahhoz, hogy bátor legyek.
- Betegségem legszomorúbb szaka az az egy hónap volt, amikor eltiltottak a dohányzástól. Erről úgy tudnék beszélni, mint a hajótöröttek az éhezésükről és szomjúzásukról. Hogy a cigaretta megrövidíti az életemet? Kötve hiszem. Az, hogy lemondanék róla, talán csakugyan jót tenne testemnek, de ugyanannyit ártana lelkemnek, szellememnek, mely testemet kormányozza és élteti. Kiszámítottam tehát, hogy ilyen módon, - folyton dohányozva is - nyerek körülbelül tíz évet, tíz hónapot, vagy tíz napot.
Esti Kurir, 1934. IX. 13. csüt., 8. p.
Miről mondott le?
Ignotus, Kosztolányi Dezső és Megyeri Sári nyilatkozatai
Ma az írókhoz kopogtattunk be és kértünk választ az ankét nagy kérdésére: miről mondott le?
(.)
Kosztolányi Dezső, minden riporter ideálja, mert bármennyire is tenger a dolga, mindig szakít időt a feleletre - és mindig szívesen. Ő így beszél az ankét kérdéséről:
- Sok mindenről lemondottam, mint minden ember, aki a föld hátán él. Lemondottam napi hatvan cigarettámról, napi egy liter feketémről, melyet - amint észreveszik - még mindig csökönyösen az én cigarettámnak és az én feketémnek nevezek, annak jeléül, hogy titokban még mindig nem mondottam le róluk.
- Lemondottam több újság előfizetéséről, szemlékről és folyóiratokról, amelyek nem tetszettek. Lemondottam még több nőről is, aki pedig tetszett.
- Lemondottam egyszer a Pen Club elnökségéről is. Lemondottam arról, hogy első legyek, sőt arról is, hogy utolsó legyek. Lemondottam a hiúságról és lemondottam a szerénység magakellető, pimasz alázatáról is.
- Lemondottam ételekről, italokról, tárgyakról, ingókról és ingatlanokról, eszmékről és elvekről s arról a következetességről, hogy lemondásaimat komolyan vegyem és ragaszkodjam hozzájuk. Ennélfogva lemondottam a lemondásról is. Az ember élete végéig egyebet se tesz, mint lemond. De végül megtanulja. Csak gyakorolni kell.
Esti Kurir, 1934. XI. 7., szerda, 4. p.
Kötelező Őszinteségoltást! (Ankét)
Azt kérdik tőlem, hogy kívánatos volna-e a világon az őszinteség általános uralma és milyen eredménnyel járna? Nem hiszem, hogy ennek túlságosan hasznát látná a társadalom. Az, hogy nem mindig és nem feltétlenül vagyunk őszinték, a műveltség diadala. Ami pedig a művészetet és a költészetet illeti, ott se várhatnánk az őszinteségi injekciótól döntőbb eredményt. A silány ember őszintesége is silány. Ahhoz, hogy remekművek jöjjenek létre, nemcsak őszinte emberek szükségesek, hanem tehetségesek, akik ki is tudják fejezni az őszinteségüket.
Színházi Élet, 1934. nov. 25. - dec. 1., 49. sz., 72. p.
Az első pénz (Körkérdés)
Tizennégy éves koromban kerestem először pénzt. Egy bácskai faluban valamilyen tejszövetkezet tartott közgyűlést s engem mint gyorsírót kértek meg, hogy a beszédeket s a vitát szóról-szóra jegyezzem le. Munkámért húsz koronát kaptam. Ebből aranyérmet vettem édesanyámnak, amelyet most is visel a nyakán. Versért pénzt először 1905-ben kaptam, amikor a Figyelő, Osváth Ernő első folyóirata közölte "Karácsony" című versemet. Tíz koronát fizetett érte.
Színházi Élet, 1934. dec. 23-29., 52. sz.
