Laza Lazić
Európai irodalom a javából

Kosztolányi Dezső Esti Kornélja mint szuperiorális műalkotás, és mint a két világháború közötti közép-európai értelmiségi és polgári szellemiség tükre

A Kosztolányi kifejtette eszmék és az általa felvetett kérdések, művei szerkezete és az elbeszélő-stílusát jellemző irónia a maguk idejében, a múlt század húszas és harmincas éveiben, feltehetőleg áttekinthetőbbnek tetszhettek, kulturológiai allúzióit pedig a kortársak nagyobb hatékonysággal olvasták, ahogyan ez, feltételezhetőleg minden íróra kiterjeszthetően is érvényes. A miliő költő bejárta zeg-zugai bőséggel kínálnak különféle elragadó, gyakorta csodálatos, de mégis sub specie jelentéktelen, közömbös részleteket, amelyeknek éles szemének, költői passziójának és humorérzékének köszönthetően nem állhat ellen, amelyeket nem kerülhet meg. Mi több, ezek a jelentéktelen részletek adják bizonyos értelemben az írói építmény kötőanyagát. Emellett napi eszményei, divatjai, ráerőszakolt és békét nem hagyó vesszőparipái százszámra akadnak egy-egy kornak, amelyek a maguk idején olymód felduzzadnak, hogy azt hihetjük, rendkívüli jelentősséggel bírnak; említésükre egy ideig mindenki tudja, miről is van szó, mégis, csakhamar töpörödni kezdenek, és végképp nyomuk veszik, amit korábban elegendő volt egyetlen felületes utalással jeleznünk, azt mára már senki nem érti, és most alapos magyarázatot igényel. A felületes író abba a hibába esik, hogy saját korát túlzottan komolyan veszi, és azt hiszi, minden átmenetileg viselt maszkja és jelmeze örökkévaló, így az ő műveik érvényüket vesztik a múlandó emberi bolondsággal és a hatalmi kurzusváltásokkal együtt. Az utókor számára talán érthetetlen részletek kölcsönöznek az irodalmi alkotásnak varázst, és növelik annak hitelét is - a múlandóságban, a kor hordalékában, az eszmék fókuszában rejlőt -, olyan a történéseket előlegező, a következmények sejtető, az emberi lét egészét ábrázoló kolosszális festmény ez, amely a zseni nyughatatlan ecsete alatt születik. Kosztolányi Dezső - a szóban forgó mozaikregényben - megmártózik egészen a fasizmus fellépése előtti közép-európai város polgári, értelmiségi léte félbohém közegében, és miközben hangulatairól, életszemléletéről, melankóliájáról és zavarodottságáról tudósít, tisztes távolságból a feljövő eszméket elemezi, hősein keresztül tökéletesen megrajzolja a kor szellemtörténeti képét. Az író nem mondott le a tények optikai felvételezéséről, de mint minden nagy művész, lényegében a láthatatlant követi nyomon. A napi történések, a hétköznapi közeg, annak élőképei, tévelygései, grimaszai és vergődései mögött maga is megéli, vagy legalábbis tetteti azt a valóság iránti ideges kételyt, amelyen sorstársaival osztozik, s e művében talán szemléltetni mindenki másnál jobban tudja a külső világtól való irigylésre méltó, pazar művészi távolságtartást, a hagyományos kritikai realizmusból már ismerőset: a külső szemlélő pózát.

