Samu János
A Bateman-bizonytalanság eseménye
(Egy szubhumán genealógia véletlen iránya)

Bateman által - esetlegesen

Patrick Bateman esete rendkívül kalandos történet - még ha a belőle megmutatkozó mintegy 580 oldalnyi szövegfelület meglehetősen homogén is -, és a nyomába eredni módfölött bonyolult, sőt sikamlós, meg a pokolra való alászállás bátorságát is igénylő vállalkozás, úgyhogy amire kezdetképpen szükség mutatkozik, az egy mély lélegzet és a szellemi ellenállóképesség végső megszilárdítása. Nem mintha egy káprázatos gazdagság végtelen burjánzásától, a bőség és sokaság felénk hullámzó-hömpölygő föltartóztathatatlan sodrától, vagy az infernális borzalmak kénszagú és epeízű, valamely ördögi találékonyság által az elviselhetőség pereméig duzzasztott perverzitásától kéne tartanunk, amelyben a vizsgálódás valamennyi mérőeszköze/szerkentyűje meg- és összezavarodik, de inkább arról van szó, hogy egy síkvidék kellős közepére vezet az utunk, ahol az osztódással szaporodó eseményrengeteg értéket, érzést, szellemit és testit, magasztosat és alantast, egyénit és kollektívat, gyönyört és fájdalmat, végtelen-bűnöset és rácsodálkozón naivat és tisztát egybemosó hajthatatlan nivelláló mechanizmusa az úr, és ez a kétségkívül zavarbaejtő egyformaság mintha még a hallgatagon eltespedő égtengerből is lefelé zuhogna, amely Bateman világában korántsem borús, csak éppen egykedvű.

Amivel szembe kell néznünk, cseppet sem szimbolikusan deklarált felelősséggel, a valós és nem retorikai veszélyeket elhárítani képes szigorú formatudattal, az egy hosszú út végének az elérkezte, egy olyan úté, amelyet a modernitás kialakulásának kezdeteitől az individualizmus fejlődése-alakulása tesz/tett érzékelhetővé, és amelyen azért nem lehet továbbhaladni, mert nincs rajta többé súrlódás, az eredendő előrehaladás dinamizmusát túlhajtotta a gyorsulás, a kezdetekkor önnön történelmiségében még valós mozgás föloldódott tulajdon fogalmában, öncéllá vált, és a dinamizmust fölváltotta a dinamika mint fogalom, mint stasis, mint egy beteljesedett rendszer szüntelen ön(újra)írása, melyben nem lehet szó formák váltakozásáról - progresszív történelmi időről -, hanem csak a Változásról, a mozgás üresjáratáról. Az ilyetén helyzetalakulás ábrázolása a jelenkor fikcionalizált valóságának, diszkurzív erővonalak kereszteződési pontjában kifejlő időbeliségének az adekvát lenyomata, és az elemző - valójában "benne-létező" - aligha teheti meg, hogy kivonja magát viszonyai alól, és biztonságos távolságra helyezkedve tárgyától egyszerűen csak felteszi, hogy egy szöveggel áll szemben, amelyet bevált módszerek szerint termékenyen faggathat és annak rendje és módja szerint irodalmilag elintézhet.

Valójában - az Amerikai psycho szereplőivel egyetemben - az elemző/olvasó is az út végén találja magát, egy olyan korszakban, amelynek egész fejlődése, mibenlé-tének legveleje és kiindulópontja egyetlen tételen alapul, az önazonosságot is implikáló descartes-i tételen, amely arra készíttetett, hogy még a létezés bizonyosságának metafizikai igazolását is elbírja, de amely megrepedt; és nem magányos, kérlelhetetlenül pontos/alapos magas homlokú gondolkodók aknamunkája révén, akik idejekorán kimutatták ellentmondásosságát, hanem a rajta nyugvó társadalmi intézmények, gazdasági struktúrák, szerteindázó eszmeáramlatok, egyszóval: a ráépített történelem súlya alatt.