A boldog házasság iskolája (Körkérdés)
Kosztolányi Dezső:
Könyvekkel mennyezetig beépített dolgozószobájában, óriási íróasztalánál ül. Barna házikabátjában, lesült arccal úgy hat, mintha apja helyett ült volna oda. A mosolya, a hangja, a gesztusai szinte valószínűtlenül diákosak. Bármennyire akarom is, nehéz felismerni benne az Európa-szerte ismert írót, nyelvtudóst és műfordítót.
- A jó házasság legelső követelményének tartom, hogy a szerelem egy része türelemmé szelídüljön - mondja. - Ahol ez megvan, ott a mindig messze jövőben lebegő és az embernek mindig túl nagy, túl ködös "holtomiglan" közelebb jön. Ez az a megértés, amely nem enged cigarettára gyújtani, vagy nem enged ablakot nyitni, ha a másiknak - fáj a feje. A házasság jósága és tartóssága ugyanis sokkal kevésbé függ a nagy, mint a kis dolgoktól. A nagy dolgokkal vagy megbírkózunk, vagy megalkuszunk, míg a kis dolgok állandóan pokollá tehetik életünket. Hogy nagyfokú okosság, intelligencia, jóság is kell a megértés állandó fenntartásához, az természetes, szerintem azonban ezek mindenhez kellenek .
*
Kosztolányi Dezsőné:
Arca, mosolya, gesztusai, a nagyon okos asszonyoké. Az a fajta asszony, aki ha tudós mellé kerül feleségnek: Mme Curie, ha utazó mellé: Róheimné, ha politikus mellé: Mme Roosevelt lett volna.
- A jó házasságban elengedhetetlenül szükséges az a tudat, hogy senki sem tökéletes, senkiben sem lehet meg minden, s ahogy az a másik elnézésre, megértésre szorul, éppen úgy rászorulok én is .
*
Színházi Élet, 1934. dec. 23-29., 52. sz., 110. p.
Szobrot a költőnek! (Körkérdés)
Hogyan képzelik el magukat a költők ércbeöntve, vagy márványba faragva?
Kosztolányi válasza:
Egész életemben szakadatlanul így képzeltem el: én fönn állok a talapzaton és diktálok hű munkatársamnak, Szegő Jucinak, aki lenn, mint mellékalak, az írógépen gépel.
Színházi Élet, 1935. febr. 10-16., 7. sz., 13. p.
A vers és a csók
Húsvétra megjelennek az ötvenéves Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Ötvenéves költő. Úgy hangzik ez a két szó egymás mellett, mint egy paradoxon. Most is az a kérdés, hogy Kosztolányi, a költő vagy Kosztolányi, az ember lett ötvenéves?
Legöregebb verse: A lámpafény, még mindig tizennyolcévvel fiatalabb nála; mert hiszen Kosztolányi Dezső már tizennyolcéves volt, amikor A lámpafény megszületett. Ennek ellenére: költő és versek egyformán fiatalok maradtak.
Az ötvenéves Kosztolányi Dezső már a koratavaszi napokban is kiskabátban, kalap nélkül jelent meg az utcán, olyan jókedvűek, ruganyosak a léptei, mint egy gimnazistáé. A tekintete legfeljebb huszonötéves emberé; örök mosolya pedig egyenesen gyermeki. Lehetetlen, hogy ötvenéves, utána kell nézni az irodalomtörténet nagy anyakönyvében.
A versei sem öregedtek semmit sem. Még harmincéves versei is kiskorúaknak számítanak, ha az ember nem múltjukat, hanem jövőjüket nézi.
°
- Az összegyűjtött kötetben lévő legrégibb verseim 1906-ban jelentek meg -mondja Kosztolányi - Négy fal között című könyvemben. Egyrészüket tehát 17-18 éves koromban írtam. Az ember szerénységet tanul az ilyen kötet összeállításánál, de valami büszkeség is elfogja. Vannak dolgok, amiket egy tizenhétéves fiatalember ugyanúgy mond, mint mondana egy ötvenéves. Az egész mesterség, amit megtanul és megpróbál tökéletességre emelni, az ösztönnel szemben nem sokat ér.