Csakhogy Kosztolányi ezt a pózt a modern irodalom összefüggéseiben fogalmazza meg! Kosztolányi az Esti Kornéllal a lehető legteljesebb módon dúsította fel az uralkodó realista technikát, eszköztára a hagyományos elbeszélő módszertől a különleges és eredeti kompozícióig, a csehovi elbeszéléstől a műfaji beazonosíthatatlanságig, a kiélezett képtől az álomszerűig, a hagyományos drámai lendület mellett a cselekmény, a hely és az idő hármasegységének elhanyagolásáig, az egysíkú, melankolikus elbeszéléstől a végletekig kitágított metaforáig, amelyek az őrülettel, a paroxizmussal és az abszurddal kísértenek, a nyugalmas leírásoktól a szinte már szürrealista, tótágast állított helyzetekig, az egyszólamú narrációtól az elbeszélés folyamán történő tonalitásváltásig, a valós személyek finom jellemzésétől azok stilizációjáig, a humánus konvencionalizmustól a csupasz cinizmusig, a szépirodalom alapját képező leírásoktól a legkifinomultabb esszéista fejezetekig, a fecsegéstől a filozófiáig, az érzelmességtől a keserű gyónásig, a tiszta elragadtatottságtól a kishíján blaszfémikus hangvételig terjed. Ő előre vetítette, megelőlegezte és hatása alá vonta a XX. század kis híján valamennyi irodalmi irányzatát, ideáját, divatát és gyakorlatát az egzisztencializmustól a posztmodernig, miközben stílusa olvasmányos, elegáns, egész és érintetlen, vagyis egységes és egyetemes maradt. Esti Kornélról szóló regénye egyebek között virtuóz is, de csöppet sem erőltetett, s még a benne sikeresen végrehajtott nyaktörő mutatványokkal sem hivalkodik. Kosztolányi irodalmi korában egy művet kísérletnek nevezni sértésnek és nem dicséretnek számított volna. Kosztolányi még mindig író és úriember, nem véletlenül tisztelte őt és írt róla elismerő sorokat Thomas Mann is.

A narrátor-ítész, a cselekményre hatást nem gyakorló elbeszélő, az égi hang, nem lehet tudni, hogyan, de mindent tud és továbbít is nekünk a világegyetemről; komótos tudósító, akit tulajdon hősei érzelmi megrázkódtatásai, téveszméi és sorsa is hidegen hagynak. A szpíker elbeszélő bonyolult irodalomelméleti kérdés. A klasszikus irodalomban észrevétlen jelenlévő és érinthetetlen istenség, a mindenlátó szem pózában találjuk, amelyről szót sem illik ejteni. Nem tudom, a freudizmus hatott-e Kosztolányira (az ő korában dívott leginkább ez a tan), az mindenesetre tény, hogy az író a tárgyát sajátos és rendkívül izgalmas módon fogalmazza meg. Minden elbeszélése (regényrészlete), minden történés, anekdota, esemény a könyvben a főhős szájából hangzik el, leplezetlenül azt is tudomásunkra hozza, hogy nem csupán élménybeszámolókat hallunk, hanem érzelmekről és gondolatokról, szemléletekről és világnézetről is tudomást szerezhetünk, hogy ízlés és kétely, hogy benyomások, elragadtatások, együttérzés és félelmek is közrejátszanak - az írói elvek és vélekedések, meg a vér, az egyén, a fájdalom, a remény, valamint a rezignáció és a csalódás vallanak arról, hogy nem más, maga az író élte meg mindazt, amit megvall, művészi formában tolmácsol nekünk. Hát akkor mi is, ki is ez a főhős, az író miért ragaszkodik hozzá ilyen nagyon, és egyáltalán, minek köszönhető ilyennyire autonóm jelenléte? Hát mert a főhős az író alteregója.

