Mikola Gyöngyi
,,A babérnak amit suttogni tanított"*

(Tolnai Ottó: Balkáni babér)

Vergilius Hatodik eklogájában, melyből a címbeli idézet származik, egy Tityrus nevű pásztor felidézi, hogyan énekelt az álmából fölzavart boristen, Silénus. Az alvó Silénust saját (nyilván babér)koszorújával kötötte gúzsba két vásott fiatal szatír; Aegelé, a legszebb najád pedig a szeder vérszínű levével kente össze arcát, bosszúból, amiért hiába várták tőle az ígért verset. Tityrus az ekloga első sorában egy szirakúzai zenészre hivatkozik, akiben Theokritoszra ismerhetünk, a görög költőre, aki az idill vagy más néven pásztori dal (bukoliké aoidé) műformáját létrehozta. Vergilius Hatodik eklogája ilyenformán többszörös idézet: megidézi a mintául szolgáló görög költészeti hagyományt, és a már latinul írt pásztori dal maga is idézés vagy emlékezés egy korábbi költőnek egy korábbi dalára: a megtréfált Silénus énekére. Emögött a folytonos, önmagát idézve megújító, emlékezve újraíró költészeti eljárás mögött végső horizontként, abszolút mérceként ott állnak a nagy költőistenek, Orfeusz és Apolló. Silénus története azt is mutatja, hogy az isteni világ mennyire érdekelt a költészetben, és Tityrus, a pásztor pedig arról számol be, hogy Apolló meghúzta a fülét, akár egy iskolamester az értetlen tanulónak, így figyelmeztetvén őt igazi hivatására:

,,Így én - hisz ki vitézséged, véres viadalmad / vágyik idézni, van itt, Várus, tömegével akárhány - / pásztori múzsámat lehelem csak e lágyszavu sípba."

Várus valós szereplő a fiktív pásztor dalában, állítólag ő intézte el, hogy Vergilius visszakapja a polgárháborúban elvesztett apai birtokát... Az idilli eklogákban máshol is fölbukkan a polgárháború képe, például az elsőben a hontalanná lett, menekülő pásztor panaszában:

,,Annyi sok év multán, ó hon, valahára határod / s csöpp hajlék te, füves fedeled meglátom-e vajjon?/ S hajdani birtokomon fogom-é bámulni a búzát?... / Hát amit úgy gondoztam, a föld, ádáz katonáké?/ barbáré a vetés? Ime, testvérharc, a gyümölcsöd!"

Tolnai Ottó Balkáni babér című kötetének olvasása közben nemcsak a polgárháború közepette éppen az idill műfaját választó Vergilius idéződött föl bennem, hanem a Vergiliust legkedvesebb költőjének tartó Montaigne is, aki szintén kegyetlen testvérháború - vallásháború - közepette húzódott vissza apai birtokára, és hazai földjén, de állandó bizonytalanságban új műfajt teremtett, az esszét, amely lényege szerint maga is a régi szerzők műveinek állandó újraolvasása, kommentálása, továbbírása révén keletkezett, abból alakult a késő-reneszánsz ember már maga teremtette szellemi kozmoszává.

Montaigne példáját azért is különösen relevánsnak érzem, mert a véletlen úgy hozta, hogy bepillanthattam a Balkáni babér egyik készülő ciklusába, és nagyon meglepett Tolnai írói módszere: a kb. negyven oldalnyi vers-szöveg ugyanis állandó nekirugaszkodásokról tanúskodott, az elkezdett téma többször ismétlődött, de semmi sem törlődött ki belőle, az új változatok állandóan bővültek. Ez a húzás, törlés, javítás nélküli írásmód Montaigne-re is jellemző volt: Esszéinek egymást követő kiadásaiból Montaigne se húzott ki semmit, inkább betoldásokkal javított írásain. Az Esszék így lettek egyre hosszabbak, az utolsók már önmagukban is szinte könyvnyi terjedelműek.

A saját szövegek folytonos újraírása természetesen a Balkáni babér ,,nyilvános", szerkesztett, autorizált változatában is jól megfigyelhető: az időben vélhetően egymástól távol keletkezett versekben gyakran ismétlődnek a szereplők, a motívumok, a versek elbeszélője gyakran hivatkozik is saját korábbi műveire. Akárcsak Montaigne, aki maga is reflektál saját esszéírására. És ahogy időben-térben közeledünk, már csak a címbeli metafora hasonlósága miatt is meg kell említenünk Hamvas Béla A babérligetkönyv című gyűjteményét, amely 1930 és 1945 között, tehát részben a háború alatt íródott, és különös, változatos témákat fölvillantó és szokatlan formai megoldásokkal játszó esszéket tartalmaz. A könyv keletkezésre a következő magyarázatot adja a szerző:

,,Déli szigetek között hajóztam, s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt, szép, magas lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben, a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! ... Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. ... Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. ..."

