Hózsa Éva
Az átutazóság poggyásza

Nagy Utazó életében (Esterházy irigyelhetné, Mándy megrettenne) minden azzal a heidelbergi úttal kezdődött. Addig csak a tenger volt, majd tizenkét évesen nagyanyjával együtt a vonatablakon csüngött a szlovén határ átlépése után. A valószerűtlenül rendezett osztrák tájat fedezte fel magának. Nem biztos, hogy szépnek találta, de rácsodálkozott a rendre, a tiszta színekre és a muskátlikra. Csak a holland falvak tartogattak később hasonló rend-élményt számára, a drezdai óváros viszont mindennek ellenképe lett. Heidelberget valahogy úgy hódította meg, mint Heine Utazó a német tájelemeket. Megelőzte az olvasmányélményt, előzetes olvasata volt (?). A szívét nem hagyta Heidelbergben (noha a giccses - "német módon" giccses tárgyak és képeslapok mindegyikén ott hivalkodott a felirat, sőt néha a kottafoszlány sem hiányzott: "Ich hab' mein Herz in Heidelberg verloren...") A Neckar azonban a folyók folyója maradt számára, még a méltóságteljes Rajnát, a kalandos Nílust és a rejtelmes Névát is megelőzte (az állandó jelzőket Nagy Utazó öntapasztalata mondta tollba). A Neckar csak akkor csúszott le a folyók ranglétrájának második fokára, amikor Nagy Utazó öt évre a Tisza-partra került, sőt a Tisza-parton lakott. Tizennyolc évesen tért vissza Heidelbergbe, ekkor már az egyetemi város és a régi diákélet nyomait kutatta. Arra figyelt, ami éppen aktuális volt, hiszen a látvány többnyire maradt, az én viszont változott (Moravia fejtegeti ezt Szahara-könyvében, de Nagy Utazó akkor még erről nem olvashatott). Az egyetemen a heidelbergi romantikát másképp élte meg, mint a többiek, ő belülről tekintett a Nagy Vándorok kis teret és szűkebb hagyományt vállaló gesztusára. Görres népkönyv-rögeszméje és Achim von Arnim skandálható neve neki többet jelentett (gyakran rácsodálkozott, hogy a heidelbergiség inkább nézőpont, átutazóság és nem eredet), de mindezt csak Nagy Tanára vehette észre, mert a vizsgán tekintetük találkozott, valami titokzatos metakommunikáció alakult ki közöttük, amelyet kár lett volna artikulálni. Nagy Utazó az utazásokat sem emlegette, csak a rákérdezőknek, a nagy utazásokat követő bezártság egyébként megtette a magáét; az emlékképek, benyomások befelé fúródtak. Nagyanyja meghalt, éppen a korszakhatáron, a Nagy Vezér hatalomra jutása előtt, a rokonszenves német rokont pedig nagyon fiatalon ragadta el a végzetes betegség az akkor már távoli Heidelberg közelében. Heidelberget tehát elveszítette. Soha nem akart csalódást okozni azoknak, akik egyszer segítettek rajta vagy akiket szeretett. Ma is nehéz szívvel csalná meg őket az "üres" várossal. Nagy Utazó létutazóként nem az emléktárgyakat, hanem az embereket és a beszélgetésdarabkákat gyűjtötte. Naivan bízott az emberekben és kevésszer csalódott (a Nagy Csalódások majd egy másik szövegbe kerülnek).

Nagy Utazó most is néha vágyik utazni, bár ő már olyankor is utazik, ha otthon marad. Joyce írói opusa talán nem szenved csorbát, ha egy mondatát a néhai utazó ide illőnek találja: "A külvilág valóságában megtalálta a belvilágában megvolt lehetőséget." A kontextusból persze nem lenne szabad csak így kiragadni egy szöveg-mondatot, de az utazói szellem gyakran bíbelődik az ilyen apróságokkal, és néha eljátszadozik a kétely kedvéért. A volt nagy utazó (írjuk csupa kis kezdőbetűvel!) átírta önmagának a Nagy Író nagy gondolatát. Ráébredt arra, hogy a külvilág lehetőségeit belvilágában kell keresnie, valamint arra, hogy Moraviának igaza volt, amikor az érzelmi nevelés iskolájaként definiálta az eredeti turistautakat.