Ilymódon a hasonmás személyesen is megjelenhet a regényben. Igaz ugyan, hogy ugyanazon évben, hónapban és napon született, hasonló termetre és kinézetre is, különbözik azonban abban, hogy ellenzéki, és hogy ikerbátyjának ellenpontja. Kornél mértéktelen, szabad, felelőtlen, kiszámíthatatlan, cinikus, goromba, nyíltan közönséges, excentrikus, rendetlen és slampos, magának való. Az író mérsékletes, kötelességtudó, pedáns és elegáns, a kötöttségek rabja. Az író a fény, a kellem, a nappal elkötelezettje, aki magáról azt terjeszti, hogy a haladás híve és fáklyavivője. Mégis ő az, aki megirigyli hőse esti, sötét, maradi, féktelen természetét, azt hogy másokkal kellemetlen és gyilkos igazságokat közölhet, hogy kikaparja a forró gesztenyét, hogy kitalálója őt küldi kutyaszorítókba, az élet mocskába, szembesülni a közönséges világgal és saját kétes erkölcsű cselekedeteivel, engedi, hogy bármennyire is jól viseli az állatias világ ingereit, ő legyen az, aki kíméletlenül és köntörfalazás nélkül igazságot tesz. Az író szabadságtól való szökésének eszköze a hős megzabolázatlan nyelve. Az irodalom és az író ilymódon mutatja be egy betegség, a tudathasadás nem klinikai változatát. Kosztolányi ezt a dramatikus szerkezetű, leírású, Dosztojevszkij által már halhatatlanná tett "skizofréniát" regényében a különféle kellemetlenségek vezérmotívumával jellemezte, amely a Kornéllal, a fiatalkori baráttal való találkozások során jut kifejezésre. Míg csak meg nem haladható illúziókkal bírunk, kínos számunkra az önmagunkkal való szembesülés. Az írás az önzés szabadjára engedése és terápiája. Ez a pszichoanalízis kézzelfogható vívmánya. Persze az író és negatív hőse egyfajta kompromisszumot is kötnek, megegyezésük szerint a hős átéli, az író pedig megírja az élményeket. Ebben természetesen felismerhetjük a századelő polgári nagyregényének az ideák és a való élet között áthidalhatatlan különbséget tevő uralkodó eszményét. Ezért kényszerül az író arra, hogy hasonmásával egyfajta szövetséget kössön. A doppelgänger egyébként a végletekig titokzatos és kellemetlen valami, a hasonmás a szorongás megtestesülése (de meglehet az egzisztencialista "undoré", a rossz közérzeté is, mert individuum nem létezik csak úgy önmagában, hanem együtt a többivel, a környezőkkel, nem kell tovább mennünk.), ez ugyanaz a rettegés, amely mint a térhiány egy jellemző formája - ugyanabban az időben, de teljesen észrevétlenül - ezúttal az üldöztetés, a bűn és a bűnhődés megszállottságának menetrendje szerint ilyen döbbenetes módon Franz Kafkánál jelenik meg és válik megfigyelhetővé. Amíg Jozef K. végeláthatatlan agóniája szörnyűséges befejezést nyer úgy a hős, mint Franz K. számára is, addig a K. Dezső és az ő K. Kornélja közötti viszony némiképp lazább, időnként üresebb, kötetlenebb, mert, mint a komoly Kosztolányi Dezső vélekedik - és e tárgyban hasonmása, Kornél sem vall mást -, az életet, lett légyen bár önmagában tragikus avagy sem, nem kell olyan komolyan venni - csak semmi merevség, szórakozzunk rajta, mellőzzük a teóriákat, tekintsünk rá úgy, mintha sorsok vásári forgataga volna, színpad, amelyen eleve egyenlőtlen, sőt, igazságtalan elosztásban követi egymást gazdagság, boldogság, öröm, betegség, hírnév, diadal és szenvedés. A művészet a legvéresebb, legszörnyűbb dolog, a legmélyebb életérzés, és ez legyen elegendő, ezért a valós élettel szemben válasszuk, részesítsük előnyben a művészetet, a formával való játékot, az esetlegességet, a kirakójáték e fajtáját, a test felett a szellemet. A művészet a mi életünk hasonmása, és az életet - a szenvedést, a fájdalmat és a jajkiáltást, de legfőképp a sorzáró halált, mint legmélyebb természetünk részét, mint megkerülhetetlen realitást, és végül úgy is, mint a létezés legszigorúbb, egyedül tökéletes formáját - tegyük félre.