Az idill és az esszé - ahogy a fenti sorokból is kitűnik - Hamvasnál itt teljes egységet alkot.

A fent megidézett szerzőkre, Vergiliusra, Montaigne-re vagy Hamvasra ugyan nincs közvetlen utalás az amúgy nagyon sok nevet, költészeti, képzőművészeti és zenei utalást hordozó szövegekben, a Balkáni babér számomra mégis egy olyan európai filozófiai és poétikai hagyományba illeszkedik, amelyet a visszavonulás, a visszahúzódás, a szemlélődő nyugalom, a mozdulatlanság poétikájánk és politikájának lehetne nevezni. Tolnai a maga önironikus módján strucc-poétikának nevezi:

,,... ebbe az istentelen zónába amelyből /struccpoétikámból kifolyólag / (egyfajta gyerekes zum trutz / illetve öregkori csúz / mintsem valami önsajnáló avagy hősies póz) / sajnos nem mozdulhatok immár".

A Balkáni babér mintegy 10 háborús év termését tartalmazza, s a versek nagy része már Palicson, a hol idillinek, hol metafizikusnak nevezett fürdőhelyen játszódik-íródik. A műfaji meghatározás egyszerre régies és újszerű: katalekták. A katalektákat, azt hiszem, hiába is keressük a műfajelméletek hagyományos regisztereiben. Annyit sikerült csak róla ezidáig kiderítenem, hogy katalexisnek nevezik azt a jelenséget, amikor egy vers, pl. egy szonett többnyire utolsó sorából hiányzik egy vagy több szótag. A katalekta tehát eleve hiányos, töredékes, befejezetlen-befejezhetetlen formát jelöl, és a szövegekben gyakran kapcsolódik össze a hasonló hangzás okán is a katalepszissel, azzal a pszichológiai betegséggel, melyet a mozgásra való képtelenség jellemez. A katalekta ily módon a sérült ember beszédét avagy a sérült beszédet is jelenti. A katalekta tehát éppenhogy nem idillikus műfaj, de a borzalmak, a veszteségek képei a katalektáknak nevezett szövegekben mégis állandóan érintkeznek az idillel: mondhatni alapdallamuk a szüntelen sóvárgás a nyugalom, a teljesség, a szépség után. Kis verscilust képzeltem el című versében így fogalmaz a költő-elbeszélő:

,,már rég megfigyelhetted magad is / a sírvilág sikeres párizsi piktorai / a csataképfestők / kik maguk is mint harci mének ágaskodnak csatakosan/és a (virág)csendélet kismesterei közül /én alkati okok is közrejátszottak elismerem / a (virág)csendélet kismestereit választottam /az ő képeikhez hajolok egyre közelebb /netán léggyé lehetnék szőlőszemeiken /ebből ki- és lefolyólag / most a sír és csataképfestők világának eljövetelekor / amikor próféciáik tényleg beteljesülnek /sirámaik bebizonyosodik nem hiába sirattak el / nekem semmi okom más céhhez sompolyognom / semmi okom igazgyöngyhomályú szőlőfürtjükhöz-hajoltomból /más pózba egyenesedni fel"

A Balkáni babér katalektáinak ismétlődő gesztusa, centrális problémája a költői szerepre való rákérdezés, a beszédért folytatott küzdelem, az állandó számvetés és szembenézés azzal a művészi koncepcióval, amely az Ahogy című ciklusban így fogalmazódik meg:

,,nem értettük ki rótt ránk akkora terhet / merész álmainkkal megváltani / rányitni az adria vakító tükrére /... / a mediterrán komponenshez csatolni / ezt az átkozott tartományt"

Egy másik helyen Tolnai megemlékezik egy New York-i estjéről, ahol úgy mutatkozott be, hogy ő egy olyan magyar költő, akinek van tengere (ezt a mondatot én is hallottam tőle, mégpedig pont ezen a helyen, a Móra Kollégiumban). A tengeri kijárat azonban számára elveszett, és úgy tűnik, minden korábbi elgondolás, amely tágasabb horizontokat kívánt nyitni ,,az izzó kék végtelen" bűvöletében illúziónak, tévedésnek bizonyult, kudarcra ítéltetett:

,,kabátom csücske láthattátok a sós vízbe ért / a kihalt kagylók csöppennek egy utolsót / kitolt belű ceruzáim szivárognak még /... / mint ki saját írott (költött) mocskába pusztul / s már nem tud magának kilihegni / semmi új (piti) szerepet (pózt)."