Nagy utazó nem vezetett naplót, énje változásával benyomásai is szabadon csaponghattak otthonülő korszakában. Az utazások érzelmi és látásbeli tágassága azonban maradandó örökség. Egy korszak lezárult, ám ez az egész valahogy egyben van mindaddig, amíg tudatosan nem tör le belőle egy-két darabkát, hogy átértékelje, átformálja. A Nagy Utazóból lett Nagy Otthonülő tudja csak igazán, hogy az utazáshoz valójában utazni sem kell, ezt azonban az elmúlt években rákényszerített szűk élettér tanította meg vele, ugyanis a "fogság" szintén az érzelmek iskolája. Nagy Várakozó (a névváltoztatás indoklása most elmarad) időnként szülővárosa utcáin valamiféle átutazónak képzelte magát. Nem idegennek, csak átutazónak, mint Grendel New Hont-i szereplője, aki a városka lepusztult házai között lépdelt, mint az átutazóban levő idegen. Bárány Pista sokszor úgy érezte, hogy a világ boldogabb tájairól került városkájába, ahol megismerkedhet a szegénységgel és a boldogtalansággal. Nálunk, Szabadkán (Kosztolányi égi patrónusa alatt is) minden utazástörténet arról szól, hogy az egyén önmagával szembesül. Aki pedig sokat utazott, poggyászként hordozza magával átutazóságát és nyitottabb szemléletét.

Emlékszem (a váltás megtörtént, a továbbiakban én-narráció következik, Nagy Utazó nézőpontja viszont marad): 1991-ben, amikor megérkeztünk az osztrák határra, a határőr utazásunk céljáról kérdezgetett, és a szlovéniai háborús események miatt anakronizmusnak vélte a "kirándulás" szót. Értetlenül bámult rám, nem is gondolt arra, hogy az egyén ellenáll a háborúnak, és ilyenkor máshol akar egy időre otthon lenni. Soha nem kapaszkodtam ennyire a bácsi épületekbe, könyvesboltokba, templomokba, parkokba, mint akkor. Meghúztam az erős kontúrokat, és Bécs megszűnt számomra Kosztolányi-féle próteuszi városnak lenni. Állandóságában akartam bevésni, hogy hosszasan őrizhessem: tudtam, hogy a Város és én sokáig nem találkozunk. Klimt és Yeats Bizánc örökségét és fegyelmét erőltette rá az "ösztönösre", én a rend ilyenfajta szemléletével sem rendelkezhettem, hiszen egy felbolydult térségből érkeztem, ahol már a szétszóródás is megkezdődött. A precíz bevésés stratégiája nyugalmat adott.

Az utazásról szóló szövegek közül az otthont keresőek érdekeltek. Tudom, hogy Dániában lehet igazán repcét látni. A létértelmező utazások közül például Moravia Capri-élménye (képzőművészeti aspektusa) foglalkoztatott az 1934 olvasásakor. Kleist és Capri azóta bennem is összefonódott, holott az én Capri-történetem korábbi eredetű, mint az első olvasat megvalósulása, nem is lett soha denevérszárny alakú a sziget, mert én nem olyannak láttam. Capri geometrikus, igazán Moravia segített (utólag) ott otthonra találnom, vagyis inkább megállapodnom.

