Mikola Gyöngyi
A kor hőse
Széljegyzetek Lengyel András Kosztolányi-tanulmányaihoz1
Játék és valóság közt című könyvének első fejezetében Lengyel András nagyon pontosan és világosan megadja azt az elméleti keretet, melyben tanulmányai íródnak. Megközelítését gondolkodástörténetinek nevezi, és úgy írja le, mint amely merőleges a mai hazai (magyarországi) mainstream irányzatokra, mindenekelőtt a hermeneutikai és a dekonstrukciós iskolákra. A Kulcsár Szabó Ernő nevével fémjelzett hermeneutikai irányzattal szembeni vitájának leglényegesebb pontja, hogy az én-integritás bomlásának problémáját ez az iskola nem mint magyarázatra szoruló fejleményt vizsgálja és értelmezi, hanem hovatovább követelményként állítja írók és kutatók elé, preskriptív ideológiaként kezdi működtetni. A posztmodern megközelítések (Szegedy-Maszák, dekonstrukció) esetében pedig főként relativizmusuk válik problematikussá.
A gondolkodástörténeti megközelítés mint erre Lengyel András maga hívja föl a figyelmet, nem műközpontú, nem esztétikai megközelítés: "A gondolkodástörténet nézőpontjából, persze, elsősorban nem műalkotásról, a műalkotás szerveződésének módjáról szerezhető ismeret, hanem a valós világról, melynek a műalkotás is része. De ez az ismeret a műalkotásból fakad, s ez az olvasat olyasmit mutathat meg, amit másképpen nem, vagy nem ilyen pontosan ismerhetnénk föl."
Számomra azonban éppen az a kérdés - és bevallom, meglepődtem Lengyel András könyvének olvasása közben, hogy magam is mennyire a posztmodern kor gyermeke vagyok -, hogy mi az a határ, ami a valóságot és a róla szerzett ismereteket, az akár természettudományos, filozófiai avagy éppen művészeti tudást egymástól elválasztja. Sokkal kevésbé érzékelem valós és fiktív különbségét (ha érzékelem még egyáltalán), mint Lengyel András. Egy filozófiai rendszer számomra éppúgy konstrukció mint egy műalkotás, egy tudományos modell ugyanannak a megismerő emberi agynak az alkotása, mint egy regény. Más módszerekkel és más célokkal dolgoznak, bár nem tökéletesen és nem alapvetően másokkal. Polányi Mihály meggyőzően mutatja ki Személyes tudás című művében, hogy minden tudományos elméletben, az elmélet létrehozásában és elfogadásban szerepe van az esztétikai elvnek. A matematika ismeri az elegáns bizonyítás fogalmát, és a tudományos modellek hitele nagyban függ annak a személynek a kreativitásától, fantáziájától, aki megalkotta őket. Esztétikai érzékünk éppúgy elválaszthatatlan része a kogníciónak, a megismerésnek, mint az emlékezet vagy a képzelet vagy a logikus ítéletek, ellentmondásmentes modellek és intelligens gépek alkotására való képesség. Lengyel András számára azonban a gondolkodástörténet, vagyis a filozófia- és tudománytörténet valóságosabb, mint a műalkotás. Az elvont gondolkodás, a fogalmi sémák realisztikusabbak, mint az esztétikai megismerés. Én ezt épp fordítva látom, de legalábbis számomra egyáltalán nem magától értetődő a filozófia és a tudomány primátusa.
