Fekete J. József
“A nincs-hova-menés száz gondolata”

Gulyás László: A másik nap. Grafoprodukt. Szabadka, 2001

“Ha az ember írni akar, akkor ír. Az egyetlen módja, hogy az ember megtanuljon írni, az, hogy nekikezd. Ez viszont nem lenne valami szerencsés megközelítés az agysebészettel kapcsolatban.”

(John D. Macdonald)

Mottónk azt sugallja, hogy írni elvileg mindenki tud, s innét, a betűvetés önkifejező lehetőségének eleve adottságától az íróságig a gyakorlat kalauzolja a kellő türelemmel és határtalan önkritikával rendelkező személyt. Ezzel, az ösztönösségre alapuló ténykedéssel szemben akadnak olyan tevékenységek, amelyek tanulásból táplálkoznak, ráadásul elsajátításuk foka azonnal mérhető, szemben a vers vagy novella megírásával, amelynek eredménye különböző ízlésrendszerekben különböző értékfokozatot érhet el. A dolgok azonban korántsem ilyen egyértelműek és veszélytelenek. A világ jónak tűnő szövedéke ugyanis olykor riasztó hirtelenséggel kibomlik, összekuszálódik és a szavakat formáló belső kés egy pillanatban már nem az anyagot alakítja, hanem a gazdáját sebzi meg. Akinek sok kése van, előbb-utóbb megsebzi magát vagy másokat – tartja a mondás, amelynek igazságát olyan veszélytelennek tűnő kés-birtokosok tragédiája bizonyít, amelyeket Sylvia Plath, vagy felénk inkább József Attila jelképes sorsával szoktunk szemléltetni. A kreatív emberek a közhiedelem szerint hosszú életűek, ám ezt is csak néhány valódi példa támasztja alá – sokkal gyakoribbak a korai kiégések, befelé zárkózással, depresszióba süllyedéssel megszakított művész-sorsok.

Ez a “korán kezdtem / és korán abbahagytam / (vagy félbemaradtam?)” sorsformula látszik megvalósulni Gulyás László költői pályájában, amit egyetlen vékony, prózai írásokkal elegyített kötetben tárt az olvasó elé a költő ugyancsak szűkszavú testvére, Gulyás József. Kétszázötven példányban, százhetvenöt oldalon sorjázó versek, naplójegyzetek, tárcák - ennyi az életmű sommája, s ami az egészben a legelborzasztóbb – a könyv, A másik nap egy élő szerző összes versét és más írásait tartalmazza, tehát a közreadó szerint előbb zárult le az életmű, mint az életrajz; a késnek mindegy, hogy kit vág meg – a szerző kora gyermekkorától lobogó költői indulata ugyanis Gulyás László esetében is befelé lobbant, s belül perzselt fel mindent, kiégette az iszonyú elvágyódás motorját. Az ösztönös tehetséggel induló költő életműve – egyszeri vagy többszöri indulatos verségetés következtében is – bő két óra alatt átolvasható. Ezek azok a versek, prózai futamok, amelyekhez a költő még az “idegházban” is ragaszkodott, egy “Megőrizni” jelzésű füzetben magával hordozván őket, “holtak közt, akik még élnek” (G. Masa József). Mintha ezt a sors-elrendeltséget jósolta volna meg alig tizennégy éves korában írt, jellegzetesen kamasz-spleenes költeményében: “Valaki kijár hozzám / a temetőbe, / látom, pedig még élek”.

