Korhecz Papp Zsuzsa
Időutazás
Mindig a valóság lenyomata, árnyékképe az olajfestéssel történő eleven alkotás: a régit az egyszerűségében, szépségében rendkívülit felidéző dolgok érdekeltek. Viszszaköszön a három évszázaddal korábbi, az örökkévalóságot is magába záró arckép, Vermeer Turbános nője oly letisztult és fenséges, hogy hódolni előtte nem megalázkodás. A festő, a művész a modern kor óta ritkán alázatos, s ha én az vagyok, akkor az alkotó énem másik felének, a restaurátornak köszönhető, akinek viszont mindig alázatosnak kell lennie.
Kísértenek a régi korok színei, ecsetvonásai, melyek tisztító kezem nyomán kerülnek újra a napvilágra igaz valóságukban, hallani vélem a lefestett kelmék susogását, szinte látom a ringó mozdulatot, amint tovahalad, s a múlandóság a műalkotásban létrejött élettel birokra kel. Mert az élő mind elmúlik... Sokszor a festmények és szobrok is hajlandóságot mutatnak arra, hogy a halál karjaiba fussanak, vagy odalökik őket, néha azonban sikerül útjukat állni. Mint az orvos, aki meggyógyítja betegét és haladékot ad még száz vagy kétszáz esztendőre. Azonban megtörténik, hogy a tárgy életre kel, s nem csupán a szennyeződésréteg eltávolítása és az eredeti meghatározása, a felhólyagosodások, feltáskásodások, repedések, hasadások, pergések számbavétele és elhárításuk, a megóvás, a tartósítás, a milliméterre és árnyalatra pontos kiegészítés, színkeverés és festegetés a cél. Mert történt valami. Találkoztam egy régi asszonnyal, akinek Zablóczy Z. által pompás, díszmagyarban 1859-ben megfestett, díszes aranyozott díszkeretbe foglalt félalakos arcképe a szabadkai múzeum kincse.
Pilaszanovits Lajosné született Czabaji Horváth Irene asszonyság, roglaticai földbirtokosnő már több mint százharminc éve Baján a ferencesek kriptájában alussza örök álmát. A jóval idősebb megözvegyült férj által papírra vetett gyászjelentés piszkozata így fogalmazza meg a szomorú hírt ,,...Irene 1864-ik Január 25-én délelőtti 10 órakor, életének 30-ik, boldog házasságának 11-ik évében jobb létre szenderült. A felejthetetlen nőnek és családanyának elhunytát mély fájdalommal kesergénk férje P. L., és Dezső és Mária gyermekei, számos Rokoni és baráti.
Az elhunytnak hűlt tetemei f. é. Január 26-án délutáni 4 órakor fognak a Rókus kápolna alatti sírboltba eltakarítatni, az engesztelő szent mise áldozat pedig Január 27-én 10 órakor a plébániatemplomban fog megtartatni. Béke hamvainak!"
A megviselt lélekről árulkodó, zaklatott ceruza- és tollírás az idősödő férj őszinte fájdalmát mutatják, aki később sem lett hűtlen felesége emlékéhez még, hosszú évekig élt, s ment csődbe özvegyen.
A levéltár iratai közé került az előkelő, valószínűleg a bajai szobabelsőben lévő ravatalról készített két fénykép is. A fekete, aranyrojtos bársonypárna puhaságába süppedt arcot fátyla és menyasszonyi koszorúja keretezi, finom kezére, amelyre korábban kisfiát ölelte, olvasót tekertek. Gazdag, rojtos, fodros szemfedő és halotti címerek fedik a magas ravatalt. Téli álmukat alvó, virágtalan oleánderek, virágos dézsák és gyertyatartók koszorújában. És 13 év múlva 19 esztendős Dezső fia van ugyanúgy kiterítve. A tüdővész nem válogatott.
...mint ahogy a halál rágja meg a testet, pergő, kicsiny festékszilánkok, pikkelyes, repedezett, szennyes felület, a mélyen kivágott ruhaderék, a hattyúnyakú fiatalaszszony oszladozó habkeble. A kösöntyűk, díszes foglalatú drágakövek lehullottak, az aranycsipke szétfoszlott. A széthasadt vászon rojtjaiból mégsem a formás alkar zsigerei sejlenek elő. Az évtizedek múlnak, a szenny csak rakódik, rakódik, az óvatlan állapot, s a víz ízeire szedné szét a festményt, ám sikerült feltartóztatni rontó munkáját. S mennyivel védtelenebb volt az igazi asszony, az élő test. Milyen kevés a 30 év, milyen nehéz lehetett itthagyni a két kicsiny gyermeket (7 és 9 éves), akikhez pár hónappal előtte kedves, címeres viaszpecséttel lepecsételt leveleit címezte, összehajtogatva csak pár centiméteresek, még ma is sugárzik a soraikból az anyai szeretet, ha előkeressük a levéltár dobozából. ,,Pilaszanovits Dezső kedves fiamnak és Pilaszanovits Mariska kedves leányomnak Roglaticán. Baja, Szept. 25 1863. Szeretett kedves kis Dezsőm! Én a Papuskával holnap megyek Pestre, ahonnan nektek szép játékokat hozok, ha jól viseled magad. Ilka és Bella tantiknak szót fogadj sokat ne egyél, megne betegedj. Császár Péter és Ödön tegnap itt voltak, azt gondolták, hogy te itt vagy. A Papa csokoltat, Ilka tantit, Gyéni bácsit és a gyerekeket csokolom veled együtt kedves jó fijam, vagyok szerető anyád Iréne.