*
Lengyel András kötetének éppen az a tétje, hogy megmutassa Kosztolányiban, ami benne a kor filozófiai-tudományos (és nem esztétikai) áramlatinak lenyomata. A tanulmányok nagyon logikusan, meggyőzően, korszerű elméleti és módszertani apparátussal elemzik Kosztolányinak a hazugsághoz, az én-integritás felbomlásához, a keresztény etikai elvhez, Nietzséhez, Freudhoz, a nyelvpszichológiához s magához a filozófiához való történetileg rekonstruálható viszonyát. Eredményei valóban kitágítják a művek értelmezésének horizontját. Lengyel András írásai sokkal többek mesteri filológiai nyomozásoknál, bár a maguk nemében ezek is nagyon izgalmasak és nélkülözhetetlenek a Kosztolányi-interpretátorok számára. Könyvének másik nagy erénye emellett, hogy nyomozásainak eredményeit egységes értelmezéssé építi, kirajzolódik egy karakterisztikus Kosztolányi-olvasat, mely bevallottan nem teljes, de a szerző reményei szerint szilárd alapot adhat a további megközelítésekhez.
És éppen a szilárd alap igénye az, amely Lengyel András megközelítését annyira vonzóvá teszi, még akkor is, ha az általa tárgyalt szerző éppenhogy a szilárd alapok hiányával küzd, avagy épp a szilárdnak tűnő alapokat töri össze.. Miközben Kosztolányi azt hangsúlyozza, hogy "nincsenek sínek", mindenki a végtelenben próbál utat találni magának, mint a repülők, Lengyel bemutatja, hogy Kosztolányi valójában előre lefektetett síneken jár, mikor kimondja: nincsenek sínek.
Mivel Lengyelt mindenekelőtt az foglalkoztatja, ami Kosztolányiban korspecifikus, a személyes, esetleges "egyén-pszichológiai" fejlemények, vagyis mindaz, ami egy személyiséget igazán egyedivé tesz, mindaz, ami a hétköznapi embert művésszé emeli, kiesik érdeklődésének homlokteréből. Az egyéniséget hangsúlyozó Kosztolányi korának tipikus értelmiségi hősévé válik, akinek még a hazugságai is filozófiailag megalapozottak. Persze mindez a mindenkori interpretációk paradoxona: az interpretáció, minél egységesebb, megalapozottabb, következetesebb és szakszerűbb, annál inkább tipizál, egyszerűsít, és gyakran éppen olyan képet fest a tárgyalt szerzőről, amely ellen az egész életében küzdött. Lengyel András persze nem hagyja reflektálatlanul választott szempontjának szükségképpeni részlegességét. Tükre, mint a nagyítóüveg, elkerülhetetlenül torzít, de nem annyira, hogy a tárgy mindenestül eltűnjön benne.
Ám még így is feltűnő számomra bizonyos témák kerülése. Például, hogy miért nem foglalkozik Kosztolányinak a szerelemhez és általában a nőkhöz való viszonyával, jóllehet a szerelem és nők problémája legalább annyira filozófiai kérdés is, a kor nagy kérdése is (Nietzsche, Freud stb.), mint amennyire egyénlélektani ügy. A levélíró Kosztolányiról szóló tanulmányban Lengyel maga is idézi Kosztolányi hitvallását: "Az éhség a legnagyobb hatalom, mert legállatibb. ... A föld második nagyhatalma a szerelem." Ehhez képest a Radákovich Mária-szerelemről azt írja zárójelben, ezzel is jelezve a probléma mellékességét: "Utóbbi már a nagybeteg ember végső, jórészt önáltató föllángolása volt" Mintha a kiváló filológus itt mindenestül elfogadná Kosztolányiné álláspontját, annak a kemény és kétségbeesett levélnek a megállapításait, melyet Kosztolányiné Radákovich Máriához intézett. Márton László ugyancsak a levélíró Kosztolányiról írva2 sokkal árnyaltabb képet fest erről a viszonyról, és érdekes módon pont a Mária-levelekkel kapcsolatban nem kérdőjelezi meg Kosztolányi őszinteségét. Én magam a levelek alapján sok mindennek tudnám minősíteni ezt a viszonyt, tragikusnak, reménytelennek, szépnek vagy heroikusnak, de önáltatónak semmiképp. Hiszen a levelezés a feleség halálos fenyegetőzése ellenére is tovább folytatódott. Különösen pedig annak fényében nem "önáltató" tehát illuzórikus, hogy Kosztolányinak a házassághoz való viszonya se volt éppen "polgárinak" mondható, még Kosztolányiné is azt írja a könyvében, hogy szinte szégyellte magát, amiért Kosztolányit belekényszerítette a házasságba, és hogy a férje legfőképpen szánalomból vette el őt. Ezt a vélekedését meg is osztja a férjével, és nagyon tanulságos, amit Kosztolányi válaszol: "Nevet rajtam. - A férfi sohase nősül önként - feleli -, mindig a nőnek kell akarni a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz.
