Piszár Ágnes
Az utazás alakzatai

Szathmári István: Kurdok a városban. Széphalom, Budapest, 2000.

A kritika Szathmári István poétikájának már csaknem minden lényeges jegyét összefoglalta. Kiemelte e próza urbánus vonásait, modernségét, amely a másság keresésében teljesedik ki. Ebből következőleg a Szathmári-szövegek központi kategóriája az úton-lét, amely lehetővé teszi eme mássággal való permanens találkozást. Szatmári István első köteteiben azokat a poétikai eszközöket és világképi elemeket teremti meg, amelyek majd a 90-es évek végén, az új évezred elején lesznek alkalmasak modern életérzésének hordozására. Kialakul sajátos prózastílusa, amellyel mind képi, mind gondolati alakzatok sorát teremti meg. Hózsa Éva egy merész megállapításában a Szathmári-mondat műfajteremtő erejére hívja fel a figyelmet.

Az utazás-történetek a modern próza kontextusában a "folyton máshol lenni akarás" szinonimái. "Szathmári korábbi hősei - írja Fekete J. József - folyton úton szeretnének lenni, a bizonyosságból (ahol ténylegesen rossz) a bizonytalanság felé (ahol valószínű, hogy, jó)." Szathmári István legújabb prózájában az utazás iránya és relációja megváltozik. A másság akarása ezekben a szövegekben már nem pusztán az elvágyódásnak, hanem a Szabadka-Budapest között utazó vajdasági magyar író életérzésének válik kifejezőjévé. A másság megtapasztalásának alakzatait Szathmári explicit utalásokkal, implicite pedig a hasonlat segítségével hozza létre, amelyet Tolnai Ottó költői módszere nyomán állít elő és fejleszt tovább.

A Kurdok a városban című novelláskötetben szinte nincs olyan szöveg, amely ne utalna a másságra. Ilyen szövegösszefüggésekkel találkozhatunk: "Egy toronyházban laktunk a harmadikon, szép fehér falak, régi csipkék a rádión, az asztalon, apám azidőtájt jöhetett vissza Franciaországból, ott lapultak a szekrényben a távoli dolgok, amelyekkel meglepett bennünket,(.) hogy dobogott a szívem, mennyire, mind-mind kincs volt, hatalmas, egy messzi országból, ahol annyi minden más, annyira amolyan." (Kiemelések a szerzőtől) De más itt a nyár, a palicsi Nagyterasz, ahova "a zene csak gyengén szűrődött föl, amolyan más világ lakozott itt, áttételesebb, finomabb." Az elbeszélő tudja, hogy "más is létezik, kell, hogy legyen." Hogy a végén kijelentse: "Szerettem más lenni, mint amilyen vagyok." Az utazás relációjában aztán ez a másság elnyeri végső alakját, és a "kurdság" fogalmában értelmeződik tovább.

A hasonlat poétikai funkciója egy fogalom jelentésének kiszélesítésében, felerősítésében vagy épp ellenkezőleg, leszűkítésében keresendő. Szathmári István prózájának másságát a hasonlat alkalmazásának segítségével éri el, mely során az utazás mint hasonlat működik. Szathmári hasonlataiban az utazás kiindulópontja, a reális világ és az utazás végpontja, egy vágyott világ kerül egymással kapcsolatba jelentősen kiszélesítve prózaírás kereteit. A másság a létezés vágyott dimenzióiba vezet el bennünket. Jellemző még erre a prózára a kisszerűségből való kitörés elemi vágya. Szathmári István szívesen él Tolnai-hasonlatokkal, nem rejtve kötődését a Mester prózájához. A tenger, a só, a kék szín gyakori emlegetése a vajdasági magyar irodalom nagy korszakát idézi: "És akkor az a kakas, ott az ablak alatt, éjjel három körül, hol volt még a hajnal, a csenddel, de sejtelemmel jövő derengés, úgy belekiabált, -bődült, -durrant az éjszakába, akárha valami vétkeseket nyúztak volna, kampóztak, cibáltak, annyira erősen jött fel a hang, hogy kiugrottam az ágyból, nem is tudtam, persze, hogy állat, szárnyas is van itt valahol, tényleg azt hittem, a halál, a fájdalom vastag szólama ez, majd léptem megzavarodva az ablakhoz, de már azért sejtettem, mégiscsak állat lehet, hisz nyaralóban vagyunk, és itt a tenger(.)És utána persze, hogy fájt a lelkem, üres volt minden, de azért jött az este, a sötét, újabb fröccs, másféle villogás, meg is voltam aztán, egészen jól, egy darabig. Persze, a Boráros tér, a barna sör, egy-két könyv, majd a galéria, de ha felmásztam rá, már megint jött a hasonlat, csak úgy magától, akárha bárkán ülnék, és így tovább."

Kierkegaard egy anekdotában számol be itáliai útjáról, ahol fáradalmait szándékozta kipihenni. A szép, új környezet látványából azonban mit sem élvezett, mert magával cipelte régi, rossz beidegződéseit. Így van ez valahogy Szathmári másságát cipelő elbeszélőjével is, aki Budapest-Szabadka, Szabadka-Budapest között utazik. A két világ benyomásai, élményei folytonosan összehasonlításra kerülnek az elbeszélő tudatában, hogy a végén a "kurdság" fogalma az elbeszélés egyedüli alternatívája legyen. Kurdnak lenni Szathmári István prózájában a (vajdasági) magyar irodalom egy új perspektíváját jelenti, amellyel a továbbiakban számolni kell.