A kudarcot, az összeomlást gyakran jelöli a viharban összetört hajó romantikus metaforája, a kötet leghosszabb szövegében, a Pilinszky az IN MEMORIAM CELAN-t készül meg-nemírni címűben pedig különösen hangsúlyosan jelenik meg maga a romantikus költészeti hagyomány is, Shelley-, Petőfi-, Horváth János-idézetekkel. Tengerrel rendelkező magyar költőnek lenni olyan poétikai gondolkodás lehetőségét jelenti-jelentette, amely az európai romantika hagyományából táplákozik, annak szabadságeszményét viszi tovább, egy olyan, egyszerre konzervatív és hipermodern attitűdöt, melyben megőrződik a költőszerep romantikus alanyisága, a szó akció jellege, de amelyben a vers megszabadul minden formai kötöttségétől, és végtelenül nyitottá válik, alkalmassá arra, hogy ismét univerzális beszéd legyen. A mindenségbe belebeszélő végtelen vers ideája kezdettől fogva jelen van Tolnai költészetében, s úgy tűnik, mintha a Balkáni babér a katalektákkal e végtelen beszéd megtörését, szükségszerű megtöretését, a nagyforma, a nagy formátum lehetetlenségét jelentené be.

De hát elveszítheti-e az ember a benne hullámzó tengert? Simone Weil írja egy olvasmányélménye kapcsán: ,,Szophoklész a legborzasztóbb történeteket dolgozta fel (Oidipusz, Oresztész), hogy ragyogó örömmel vonja be őket. Tragédiái arról tanítanak, hogy a belső szabadságot nem ragadhatja el senki. Hősei ismerik a szerencsétlenséget, de nem ismerik a megszállottságot. ... Az ember semmilyen formában nem törik össze. ... Olvasása mindig megvigasztal." . Simone Weilre többször történik utalás a kötetben, sőt Tolnai már korábban, a Rothadt márvány című, a jugoszláv képzőművészetről szóló könyvének egyik esszéje végén is idézi a francia filozófusnőt: ,,Az ember nem kell, hogy egyebet tegyen, mint várja a jót és félreszorítsa a rosszat. Izomerejét pusztán azért kell igénybe vennie, hogy a rossz ki ne vesse sarkából." Ezek a sorok pedig akár a Balkáni barbár mottójául, vezérmondatául is szolgálhatnának. A tízéves jugoszláv háborúk szerencsétlenségét tematizáló katalekták különös érintkezését az idillel is leginkább Weil esztétikájának segítségével értelmezhetjük. Weil szerint a világban fölfedezhető szépség a távollévő Isten lenyomata. Isten kihúzódott a világból, hogy a világ lehessen: ,,A kivételes szépségnek általában feltétele, hogy távolsága vagy gyengesége révén szinte megfoghatatlan legyen. Az égitestek megingathatatlanok, ám nagyon távoliak; a fehér virágok itt vannak, de már csaknem végük. Ugyanakkor az ember csak akkor szeretheti tisztán Istent, ha úgy fogja fel őt, mint aki a világon kívül van, az egekben; vagy pedig az emberhez hasonlóan a földön, ám gyengén, megalázva és megölve; vagy mint egy parányi, elfogyasztásra szánt anyagdarabka van jelen, ami a megfoghatatlanságnak csak még nagyobb foka." A szépség a fenti sorok értelmében tehát mindig valami önmagán túlira mutat, és ezért minden szépségben van valami távolság vagy valami gyengeség. A világtól végtelen távolságra lévő Isten a világban a végtelenül kicsi dolgokban mutatkozik meg. ,,Csak szellemi hatalma van. Magának e szellemiségnek is csak minimális hatalma van, mely ahhoz szükséges, hogy létezzen. Mustármag, gyöngy, kovász, só." Ha megértjük ezeknek az ellentétességeknek a természetét, megérthetjük azoknak a szerzőknek a gondolkodását is, akik a legnagyobb szerencsétlenség közepette képesek voltak látni és láttatni a világ szépségét anélkül, hogy tekintetüket elfordították, elfordíthatták volna a szerencsétlenségről, sőt épp e szerencsétlenségre figyelve

ragyogtatták föl azt. Egy példa, a Bodza a határzónában című katalektból:

,,mondom (mondanám) semmi sincs de van lám / van ablakom előtt az ó-fehér (elefántcsontsárga) / bodzacsipke és ez még mindig sok nekem / ez bizony még mindig ama nagy pompa sokkja / agyonvert ám akár baudelaire koldusa ! életre bottal nagyon / s aztán augusztus elején a változást is csak az jelzi / hogy kecses korralszín madárlábak markolják össze / az ó-csipkerongyikát s még súlyosabb valamivel ! löttyen (szalad) tele az ég vájdlingja / miféle bankett készül itt desiré / ahol ennyi lila gyémánt kaviár halmozódik"

