Domonkos István

Bartók Béla

 

Hómező, váltóin örvény magában, fehér márványnak

szaporodása, vonalak öblösödése, kőfarkasok

dala, ismét a nyomok dagadt körökbe veszve.

 

Kéz a jégen, omlatag pára, arc jégbe szálkásodva,

húsnak rostjai bomlott fényként a szem

jégprizmájában,

ismét a vonal, a gyorsan távolodó, mint repedés.

 

A húrokon egy idő óta fecskék hálnak,

semmi sem jelzi az éjben a hangok közeledését,

egy kéz kinyúlik, a csillagok messze futnak.

 

S a lány: az ötödik tányér, gőzölgő leves,

párolgó tenger, sós erek, a megfoghatatlan jelenléte,

nem sirály, vörös sziréna a térbe mélyesztve.

 

Ti fehér billentyűk, sivatagok szabad, néma lányai,

hangok, leplei a vizeknek, a női arc harmóniája,

egy női arc kozmetikája, hüllők, csókok.

 

A boltív alatt csillagok romokban, szélnek futamai,

kőfarkasok ismét, ismét a lány, a jég, a rőt hó,

arcod keménysége, lányai ismét a sivatagoknak,

szirénák.