Ez azt jelenti, hogy a költő mindig fiatal?
- Nem tudom. Az időt sohasem éreztem; fiatal koromban mosolyogtam azokon és ezt meg is írtam, akik így próbáltak korok között különbséget tenni. Gyulai Pál, akit láttam, sokkal fiatalabb és ösztönösebb volt, mint sok kortársam, aki még a húsz évet sem töltötte be.
Tehát figyeli az új generációt.
- Hogyne. Egész csomó kitűnő ember van közöttük. Különösen nagyra tartom József Attilát, Erdélyit, Illyés Gyulát, Sértő Kálmánt, hogy csak ezt a négyet említsem.
Ezek már mind jóval elhagyták a húsz évet.
- Ma, úgylátszik későbben érkeznek az emberek. Szörnyű nehézségek állnak előttünk, amit azzal a korunkban rejlő sajátossággal lehet magyarázni, hogy az úgynevezett líra, az úgynevezett regényes líra iránti érdeklődés teljesen megcsappant. Mindig kevés volt azok száma, akik érdeklődtek volna a költészet iránt és hozzáértők lettek volna, - de a mi korunkban a vers volt az érdeklődés központja. Tudom, hogy líraiak voltak a költők, pincérek és kereskedők egyformán. Esemény volt egy-egy vers megjelenése, és máról-holnapra országos hírűvé tehetett valakit. Egyszer egy kávéházban odahozta nekem a főpincér a "Független Magyarország" új számát és megkérdezte, hogy olvastam-e már Juhász Gyula új szonettjeit? Ilyen főpincér elképzelhetetlen ma Budapesten.
Hogyan születtek a legszebb Kosztolányi-versek?
- A szegény kisgyermek panaszai-t akkor kezdtem íni, amikor édesanyám egyszer látogatóba jött hozzám, üllői-úti diákszobámba. Kikísértem a hajnali vonathoz és talán a látogatás hatása alatt - mert eszembe jutott a vele való kapcsolatom, az elmúlt diákkorom és a vidéki életem, amikor a pályaudvarról visszafelé mentem, egyszerre fölzendült bennem ennek a verssorozatnak első költeménye:
Mint aki a sinek közé esett .
Aztán rövidesen, alig egy hét alatt, az egész sorozatot leírtam és máig sem tudtam rajta változtatni egyetlen sort sem. Többnyire ilyen megszállottságban támadnak a verseim. A szándék semmit sem ér. Úgy fejeztem azt ki valahol, hogy az ember akkor tudja meg, hogy miért írt verset, mikor már megírta. Maga az alkotás folyamata nem egyéb, mint e szándékának a megismerése: tettleges önelemzés.
- Néha kimutatható és kézzelfogható az élmény, néha nem; de akkor is ott van a tudattalan énünkben. Legutóbb, mikor műtétet végeztek rajtam, a műtét után - még el sem múlt egészen az érzéstelenítőszerek hatása - már papírra vetettem Februári óda című versemet.
- Parancsszóra nem lennék soha képes verset írni. Megkíséreltem, nem sikerült.
Mi a költő szerepe tulajdonképpen az olyan korokban, amelyek közönyösek a legmélyebb líra iránt? Gondolkodik.
- Amit mondok, kissé talán úgy hangzik, mint egy elmélet, de legbensőbb meggyőződésem: az, hogy a múlandó életet, a múlandó pillanatot megörökítse magának és másoknak. Ez pedig végtelenül emberi dolog. Én rendkívül meghatódom, mikor azt tapasztalom, hogy egy érzésem másokban is visszhangot kelt és évek múlva, mikor már majdnem elfelejtettem, egy verssoromat idézik valahol. Csak ez a humánum van a költészetben . nem holmi előre föltett erkölcsi szándék vagy segítő készség; ez csak a folyománya lehet ennek. Azt hiszem, az a jó költészet, az a jó irodalom, amit a költő olyan kedvteléssel űz, mint ahogy csókolódzik, vagy olyan ételt eszik, amelyet szeret. A rossz irodalom, tapasztalatom szerint mindig kötelességteljesítés.