A végtelenül kevésnek és a végtelenül soknak az ellentétessége, egyáltalán a vég-telen, az abszolút teljesség és az abszolút hiány (befejezetlenség) kategóriájában eleve benne rejlő ellentétesség ellenpontozza az idill és szenvedés, gyönyör és gyötrelem, az Adria azúr-mediterrán és véres-balkáni ellentétpárjait. A hiányos, töredékes katalekták együttesen az állandó ismétlések, utalások, az azonos szereplők, alteregók, a többször, versről versre úgyanúgy vagy hasonlóan jelentkező jelzős szerkezetek, motívumok, költői kategóriák, valamint a versbeszéd sajátos, egyenletes ritmusának köszönhetően egyetlen nagy formává állnak mégis össze, az Adria megrendítően szép eposzává. Ugyanis Tolnai talán még egyetlen más korábbi művében sem beszélt annyit a tengerről, mint éppen ebben.

Mert: elveszítheti-e valaki a benne hullámzó tengert? A Balkáni babér költője immár úgy beszél, ahogy a tenger hullámzik: a hullámok ritmusa monoton, végtelenül ismétlődő akkor is, ha meg-megtörnek a part menti sziklákon. Tolnai egyenletes ritmusban egyszerre építi és rombolja a saját műfajait. Van egy szép autopoétikus kép az egyik versben erről: ,,... a hullámok kis kavicsszemet / csigát, ezeregy homokszemet ragadnak magukkal / és felcsúsztatják őket a turzás rézsüjén / majd szépen vissza /míg egyszer magasra nem szökik a hullám /amely talán éppen az isztriai partokról indult / s a kavicsszem a csigahéj / s az ezeregy homokszem átlökődik a turzás gerincén / hogy aztán a szárazföldi oldal lejtőjén / sikoljon le / igen a turzás természetrajzáról / egy ilyen kis csigahéj le-föl utazgatásáról / akartam beszélni"

A babér is elsősorban mint konkrét mediterrán növény szerepel, melynek minden más zöldnél sötétebb levele maga is hullámos, mint a szél mosolya, és erős, fűszeres illata elnyomja még a hullák bűzét is. A babér persze, mint a költészet legősibb jelképeinek egyike, önmagában is nagyon erős metafora. És misztikus módon a babér legendája is magában hordozza azokat az ellentétességeket, amelyekről eddig beszéltünk. A történet szerint Apollón lebecsülte Erósz nyilait, ezért a szerelem sértődékeny ifjú istene bosszút állt rajta. Tompa végű nyílvesszővel sebezett meg egy Dapné nevű nimfát, Péneiosz folyamisten leányát, aki ettől fogva nem tudott szerelmet érezni, és hegyes végű nyílvesszővel Apollót, amikor éppen megpillantotta Daphnét, aki iránt rögtön olthatatlan szerelemre lobbant. De hiába üldözte, soha nem érte el. A Péneiosz partjához érve Dapné segítségül hívta apját, aki babérfává változtatta lányát, így nem lehetett Apolló felesége. A bánatos Apolló mégsem tudott lemondani róla: babérfa lombjával koszorúzta fejét, és innentől fogva babérral ékesítette föl mindazokat, akik kedvesek voltak a szívének: a jósokat, a papokat, a költőket... Az elérhetetlen, a megfoghatatlan, az örökké elillanó, végtelenül távollévő szépség szoros közelségbe hozása: ez Apolló, a költő gesztusa, a mindenkori poézis eredendő mozdulata. Mikor a babért a fejére teszi, megkoszorúzza magát elérhetetlen szerelmének, végtelen vágyakozásának szimbólumával, és a babér hullámos, örökzöld levelei az elérhetetlen közelségét, az elvesztett megőrzését hirdetik. Ez az, amit Apolló a babérnak suttogni tanított. És hogy miről szólt a saját koszorújával gúzsba kötött, megcsúfolt Silénus dala a Hatodik eklogában, mely dal vetekedett Apollo és Orpheusz énekével?

,,... a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek, / tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel / mint keveredtek rég; hogy minden ős-elemekből / kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt; / majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott / lassan Néreus is, mint formálódtak a testek; / s mint bámulta a föld, hogy' kezd lángolni a napfény, / és az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik, / míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan / dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat."

* Elhangzott 2001. május 22-én a Balkáni babér kötetbemutatón, a szegedi Móra Kollégiumban