Ő a szerelmet tiszteli, nem a házasságot. Barbárnak látja a magyar férfiak magatartását ebben a kérdésben. Nálunk - mondogatja - az irodalomban is, ha a nő a férfié lesz, megszűnik a becsülete, az érdekessége. Vége a regénynek vagy a színdarabnak. Franciaországban fordítva van, a nőt akkor kezdik becsülni, akkor kezd érdekes lenni, és rendszerint ott kezdődik a regény vagy a színdarab is."3
Ha elfogadjuk, hogy Kosztolányi pozíciójának alapszerkezete - Lengyel András meghatározásában - "a társadalmiság szférájától való tüntető elvonatkoztatás, s valami ez alattinak, a létezés mélyebb rétegébe tartozónak az alapértékként való fölmutatása" , akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szerelem alapértékét sem. Ehhez persze nem szükséges feltétlenül az író magánéletében vájkálni, szerelem-fölfogásának lényege rekonstruálható a nyilvánosságnak szánt jelzésekből is. A levelek, persze beszédesebbek. Például ezek a sorok a 325. számú, Harmos Ilonának címzett levélből: "... te megsokalltad a velem való huzavonát, nyílt kérdés elé állítasz, hogy vagy-vagy, vagy a megyei micsoda, vagy Kosztolányi Dezső. A keserves istenit....., ki vagyok én? ... Te analizálva magadat, az életet, elég világosan látsz, de hidd el, sokkal, sokkal több az, ha valaki egyszerre lát meg valamit, s én ösztönösen látok, én a szívemmel látok, én az Istenből egy darab vagyok.... Gondold meg a dolgot, s kérdezt meg magadtól, vagy-e az a nő, aki egy művészt tud szeretni, aki az Isten előtt az, s nem darabgyártó és hülye zsurnaliszta, és vagy-e az a nő, aki a hullámokra bízza magát és az ő rendkívüli szerelmére, amely messzebb visz, többet jelent, mint a gőzzel járó, biztosan haladó és rohadt házassági bárka." A művészet és a szerelem itt is éppoly megbonthatatlanul összetartozik, szinte ugyanaz az isteni, a létezés alapvető, mélyebb rétegébe tartozó princípium jelenik meg itt, mint később a Radákovich-epizódban: "Óriási íróasztalom zöld terítőjére a szeptemberi verőfény hull, a délután aranya, sárga rózsák állnak a virágvázában. Oly édes és tökéletes az élet teveled a háttérben, hogy térdre szeretnék borulni a hálától."4
*
A hazugság fölértékelődése valóban speciális és ugyancsak nem elhanyagolható fejleménye a Kosztolányi-életműnek. Számomra ebben is legfontosabb az esztétikai mozzanat. A fenti levelek olvastán sem teszem föl a kérdést, hogy vajon Kosztolányi tényleg érezte-e a levelek címzettjei iránt azokat az érzéseket, amiket leír, hiszen a levelek szépsége, pontossága önmagáért beszél. A hazugság-etikában nem annyira negatívumot látok, mint inkább az esztétikai élet lehetőségének keresését, egy eredendőbbnek tekintett személyes egység helyreállítását. Ezt persze Lengyel András sem zárja ki, de nála hangsúlyosabb a hazugság-etikának a korkritikai eleme: "Kosztolányi tehát az igazság-paradigma leváltásával csak egy nagy áramlat egyéni képviselője: átvevője és átalakítója. ... a 20. század - az un. kommunista kitörési kísérletek ellenére - voltaképpen a piac-elv totálissá válásának évszázada lett. Márpedig a piac, ha totálissá lesz, nem tűr meg rögzített állandó igazságokat, ellehetetlenítni ezek puszta tételezését is. A piaci siker ugyanis mindenkor gyors és szélsőséges váltásokat igényel, olyan magatartást követel meg, amelyben a rögzített álláspont - s így az erkölcsi beállítódás is - ballaszt: személyes hátrány." Másfelől pedig, vethetnénk ellent, a nyugati civilizációban még minden olyan kísérlet, ami a piac felszámolására irányult, az anyagi tönkremenésnél súlyosabb és nehezebben helyrehozható erkölcsi károkat