Nyelvünket megtisztíthatjuk ilymód az önmagunk iránti elfogultság diktálta szabályoktól, előírásoktól, ideológiáktól, mitomániáktól, optimizmustól - ez utóbbiról a könyv megírásának idején szó sem lehetett (a feljegyzések teljesen más sorrendben születtek, mint amilyen sorrendbe a regény foglalja őket), Kosztolányi képes volt arra, hogy hihetetlen nyíltsággal és fájdalmas elevenen boncolással első látásra nyugalmas bekezdéseiben saját irodalmi eszközeivel megvilágítsa a szociális helyzetet, az emberi jellemeket, művészi értékű irodalmi helyzetjelentésével kora "tömegeinek életét". Az, amit kritikának, és elsősorban társadalomkritikának tartunk, az mindenképp megalapozott, és keserűség nélkül, de mégis szenvedélyesen, és hihetetlen gúnnyal mondatik el. A folyton füstfelhőben és italospoharak között időző, az egzisztencia peremén tengődő - egyébként beszédes gyengékkel teli - újságírókat, költőket, kávéházi figurákat kíméletesen társaságuk egyik, életét elmegyógyintézetben végző tagjának sorsán keresztül teszi gúnya tárgyává. Kornél együttérzése, amelyet egy szegény, szűkölködő özvegyasszony tesz a maga végtelen, megszállott könyörgésével próbára, erőszakba torkoll; a Kornélt a vízbefúlástól megmentő férfit az elbeszélés végén maga a megmentett taszítja a vízbe, a falu fösvénye miután arra kényszerült, hogy kifizesse lánya hozományát, a gyűlölt vőtől visszakunyerálja végül a teljes összeget. Ez és a többi szellemesen és mesterien elbeszélt történet nem csupán a szociális nyomorúságra, de a világrend dühöngő őrült voltára is fényt vet. Az együttérzés, a belátás, a türelem és az engedékenység nem pusztán irracionális, humánus reakcióként, hanem mint a sorsszerű boldogtalanság és bűnhődés közvetlen megnyilvánulása nyilvánul meg, s ez a paradoxon az elbeszélések zöménél megtapasztalható. A fülledt bohémség, az örökös kávéházjárás, a hírnév maradékával és a megélhetés még apróbb morzsáival való megelégedés hangulata lebeg az éjjel-nappal nyilvános helyeken és rendetlen lakásokban időző társaság körül, s amelynek egyik témája éppen a szegénység és a boldogtalanság. A be nem teljesített ambíciókkal, a meg nem valósult álmokkal gyakorlatilag csak a költő száll szembe, továbbra is minden téren, átvitt és szó szerinti értelemben is megőrizve alkotói függetlenségét és személyes megzsarolhatatlanságát. A szellemi függetlenség megőrzése dacára is a munkafeltételek hiánya e rosszul berendezett világban mégis mint igazolás és tragikus elem, valamint mint az örökös igazságtalansággal és nyomorúsággal való értelmetlen megalkuvás jelenik meg. Az elbeszélés folyamatosan könyörtelen, ám patetikus és felemelt, időnként mesterkélt és retorikai fordulatokkal teletűzdelt hangja, amelyet Kornél szájából félrészeg cimborái előtt előadott csak féligmeddig tréfálkozó módon előadott megfigyelések formájában hallunk, utal a szociális nyomorra és az emberi elértéktelenedésre is. Könyörtelen jellemtanulmányok ezek, fordulattal és iróniával, üres szalmacsépléssel és hiú disputával, ám olyan igazságokkal is telítve, amelyekkel nem szívesen szembesül az ember. Az író és alteregója önzése az általános nélkülözéssel áll szemben, sőt, szerves is része annak.

A kötetben található pár irodalmi paradoxon bár nagy hagyományt elevenít fel, mégsem sorolható a kor realista és kriticista irodalmába. Tiszta eszmék, téziskifejtő szellemes forma jellemzi ezeket, amelyek ismérve, hogy a megszokottat és a lehetségest felcseréli. Ilyen pl. az a nagy vagyonról szóló történet, amelytől annak tulajdonosa bizonyos okokból meg szeretne szabadulni. Mint kiderül, kocsmákban elverni egy ilyen vagyont nem kisebb fáradság, mint arra szert tenni. A kapitalizmus ellentmondásosságával szembesülhetünk itt, amelynek szerzői eszköze szintén a tökélyre vitt "tótágas". A paradoxon már az alaphelyzetében megvan annak a társalgásnak, amelyet egy másajkú idegennel folytat, vagy abban a kellemetlen látogatásban, amelynek során ideges ismerőse beugrik öt percre, és egész éjszakára marad. Ezek a kommunikáció komikus helyzetei: csupa ámítás, blöff, mimika, szimuláció, hiszékenység és együgyűség, a naiv ember csökönyössége és az elrugaszkodott ember elvakultsága; minden ember felülhet az ugratásnak, s a legmesszibbre kerülhet attól az embertől, akitől épp a megértést és a segítséget remélte.