°
Különös miliőben zajlott le ez a beszélgetés: Kosztolányi Dezső fogorvosánál. Tulajdonképpen nem is fogfájás, hanem valami költőinek látszó betegség vitte a nagy lírikust erre a helyre: dentin érzékenységben szenved. Furcsa fájdalom az, amely látszólag ok nélkül lepi meg az egészséges fogakat és aztán ok nélkül múlik el.
Kosztolányi Dezső kerül sorra. A kezelés megszakítja a költői beszélgetést - s amikor mosolyogva visszajön, már vidámabb kérdésekre felel.
- Legrégibb versem A lámpafény. Legújabb a A hajnali részegség című nagy vers (hosszú vers - javítja ki szerényen). Benne van a kötetben az Ilona című versem, amit annyian ismernek. Egy délutánon, különböző formákban mondogattam feleségemnek nevét - és egyszerre csak azt vettem észre, hogy kész a vers. Azonnal lejegyeztem, még pedig gyorsírással. Mindig gyorsírással szoktam jegyezni. Azt hiszem sohasem felejtem el azt a tízezer je,lényt?, amit diákkoromban megtanultam.
- Az első tiszteletdíj, amit kaptam, a Figyelőtől, a Nyugat elődjétől, Fenyő Miksától jött. Tíz aranykorona volt. A legnagyobb tiszteletdíjat Tömeg című versemért kaptam. Ódry Árpád szavalta egy mozi megnyitásán. Tréfából kiszámítottuk, hogy minden betűjére, még az a betűkre is, mai érték szerint legalább negyven pengő esett.
Ez természetesen nagy kivétel. A verseket általában úgy tekintheti az ember, mint szellemi fényűzést: nem érdekli, hogy mit kap érte. Hála Istennek, nem is a versekből kellett megélnem.
Pán Imre
Színházi Élet, 1935. április 21-27.
Álom-Budapest (Körkérdés)
Gyakran álmodozom arról, hogy Budapest a tenger partján fekszik, az agg Gellérthegy lábát a dagály hullámai mossák, a város egy része karéjosan a tengerparton helyezkedik el, a másik része szigeteken, mint Velence vagy Stockholm, árbocerdő sötétedik a mai Dunaparton, sirályok rüpködnek az Ezredéves oszlop felett, osztrigát és csillaghalat árulnak az Oktogon-téren, alföldi magyarjaink tengerészkocsmákban mulatnak az Angyalföldön, esténként elgondolázunk a Városligetbe, szegény, küszködő népünk pedig "hasát kiveteve a szép verőfénynek", boldog semmittevésben, jóllakottan és elégedetten heverész a tengerparton.
Színházi Élet, 1935., jún. 30 - júl. 6., 27. sz.
A Színházi Élet emlékkönyve (Körkérdés)
A Színházi Élet 25 éves jubileuma alkalmából
Ha valakit ünnepelnek, arról rendszerint szégyenletes dolgok sülnek ki. Megtudjuk, hogy már egy egész század nyomja a vállát, vagy egy félszázad. A Színházi Élet mindössze negyedszázados, huszonötéves, vagyis éppen egy évvel lépte túl a nagykorúságot. Remélem, hogy ezután is olyan kamaszosan friss és mulattatóan fiatal marad, mint előtte.
Színházi Élet, 1935. okt. 20-26., 46. sz.