is okozott egyszersmind. Az erkölcsi beállítódás manapság a volt kommunista blokk országaiban jelent inkább személyes hátrányt, nyugati országokban tett utazásaim engem arról győztek meg, hogy a hagyományos erkölcsi értékekből arrafelé több maradt fönn, mint nálunk, élhetőbb formációk keletkeztek, mint a keleti országokban. Kosztolányi hazugság-etikáját azonban nem csak emiatt nem tudom kapitalizmus-kritikának tekinteni, és nem pusztán piaci (nyereségmaximalizáló) magatartást látok benne, avagy annak valamiféle ellenhatását, hanem a rendkívül értékesnek tekintett személyes szabadság védelmét is. (Amely, mármint az individualitás kibontakozásának folyamata, ugyancsak nem választható el a piac kialakulásától.) Ez persze fakadhat nárcizmusból is, de semmi esetre sem öncélú egocentrizmus, - Kosztolányi többször reflektál, félig-meddig önironikusan is, a benne élő elkényeztetett gyermekre. Mondhatni az önarckép megalkotása is poétikájának szerves részét képezi, és ő valóban szépnek tartja magát, esztétikailag is értékesnek, mint ahogyan az is volt. (Hallgatóim Kosztolányi esszéinek elemzése kapcsán meg is lepődtek azon, hogy Kosztolányi mennyire büszke volt az alkatára, - "herkulesi alakjára" - mint mondták, az írót, költőt ők vézna, beteges, 38-as lábú szomorú alaknak képzelik, ill. a mai kortárs irodalomban csupa ilyen és ehhez hasonló autopoétikus konstrukciót találnak.)
Mindez, a globalizálódó piac, az én-integritásának bomlása az úgynevezett modernitásban, az igazság-paradigma megrendülése nem annyira Kosztolányi problémája, sokkal inkább a tanulmányíróé - hiszen minden értelmezés egyúttal önértelmezés is. Lengyel András azonban saját előföltevéseit, preferenciáit gondolkodó ember és igazi tudós módjára alárendeli a vizsgált tárgynak: kötetének utolsó tanulmányában maga mutatja ki, hogy Esti Kornéllal Kosztolányi "az én sokszorozására, lehetőségeinek megnövelésére, sőt totalizására tört." Vagyis az a sokat emlegetett hasadás, az én-integritás fölbomlása mint meghatározó gondolkodástörténeti alakzat Kosztolányi műhelyében, alkotásfilozófiájában nem csak negativitásával, nem csak mint veszteség van jelen, hanem mint pozitív lehetőség is. Lengyel szerint az Esti-regénnyel az üresség kompenzálása történik, ellensúlya teremtődik meg: "A történeti én tehát megtöbbszörözte önmagát, hogy az énjéből hiányzó valóságdimenziókat legalább mint érzéki fikciót, mint szöveget megteremtse." Miközben tehát világosan megmutatja az állandó átjárást valóság és fikció között, az alteregó, az én és a szövegbeli szerző megbonthatatlan egységét, Lengyel mégis arra a következtetésre jut, hogy mindez csak játék és fikció, amely valamifajta valósághiányból ered. Azaz lényegesen konzervatívabb álláspontra helyezkedik, mint az általa tárgyalt író. Kosztolányi elkezdte bontogatni a fikció és valóság megmerevedett határait, de a magyar irodalom (néhány nagy kivételtől eltekintve, mint pl. Mészöly Miklós, Esterházy Péter, legfőképpen persze Tolnai Ottó) nemigen látszik követni őt ebben, a kritika, az elmélet, az irodalomoktatás pedig végképp nem. Az én értelmezésemben Kosztolányinál nem annyira az énből hiányzó valóságdimenziók szövegként való megkonstruálása történik, mint inkább éppen ezeknek a valóságdimenzióknak a megnyitása, föltárása és fölfedezése. Nem a hiány fiktív betöltése, hanem a valóság (a külső és a belső világ) rétegzettségének, állandó hullámzásának, s e rétegzettség és hullámzás esztétikai természetének fölfedezése, ábrázolása, fölmutatása. Mégpedig egy természetbúvár megfigyeléseinek pontosságával.
