Zeke Gyula
Ránézünk egy levélre...

"Ránézünk egy levélre, s tudjuk, mi áll benne. Azután olvassuk csak el. Ránéztem Lovas Ildikó levelére a monitoromon, és nyomban tudtam, hogy szöveget kér. Szöveget megint, mikor már a múltkor megírtam neki, hogy nem írok, mert olyan idő van az életemben, amikor nem szabad írni. A felkérése raadásul veszélyes, hogy találjuk meg Kosztolányi egy-egy novelláját, veszélyes, mert ha az ember - akár tiszteletből, akár játékból - hasonlítani akar, abból egészen bizonyosan nem sül ki tisztelet, és elromlik a játék. A játék, aminek pogány szentségét ugyan ki ápolta volna vigyázatosabban, ha nem éppen ő, Desiré, ha a szeretetünk elpimaszodhat eddig a megszólításig?

Kosztolányinak, Esti Kornélnak az életemet köszönhetem, persze, a megérkezesémet a világba, erre a szomorún kies állomásra. Magyarul írni mindig és szükségképpen hálaadás neki, én meg rá másfél évtizede csökönyös szomorúsággal gondolkodom, miképp juttathatnék el hozzá valami személyes ajándékot. Igaz, a címét sem tudom, semmit sem tudok. Itt van azért ez a kis naplóbejegyzés, melyet még 1993 őszen vetettem papírra Párizsban (ezért merem most közzétenni), s melynek akkor a Kosztolányi-kópia címet adtam. Egy apró jelenet, melyet látván nyomban őrá gondoltam, az ezer kis hírlapi írására, hogy ez közéjük való, az ő szemének teremtette a szeszély, csak lekésett róla. Átnyújtom tehát, pár soros anzix, talán Tolnai Ottó papírrepülőin akad még hely neki:

>>Utam a Luxembourg park mellett vezetett. Nem volt konnyű eldöntenem, hol igyam meg délutáni kávémat. A fényes Párizs pazar utcákat terített egyre elém, bódultan szívtam az üde szeptember hűvös, esős lehellétet. A DALLAYAU kávéház előtt megtorpantam. Három idős hölgy ült karéjban az aszfalton egy kicsiny márványasztalka körül, kávéztak, beszélgettek őszi színekben. Festett arcuk, s mogyorószín esőköpenyük mintha ugyanabból az anyagból készült volna. A középső dáma nem vett részt a társalgásban, elszenderedett, fönnakadt a szája. Hátravetődött a feje, mozdulatlanná merevedett, mint egy támaszték nélküli halott. De nem is ez volt feltűnő, hanem a kép melegsége, családi harmóniája. A két szélső hölgy lendülettel parolázott tovább, nem ébresztették föl bizonyára évtizedes barátnőjüket, ám a hangjukat sem fogták vissza. Kávéik forrón gőzölögtek.

Úgy tűnt, immár egyre megy nekik, élnek-e, halnak-e, s melyik világ is az, amelynek asztalánál ülnek.<<"