Mit tart élete legszebb ajándékának? (Körkérdés)
Tizenöt évvel ezelőtt, karácsonykor óriási ládát kaptam, amelyben nagyon különböző és különös tárgyak voltak. Minden tárgy költészetem egy-egy mozzanatára vonatkozott. Volt a ládában egy zsák mák, hőmérő, oltótű, egy varázsló, kis bábok, szóval azok a figurák, amelyeknek verseimben és regényeimben életet adtam. Kibontottam a ládát és ott állottam szemben önmagammal, írói és emberi múltammal. Olyan meleg és gazdag élmény volt ez, amilyen talán még soha nem volt életemben. A karácsonyi láda küldőjét mai napig nem ismerem, de úgy érzem, hogy nagyon jó, figyelmes és gyönyörű fantáziával rendelkező ember lehet. A tizenöt év előtti karácsony hozta meg számomra életem legszebb ajándékát. Ha az ismeretlen küldő ezeket a sorokat olvassa, nagyon-nagyon köszönöm neki karácsonyi megemlékezését.
Tolnai Világlapja, 1935. dec. 18-25., 51-52. sz., 36. p.
Hólabda
Szép Ernő kérdezi Kosztolényi Dezsőt:
- Mivel magyarázza, hogy a költők ma már képtelenek megélni csak versírásból?
Kosztolányi válasza:
Hogy miért nem tudnak megélni manapság a költők kizárólag a verseikből? Azért, mert sohase tudtak megélni. Voltak korok - az ókort és a renaissance-ot szokás ebben a tekintetben emlegetni -, amikor néhány költő talált magának Maecenást, egy királyt, egy herceget, egy gazdag és műértő pártfogót, aki mentesítette pártfogoltját az anyagi gondoktól. Ez a költő valóban irigylendő lehetett. Csak egyetelen kegyúrnak kellett hízelegnie és hajbókolnia, nem fügött kiadójától, a napisajtó ingadozó szeszélyétől és az olvasók millióitól, ezektől a láthatatlan és ismeretlen zsarnokoktól. Ilyesmi azonban a múltban is szerencsés és ritka kivétel. A költő éppenúgy nem tud megélni istenadta tehetségéből, mint ahogyan a szép leány nem tud megélni abból, hogy szép, ha véletlenül nem bolondul belé egy milliomos, különben ő is irodában kénytelen gépelni és könyvelni, hogy fényűző szépségét szolgálja. A költő is erre kényszerül. Éjjel-nappal dolgozik, itt vagy ott, a színházaknak, a szerkesztőségeknek, hogy a hasznos munkás eltartsa a benne lakozó költőt.
Színházi Élet, 1935. dec. 22-28., 52. sz.
"Tedd, hogy éljek"
- Utolsó beszélgetés Kosztolányi Dezsővel -
Voltaképpen első és utolsó beszélgetésnek kellene neveznem, mert csak egyszer, ez év februárjában beszéltem vele. Regényem jelent meg s a könyvet ő ismertette ezeken a hasábokon. (Alkalmasint ez volt életének utolsó könyvkritikája.) Elmentem hozzá megköszönni, hogy fényes nevével, írott szavainak teljes aranyfedezetével kiállt egy fiatal író munkájáért.
Amikor becsöngettem Tábor-utcai lakásába, a dolgozószobájába vezettek. Egy-két percig várnom kellett rá. A szobában ezalatt csak egyetlen berendezési tárgyat néztem: kis íróasztalát, amely nem az ablak előtt állt, hanem közvetlenül a fal előtt. A költő, amikor egy-egy pillantra nyilván felemelte a papirosról kábult tekintetét, csak a falat láthatta közelről, az ablakból nyíló látkép helyett csak a szürke falat. Kívülről semmit sem kapott. Minden, ami a kéziratpapírjára került, belülről jött.
Az ajtón kopogtattak s a küszöbön egy házikabátba öltözött, fiatal óriás jelent meg. Nyolc lépésről csak ez látszott, a pirospozsgás, élettől duzzadó fiatalság. Közelről a kép megváltozott. A szeme már nem volt fiatal. Varázslatos értelem sugárzott belőle, amely már mindent látott és mindent tudott.