Gulyás László alig lépett életének tizenharmadik esztendejébe, amikor Kopeczky László és a 7 Nap felfedezte a hallgatag poétát, aki ösztönös örömmel és tehetséggel vetette magát az írott szóval történő önkifejezés bűvöletébe, negyven évesen már belefásult szűkszavú vallomásaiba, a világot többé nem az elvágyódás ezerszálú fonataként érzékelte, hanem visszabukott a juhok utáni kullogás jóleső némaságába, a kórház egyedüllét nélküli magányába, ahol “füstöl, lehajtja fejét, hallgat. S mint régen, még a versek előtt, újra csupa titok, nem tudni kicsoda és mit gondol. Néha föllát, az udvaron meggyújt egy szénakazlat, beleugrik, máskor, ha oka van rá, székkel bever egy ablakot, aztán újra hallgat, füstöl és néz maga elé vagy kifelé az ablakon. Hosszan néz, elnézi az értelmetlennek tűnő külső vonulást, a mozgó időt, aztán elfordul, mert mindegy neki és ebben is igaza lehet és ilyenkor azt gondolhatja? Talán nincs is már meg a világ, elpusztult, csak a kerítéssel körülvett épület áll még…”(G. Masa József) A költői pálya még ki se bontakozhatott az ifjú poéta előtt, amikor már a hatvanas években hátat fordított mindazoknak, akik a szerkesztőségekből segíteni szerették volna az írásban; a föllépések közönsége helyett magának írogatott, ritkán és keveset, majd a hetvenes évek legelején betegsége távolította el a költészettől, hogy 1984-85-ben még megírja a legszebb versének szánt hosszúversét, majd többé nem érdekelte igazán az írás, munkáinak sorsa se. Innen a közreadó bátorsága, hogy lezártnak tekintse az életművet, amely anélkül hullott ki a köztudatból, hogy élt volna az oda való beépülés kínálkozó lehetőségével – pedig olyan költők mellett (és segítségével) tehette volna ezt, mint Kopeczky László, Fehér Ferenc, Gulyás József. A köztudatba való kései (vissza)emelés során felfedezésként olvassuk A másik nap verseit.

Mintha a paraszti ajak-összeszorítás mögöttről nagyon sok mondanivaló kívánna előtolulni, de amíg a ceruzát tartó kéz engedelmeskedik az agynak, a gondolatok sorokba rendeződnek, minden kócosságukat elveszítik és végül a paraszti szűkszavúság kimért keménységével koppannak, s miként a Ludasi-tóba hajított kavics lassacskán a teljes vízfelületet megmozgatja, úgy visszhangoznak egyre táguló morajlással Gulyás László mondatai.

Önkifejezését – versben, prózában, naplójegyzetekben egyaránt – a szikárság és a fegyelem jellemzi. Nem játszadozik a formával, hanem éppen ellenkezőleg, a szűkszavúságba tömöríti a belülről feszítő érzelemmasszát, ami meglepő képekben és megdöbbentő ellenpontozásokban tárgyiasul. Már a gyermekfejjel írt versei is a felnőtt elmélyülést és elvonatkoztatást igénylő, tragikus perspektívákat idéző zárlattal érnek véget. Mérhetetlen őszinteség süt át a sorain, a letagadhatatlan gyermeki (de távolról se naiv) látószögnek a felismerésektől elsúlyosodó tágulása figyelhető meg verseiben. “Oly rövid idő az öröm, / mosakodni se tudok addig.” – írja 13 évesen, megcsillantva játékos, de a keserűség vonzásköréből szabadulni nem tudó logikáját, de ugyanakkor már szürrealista látomásosság is csontosodik versében: “Éj csillagdarabjai. / Hűvös ragyogás. / Remeg a híd, / alattam víz, viszi / kabátgombjaimat.”

A költő nem veszi fel a küzdelmet a folytonos elvágyódással szemben; versbéli helyzete általában mozdulatlan, mint az idézett versben is, áll, ül, esetleg fekszik, de folyton statikus helyzetből szemlélődik, a tekintetével befogott mozgás, a néma utazás pedig következetesen a fény felé irányul, a fény pedig a boldogság reményét, sőt, e remény megvalósulásának bizonyosságát vetíti előre. A költő ezen mozdulatlan utazása a fény és a sötétség, a mozgás és a mozdulatlanság, a szólás és a némaság vonzó-taszító kettősségei között történik. A dinamikusság és a statikusság állapota verseiben akár a boldogság és a boldogtalanság, a szabadság és a helyhez kötöttség, a közösség felé igyekvés és a magába zárkózás kettősségeként jelenik meg:

A sínek mellől részeg ember

rohanó vonatra tekint.

Az utazók utaznak – gondolja,

csak arcok és vállak

s megint arcok és vállak.

A vonat tovább robog.

Vonatok, órák meg nem állnak.