Utópiáról szóló gyönyörű parabolája, amelyet a világ legelőkelőbb szállodájának szentel, már-már történelemírás - a kapitalizmus tragikomédiájának szentelt. A legelőkelőbb szálloda a világon, amellett, hogy természetesen méregdrága, tudomást sem kíván venni olyan hétköznapi és közönséges dolgokról, mint a hotelszámla, a pénz, a fizetés. Kosztolányi számára minden emberi tulajdonság közül ez a képmutatás, kapzsiság és tolvajszellem a legszembeötlőbb. Lenyűgöző a kleptomániás fordítóról szóló története is, aki munkája során sikerrel tünteti és tékozolja el az anyagi értékeket, mintha valódi kincset lopna, kisebbítve és elhallgatva a javak számértékét. A bölcs nonszenszek csúcsa a "becsületes város" fejezete, amely alátámasztja a szállóige helyénvalóságát, miszerint az ördög annak örülne a legjobban, ha mindenki igazat beszélne. A "becsületes városban" minden konvencionális, gondolt és végrehajtott hazugság nyilvános, harsány, kinyilvánított, és az átverés, a manipuláció, a megkárosítás veszélyére való figyelmeztetés, mint valamiféle közlekedési tábla olvasható mindenfelé. Mindaz, amit másutt rejtegetnek, miközben eltitkolni szégyenteljes dolog, s ahol ezért a hazugsággal folyamatos a küzdelem, ebben a Kornél számára oly kedves, élvezettel elbeszélt történetben, teljesen nyíltan, leplezetlenül jelenik meg, még ha ez teljességében értelmetlennek és végképp abnormális is tűnik.

Az értelmiségi lét, a műveltség és az irodalom e panoptikumának, a nyárspolgárság irodalmi establishmentjének karikatúrájában rejlő igazság e könyvben a swifti, a határtalan szatíra formáját ölti magára. A különféle tudósok, írók, költők, filozófusok és más halandók meg nemzetmentők összejöveteleinek örökös elnöke, Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeld, minden egyes felolvasóesten, konferencián és találkozón során egyszerűen - alszik. A jól körülírt helyzet, a fokozás, amellyel Kornél megindokolja ezt a hallgatólagosan elfogadott esetet, a rendkívüliség - kulminációhoz vezet, a teljes igazoltsághoz, helyesléshez és a bárói cselekedet dicséretéhez. Gyógyírként hat ez a persziflázs, minden csupa megértés, belátás és megbocsátás, az aluszékony örökös elnököt pedig a logika nagyítója végül, mint jótevőt rajzolja meg. A hazug és álságos társadalmi értékrendet befedő, az írott, az olvasott, a díjazott és ünnepelt gondolatok hegyóriásai, a zömmel válogatott ostobaság, az érzelgősség, a giccs fölött lebegő, a jóságos báró személyében jelképezett közéleti letargia, szellemi aluszékonyság részesíti öntudatlanul is védelemben a legfölsőbb bölcsességet, amelynek vége szakadna, ha a bárónak éberen kellene átvészelnie a felbuzgó ostobaság elsöprő áradatát. Kornél szellemes és leleményes, a rend és a szépség autoritását kicsit sem tisztelő irodalmi különcként mutatkozik meg, magasröptű irodalmi alkotásokért öt fillért sem adna. Magától távozik a magas esztétikából, a tiszta művésziességből, percenként mélybe veti magát a magas kötélpályáról, amelyen jár-kel, s tart nyíltszíni bemutatót - olymódon hogy olvastán a lélegzetünk is eláll, - a századelő kívülről is elnyomott, de magában is könnyelmű, értetlen, igazságtalan és végveszélyben élő európai polgárságának lelki mozgatórugóit feltárva. Ezzel a könyvével Kosztolányi kora egész szellemi kontinensével megoszthatta mély és megmagyarázhatatlan félelmét, a rettegést és az elkeseredést, amely egész társadalmi osztályát megrázta és szétzilálta, s amely nem kínálhatott gyógyírt, miközben - alig egy-két évtized távlatában - Európát egyik legnagyobb katasztrófája fenyegette.

A szerb ovlasó két Kosztolányi-művet ismerhet. (Lehet, hogy több is akad, de manapság nem könnyű az új bibliográfiák birtokába jutni.) A Pacsirta (Ševa, 1998) című regényt Marko Čudić, az Esti Kornél (Kornel večernji, 1999) pedig Sava Babić fordításában jelent meg. Üdvös volna, ha a szerb olvasó hozzáférhetne más Kosztolányi-fordításokhoz is. Ez így volna rendjén, mert - s ezt zárásképpen említjük - Kosztolányi Dezső, a nagy magyar író, egyebek mellett földink is, amint még sok más író is, akiről szélesebb olvasóközönségünk még ennyit sem hallhatott.

(B. I. fordítása)