Kedves kis Mariskám! Itt küldök nektek egy kis fügét. Pestrül majd hozok játékot, jól viseld magadat! Nagymama, Bella és Flora tantikat és bácsikat csokolom... Megne betegedj kedves kis Manduskám. A Zsofi vigyázzon reátok. Isten veletek kedves Angyalkáim, csokol ezerszer a Papuska és édesanyád Iréne."
Váratlan haláleset szólította el a családi körből, a földbirtokról a szülőket, ahol a tél kivételével az évet töltötték. S a levéltárban szunnyadnak a címeres koronával és nevével domborított üres levélpapírjai is.
Roglatica, Baja és Budapest, a Szabadkai Városi Múzeum Történeti osztályának fotótárából előkerült családi fényképek hátoldala és részletei sokat elárulnak. A családi fényképet egy vándorfényképész készíthette, a hordozható, hevenyészetten elkészített háttér mögül belátni a téglákkal kikövezett udvarból a szobába, ahol bútorok és képek sötét keretei sejlenek elő. A birtok sincs már, a kúria sem áll, mindössze egy mélyedésből lehet meghatározni a helyét, mert nagy pince húzódott alatta.
Nyár lehetett, nagy hőség, mert a fiatalasszony a második beállásnál már levetette a fekete selyemruha felső részét és buggyos ujjú, a népviseletekre emlékeztető fehér vászonblúzban, tollas kalapja nélkül állt élete párja mellé. A fényképezés mindig kivételes ünnepi alkalomnak számított. S mindig a legszebb ruhában álltak ott: a férfiak zsinóros atillában, az évszaknak megfelelő színűben, a kis Dezső kicsinyített férfiruhában, ún. Kossuth v. pörge kalappal a kezében. A kislány is krinolinban van és harang alakú kiskabátban, harangujjakkal, mint az édesanyja. Haját, mint bátyjának, rövidre nyírták, ami viszont a fiúkra volt csak jellemző nyaranként. Iréne nyakában fekete csipkeszalag masnira kötve, alatta fehér csipkegallér, egy zsinóron lornyon függ, amit szinte minden felvételen a kezében tart, s ezért bizonyos, hogy nem a divat miatt tette, hanem a látásával volt baj. A fehér csipkekötényes, díszmagyarra emlékeztető fekete selyemruhás, pörgekalapos képmás is a ház udvarán készült. A férfi és női díszmagyar a reformkorban alakult ki a XVI. és XVII. sz. főúri viselet elemeit felhasználva. A fekete csipkekendő, vörös gyöngysor és a ruhaderék régies, ékszerszerű kapcsai mutatják a fiatalasszony értékeit. A többi felvételen is megjelennek ezek az ékszerek más-más módon, csuklóra tekerve. Haját leginkább kontyba tűzve viselte, de a fehér ruhás képen csigákba sütve láthatjuk.
A fényírdák felvételein szemünkbe tűnik karcsú, törékeny termete, melyet a reneszánsz elemeket is magába foglaló romantikus, erősen fűzött ruha a csipkeujjaival és ékszerrátéteivel még inkább hangsúlyoz. A másik műtermi fényképen zsinórdíszítéses, az atillákra emlékeztető színes ruhát visel, de hogy milyen színűt, azt már sose tudhatjuk meg, széles masnijú pártát s ugyanazt a fehér csipkegallért, amit a családi képen is feltett.
Számba lehet venni a kiegészítőket és ékszereket, s nem biztos, hogy sokkal több ünnepi ruhája volt a fényképeken megjelenteknél, de 6-7-nél több bizonyosan nem, pedig földbirtokosnő volt. A hatalmas, krinolinos, akár tíz méter anyagot is magukba foglaló ruhák az 1860-as években, a neorokokó divatja idején élték virágkorukat, s noha már varrógéppel varrtak, a ruhák egy vagyonba kerülhettek, s az egyszerű emberek számára elérhetetlennek számítottak, akiknek, legföljebb egy rend rendes ruhájuk volt. A ma anyagi bőségében teljesen más elképzelésünk van a gazdagságról.
A festményt a művész sablonszerűen festette meg, az úrnő csak az arc megfestéséhez állt modellt, mint ahogy az szokás volt még a két világháború közti időszakban is. A díszkeret és a vakkeret kiváló minősége és a felfeszítés módja is arra utal, hogy valamilyen központban rendelték meg a portrét. Sok mindenben megegyezik a műtermi és a festmény illuzórikus háttere, de a pazarnak látszó festmény hiányosságai is szembetűnnek, amelyek leginkább a kezeknél fedezhetők fel. S a valódi díszmagyar súlyáról a gazdagon ráncolt, anyagában aranydíszes fekete selyem alj hajószerű ringása árulkodik. És szinte érezzük a fűzött derék valódi karcsúságát, a prémszegélyes zsinórozott bársonymente anyagának tömörségét, vagy a fekete csipkepártáról leomló fekete, hosszú tüllfátyol minden rezdülését. A kezében tartott zsebkendő és míves fülönfüggői megegyeznek a valódi s a festett megörökítésen. E korai kicsiny fényképek halványak, a kissé eszményített portré viszont mély színeivel újult erővel ragyog, s bemutat nekünk egy régi asszonyt...
Pilaszanovits Mária, a kisleányka romantikus versének zárósoraival búcsúzunk az édesanyától. A kisleányka felnőtt és a híres Vojnich család tagja lett, s öt gyermeknek adott életet, de már ők sincsenek réges-régen, s a család is kihalt.
- ,,S vad dörgéssel vallja sorsom,
- boldog voltál s nem vagy már."