“Állok. Várok. Nézem, / hogyan őrlődnek le a napok / két lapos kő között.” – fogalmazza meg saját mozdulatlanságra ítéltségének idegölő morzsolását, majd két versszak után a cselekvés tevőleges aktivitásával nyomatékosítja a maga sziklaszilárd mozdulatlanságát: “Egy madár jön nyugat felől, / kelet felé megy, / keresi a világosságot.” A fény hiánya a némaságot, a magányt, a boldogtalanságot jelenti, és ez a kies terület nem a külvilág hangulatát hordozza, hanem belülről dermeszti a tájat: “holnap leszállok magamba, / ahol tél van, / mindig csönd. / Ó, nap, / a mosolygásod oda nem ér el.” A fény és a sötétség dualitása közepette válik a hold Gulyás László versében másik nappá, a másik, a fény helyett a sötétség, a zaj helyett a csend, a boldogság helyett a félelem, az élet helyett a halál uralta világ jelképévé. A sötétség a félelem terepe, Gulyás versében éjjel a békáknak is csak csontvázuk van, úgy másznak a partra, a költőnek meg ötvennyolc kilója, ami elegendő a meg nem haláshoz, de ahhoz már nem, hogy becsukja az éjszaka előtt a kaput, a félelem a sötétség előrehaladtával birtokába veszi az egész világot: “ó e világ csupa vak / fekete liszt folyik / szemeim előtt / orrom a sötétségbe / dugva járok / ó e világ csupa vak”. A hetvenes évek végéről származó naplójegyzeteinek egyike mintha értelmezné a “nincs-hova-menés száz gondolata” eredőinek forrásvidékét, az elvágyódás fölébe kerekedő tehetetlen ragaszkodást, az útra kelés reménytelenségét: “Unom a magányt. Menni volna jó, mindig. Ám úgy vagyok ezzel is, mint amikor előveszek egy könyvet, olvasni kezdem, de sehogy se tudok eljutni a végére. Elolvasok néhány oldalt és leteszem…”

Ez Gulyás László sorsa: belecsöppent a világba, ám az első tapasztalatok után megrettent tőle, az egyszerűséget még a fény-sötétség, mozgás-mozdulatlanság viszonylatában feldolgozó értelem azonban megtorpant, midőn az egyértelmű kettősség sokjelentésű összetettséggé szálazódott szét, s ettől fogva inkább a világgal szembeni vakságot, a befelé fordulást választotta, miként az a kötet egyik legszuggesztívebb, ugyancsak kamaszkori költeményéből, talán az életmű kulcsverséből kisejlik:

ÍGY HOZOTT ENGEM IS

Tegnap egy sovány, öreg

macskát hozott,

benn csücsült a zsákban,

rejtette előle a tájat,

a fényességet,

hogy ne tudjon hazamenni.

 

Tán így hozott engem is

át a mezőn, szemem

betakarta ráncos kezével

s éreztem,

mint nagy, nehéz fát,

úgy tett le.

 

És kinyitottam a szemem,

oly furcsa volt

a fény, a falak,

a mélységek, magasságok.

S csak álltam ott

némán, mint a szobor.

A kétpólusosságban való gondolkodás, a versformák használata feletti szabadság, a köznyelv versbe és prózába emelése egyfajta naiv jelleget kölcsönöz ennek az életműnek, ha a naivitás alatt ösztönösséget, spontaneitást, őszinteséget értünk. Az életmű hangsúlyos szociális felhangjai mellett a szövegeken átsütő szeretetigény és a versben-gondolkodás keresetlenségének képekben való kiteljesülése teszi lenyűgözővé Gulyás László futamait. Külön érdekessége ennek a költészetnek, hogy az ifjúkori versek kamaszpózait képes esztétikailag hatásos formában kijátszani, majd röviddel később már az irónián át szemlélni a halál folyamatos jelenlétét, az elmúlás iszonyatát heroikus erővel élményképpé transzponálni, bölcselkedés helyett egyszerű, paraszti természetességgel regisztrálni. Mintha ilyen emberek, ilyen költők életművének ismeretében szögezhette volna le Goethe, hogy a művészet nem mesterség, még csak nem is hivatás, hanem sors. Mintha az ilyen könyvek olvastán jegyezhette volna föl Christoph Ransmayr az alábbiakat: “Az olvasás, a járás, az utazás és az írás port kavar, az elmúlt évek havát is felkavarja, ami aztán néhány szívdobbanással később finoman visszaszáll, és mindazt, ami van, újjáalakítja és még láthatóbbá teszi, mint ahogy valaha is volt – vagy kegyesen eltakarja, rajtunk múlik.”

Mi pedig nem vagyunk olyan gazdagok, hogy értékeinket a feledés pora alá temetetten feledjük.