*
Kosztolányi alkotásfilozófiáját, a valóság és/vagy képzelet dimenzióinak megsokszorozását valószínűleg úgy érthetjük meg legjobban, ha magunkat mint olvasókat is megsokszorozott, többdimenziós lényeknek tételezzük. A többhéjú, többrétegű én fölfedezése ("a lélek a tízezerbőrű tűz gyermeke" - ahogy Hamvas írja) nem feltétlenül tragikus hasadtságot, bomlást és ürességet eredményez, mint ahogy a kvantummechanika fölfedezése sem érvényteleníti a newtoni fizikát. A Semmi és a Teljesség Kosztolányinál elválaszthatlan fogalmakká lettek. Igaz, Lengyel András inkább a kiüresedettség-élményt hangsúlyozza, azokat a szövegeket pedig, amelyek nem erről szólnak (ide sorolhatnánk a kötetben idézett Esti-szövegeken túl többek között a Hajnali részegség vagy a Szeptemberi áhítat című verseket is) kompenzációnak, ellensúlynak tekinti. Én viszont ugyanazon valóság másik arcának látom a teljesség e pazar látomásait - függetlenül az aktuális társadalmi berendezkedéstől -, a bennünk hullámzó végtelen másik partjának.
*
Kosztolányi egy jegyzetében azt írja, hogy fölkacagott, amikor egy újság címoldalán a hollywoodi moziszínésznő fotója alá odaírták: A világ legszebb nője. Merthogy olyan szépség, ami mindenkinek tetszik, nem létezik. A szépség mindig két ember dolga. Ebben az intim és személyes szépség-elvben nyoma sincs a dosztojevszkiji prófétikus szépségnek, mely megmenti a világot. De tagadja az áruk mindenki által hozzáférhető szépségét is. A szépség, egy virág, egy vers vagy egy ember szépsége mindig titokzatos, megelőzi a szavakat, akárcsak a sírás vagy a mosoly. Kosztolányi azt írja Harmos Ilonának, hogy a szívével lát. Máshol pedig úgy nyilatkozik, hogy nőgyűlölő lenne a nőktől elszenvedett csalódások hatására, ha a női nembe nem tartozna bele az édesanyja is. Vajon gondolkodásunk történetének nem legmeghatározóbb része-e az, amit apánktól, anyánktól kaptunk, s nem úgy van-e, hogy minden további iskolánkat, tájékozódásunk irányait eleve kijelöli ez az első, legszemélyesebb, legintimebb viszonyunk, ami a tudomány eszközeivel mégis jószerivel fölmérhetetlen és megközelíthetetlen? Talán e tapasztalat szép jelzése is lehet, hogy Lengyel András, aki sok fontos könyvet írt már, a Kosztolányiról szólót édesanyjának ajánlotta...