Nápolyból hajóztunk át a turistaparadicsomba. Szokványos turistaútnak indult. Bejártuk a szinteket, habár nem fiákerrel mentünk Anacapriba, majd a strandon kötöttünk ki. Szokványos strand, szokványos fürdőzők és nyugágyak, szokványos sziget-perspektíva. Ha halmoznám a toposzokat, azt is mondhatnám: jelen volt a vakító napfény (a holdat már nem láttam, mert az esti színházi előadás visszacsábított bennünket Nápolyba). Itt még érvényesült Joyce meglátása: a szokványos külvilág valóságára vetítettem ki Ibsen, Moravia, valamint a többiek szellemét, és ha rövid időre is, de otthon érzetem magam. Azóta szigetnek nevezem azt, ahol átutazóban vagyunk, ahonnan végül csak elutazni lehet. Valami hasonlóval találkoztam a Szaharában és Finnország közelében, a viharos tengerparton is. Csak a "szigetország", a londoni kertváros fogadott be tartósan.

A Capri-szigeten kialakult geometriás közérzetre Moravia is reflektált. Ezt írja: "két ellentétes és jól elkülönülő elemre oszlott a táj, egy függőleges és fenyegető elemre - ez volt a fejem fölött magasodó hegység - és egy vízszintes, nyugodt elemre: ez meg a szélesen hömpölygő, derűs tenger. Nos, ebben az egészben, szerintem legalábbis, az volt az érdekes, hogy ezek az elemek, hogy úgy mondjam, hazudtak. Mert csöppet sem volt valószínű, hogy a hegy egyszer csak a fejemre omlik; az viszont nagyon is elképzelhető volt, hogy a tenger, mondjuk egy viharban, elnyel. És hogy most mi köze van ennek az életemhez? Hát az - feleltem magamnak, de már mulattatott a játék -, hogy a kétségbeesés, amit a fenyegető hegy jelképez, szinte bizonyos, hogy sosem temet maga alá; a szerelem azonban, aminek a derűs tenger a jelképe, bármely pillanatban elnyelhet." Azóta is gyakran felteszem a kérdést: Hazudtak-e nekem, áltattak-e engem mindazok az elemek, amelyeket láttam? Nem hiszem, legfeljebb az én interpretációimon kell változtatnom.

Szívesen sétáltam a Dickens-ház környékén, Granada Lorca-hagyományt ápoló kiskocsmáinak közelében, Kafka "életterében", Prágában, az alexandriai könyvtár előtt, odaadóan néztem, ami tulajdonképpen csak belül látható, és örökre őrzöm a párizsi Baudelaire-kiállítás emlékét meg az oroszországi Tolsztoj-ház látványtöredékeit. Meg-megérintem az utazások szakállát (ez a Domonkos-alakzat mindig lebilincselt).

Aki utazott, azt az átutazóság közérzete teheti az adott szituációban boldoggá vagy boldogtalanná. Egy időszak lezárult, az is előfordulhat, hogy még lesz lehetőség az utazgatásra. Az utazás nézőpont lett, nem vágy vagy nosztalgia, inkább belső igény, a látottakra és nem látottakra. Nincs eseménytelen "út". Talán az igazi utazó olyan, mint Stendhal, aki nem alkotott bíráló ítéletet. Az utazó megismeri az embereket, a szokásokat, számára az is természetes, ha az írástudatlan kairói arab lelkesen akar segíteni egy irodalmi folyóirat beszerzésében. Igen, ez természetes, manapság mégis parabolaértékű.

Mostanában gyakran foglalkoztat egy utazással, pontosabban egy tartós utazással összefüggő történetlehetőség. Alig töltöttem be a harmadik életévemet, amikor minden papírunk megvolt a Németországban való letelepedéshez, édesapámra távlatteli állás várt, az utolsó pillanatban azonban a maradás mellett döntött. Soha nem törődtem ezzel, a szüleim történetének tekintettem, de az utóbbi időben rádöbbentem, hogy egy másik nyelvi és irodalmi közegben is felcseperedhettem volna. Lehet, hogy ott nem átutazó, hanem idegen lettem volna. Még riasztóbb, hogy mindez egyáltalán nem tudatosulna. Megnyugtató ebben a nyelvben és irodalomban élni, ebben utazgatni. A Nagy Utazó számára is létértékű. És olyan jó, hogy mindez természetes.