Arszenyij Tarkovszkij

Médem

 

Muzsikát tanultam hajdanában,

Botladozva skáláztam sokat,

Meggyötört egy gyermeteg szonáta,

Ganonig se értem el soha.

 

Minden szerdán kottával kezemben

Érkeztem, sután becsengetek,

S Médem barchet kiskabátban menten

Ajtót nyit, s a szobába vezet.

 

Medvemód esetlen volt s hatalmas:

Sötét álmából a zongorát

Felverte, a billentyűkre csapva,

Jó másfél oktávot fogva át.

 

Basszushangon ugrott a falka,

Száguldott szilaj vadászaton,

A vadászok ajkán szólt a kardal,

Visszhangzott a csermely, a pagony.

 

Német módra tréfával lett vége,

Hunyorító kék szemeivel,

Kisfiús hajával, ősz fejével,

Hadarása bukfenceivel.

 

Én pedig, bár magamhoz se tértem,

Az erdőben tévelyegve még,

Félve kezdek a darabba, s Médem

Vállamon nyugtatja tenyerét.

 

Álmos zongorájában lapultak

Hófehér és éjsötét tüzek,

Égették a billentyűk az ujjam,

Médem sokszor mérgelődhetett.

 

Rég elillant tőlem a gyermekkor,

Városomba ha el is megyek,

Vonatról leszállva szürkületkor

Sehová utat már nem lelek.

 

Mért követsz gyermekkorom, miért nem

Engedsz engem új utakra még?

Vagy most emeli fel újra Médem

Billentyűk fölé öreg kezét?