Először regényemről és hőséről, Bolgár Miklósról beszélgettünk.* Azután kérdezgetni kezdett. Beszélgetésünknek ezt a részét szószerint közlöm, mert szószerint emlékszem rá. Megkérdezett:
- Milyen egyetemet végzett?
- Sajnos, semmilyet. Orvos akartam lenni, de a körülményeim nem engedték. Néha, még most is úgy érzem, elégedettebb volnék, ha orvos lehettem volna.
- Igen. A pozitív tudomány gyakran csábítja a fiatal művészeket. Ez az irigység egyik fajtája. Irigylik, hogy a tudomány eredményei lemérhetőek, hatásuk előre kiszámítható .
- Talán tapintatlanság, hogy éppen ezen a helyen beszélek fanyalogva a művészetről és lelkesedem a tudományért . A művész sohasem tudhatja pontosan, mit csinál és van-e egyáltalán eredménye annak, amit csinál?
- Megnyugtatom; nem kell feláldoznia az önbecsülését azért, mert nem lett orvos. A pozitív tudomány látszólag rendet teremt a rendetlenségből, meggyógyítja a bajt. Látszólag. Mert mit tud a tudomány? Ismer kitűnő vizsgálati módszereket, felállít szellemes kórképeket. De hiszen közelhatolni az emberhez, megvizsgálni a művészet is tud; önmaga kórképét a költő tudja felállítani legjobban. Ezenkívül mit tud a tudomány? Gyógyít? Igen. Az a biztonság, amelyet ön irigyel tőle, az magvan a vizsgálatban, de a gyógyításból már hiányzik.
* Lásd: K. D.: Bolgár Miklós ifjúsága, Új Idők, 1936
- Engedelmet kérek: eszerint az az ezer, meg ezer orvos, aki most szerte a földkerekségen dolgozik, mind csak szellemes, mondhatnám művészies, de alapjában hiábavaló munkát végez?
- Ezt nem mondtam. Az orvosok gyógykezelnek s a betegek többé-kevésbé meggyógyulnak. De azt sohasem lehet föltétlen biztonsággal megállapítani, hogy a kezeléstől-e? Bizonyára hallott már a szervezet öngyógyulásáról is. Azt, hogy valamilyen gyógymód eredményes-e, vagy sem, csak akkor lehetne biztosan tudni, ha minden egyes beteg két azonos példányban élne az egyiket kezelnék, a másikat nem. A tudománynak kétségkívül sok irigylésreméltó eszköze van. De hogy a legfontosabb célt jobban megközelíti-e, mint a művészet .
Ebben a pillanatban telefonhoz hívták valamilyen fontos ügyben. Búcsúznom kellett egy befejezetlen mondat után.
Az újságban olvasom, hogy két-három nappal a halála előtt a kezelőorvosa odahajolt az ágya fölé, azt akarta kérdezni tőle, kíván-e valamit. A költő három szóval felelt, olyan klasszikusan hangzó három szóval, amelynél szebben egy Senca, vagy egy Cato sem beszélhetett volna:
- Tedd, hogy éljek.
Úgy érzem, ha nem került volna minden kiejtett szava halálos kínszenvedésbe, ha a hörgő és elfulladó torok még bírta volna az erőfeszítést, talán ezt mondta volna:
- Ha azért kérdezel, mert segíteni akarsz rajtam: nincsenek különös és rendkívüli kívánságaim. Nagy eredmény az, hogy tudod, mi bajom van s belülről látod szenvedésemet. De ezzel nem nyugtatsz meg. Nem érdekel, hogy mit mond a vizsgálat, nem érdekel, hogy tudod, mi lesz velem. Az emberi ész, a módszeres munka, a tudomány csodája. De ez mind csak eszköz. Nem ezt várom tőled. Csak egy, igazi csodát tégy, -akkor hiszek benned. Tedd, hogy éljek!
Székely Tibor
Új Idők, 1936 november 15., 47. sz., 744. p.