A cogito tételének problematikussága átível a premodern vektorszemély megszabadulásának útján immanens társodalmi meghatározottságától, szűkebb közössége általi etikai, politika, esztétikai (kizárólagos) makrodetermináltságától, és az emancipálódott, önazonos és tiszta modern szubjektivitás identitását bomlasztja meg. Az újonnan kialakuló helyzetben, amely a posztindusztriális társadalmak állapota, a hagyományos elméleti alapállások elveszítik stratégiai fontosságukat, szinte valamenynyi a modern kialakulása szempontjából döntő fontosságú fogalom nemcsak hogy átfogó kritikával kerül szembe, de el is veszíti érvényét, és az átalakulás végső keretei az individuum testi és pszichikai határainál húzódnak.

Végtére is az alteritás korának moccanástalan, a transzcendentális isteni szféra megvalósult - tökéletes! - műveként értelmezett időbelisége linearizálódik és lódul meg (korunk kialakulásának hajnalán) az Ember - és individuum/szubjektum - megjelenésével, aki a földre édesgeti az ég teremtő titkait és a maga számára, önerejéből megteremti a történelmet generáló Második Természetet. Az ellentmondások, amelyek az új, mindenestül immanensnek és így behatárolhatónak, leírhatónak/birtokolhatónak remélt mozgó valóságban kiütköznek utóbb okvetlenül érintik a végső entitást, amely e valóság lehetőségfeltételeként szerepel - az Embert. És minthogy ez az ember egy immáron magában álló, nem csupán tarsadalmisága révén meghatározott identitás - Peter Berger kifejezésével: egy meztelen férfi -, a jelentkező kihívásokat az állóképes premodern (és korai modern) kollektíva - többé-kevésbé - rugalmas értékrendszere helyett az individuumnak kell amortizálnia, aki erre egyre kevésbé képes. A cogito és a ráépülő világ kódolt és elrejtett problematikussága az átfogóbb grammatikák fölrobbanásával és a "lokális determinizmusok" (el)burjánzó pluralitásával, a tudás természetének disszociatív és funkcionális átalakulásával mikro- és makroszinten is eléri a szubjektumot. A pszichoanalízis perspektívájában dezintegrálja és a világos öntudathoz képest transzcendálva eltávolítja önmagától, Foucault archeológiájában pedig makroszinten tördeli föl, amennyiben kimutatja, hogy az Ember léte is diszkurzív, és a különféle társadalmi intézmények révén diszkontinus módon meghatározott. Mindazonáltal a nyelviség mélyén megbúvó detotalizáló mechanizmusok, akár az egyes nyelvhasználati aktusok elkülönült lokális pragmatizmusában, akár a rendszerszerű leíró értelmezések inkoherenciájában megnyilatkozva, nyelvi képződményekként is elemezhetetlenek, és a diszkurzusok mögött rejlő - tehát transzcendens -, csupán genealógiai érzékenységgel detektálható erők különbséghálózatában érhetők tetten.

Nem a nyelviség és a jelentés valaminő radikális átalakulásáról, egy nagy fordulat energikus és mindent átható lendületéről van szó, amely a jelenségeket elsodorja és átrendezi, a megelőző viszonyokat egy új konstelláció geometriájában viszszatükrözi, hanem egy bizonyos fázisában fejlődésnek tűnő irány diagnózisáról, a jelentésnek az érthetetlenségbe csapó megsűrűsödéséről, amelyet a dolgokat, azok jelentését (interpretáció) és látszatát (interpretátum) egyaránt magába fogadó, folyamatosan depolarizálódó nyelvi tér katalizál. Az események és a dolgok exponenciálisan duzzadnak az egynemű nyelvi közegben, ahol pornográf egybevegyülésük révén, egymástól megkülönböztethetetlenül, hol ilyenféle, hol meg másféle jelentésre tesznek szert, és egy olyan rendszer elemeiként szerepelnek, amely együttesen jelenlévő/egymásra ható erővonalak aleatorikus átrendeződésének homoló-giájára épül. Ebben az állapotban a nietzschei értelemben vett erők távoliak és végső elemzésben mindig elérhetetlenek, jelentésen, eseményen és dolgokon túliak; egy középponttalan lebegés és ingatagság egyensúlytalan transzcendens kitevői, amelyek az alteritás, sőt a premodern kor viszonyaihoz képest is posztindividuális megjelenésűek. Érvényük és véletlen szabályozta kiszámíthatatlan hatásuk átfogó; egyetlen, állandóságában változó, változásában állandó rendszerbe kerítenek Embert - már nem szubjektum, már nem self - és tárgyat, fikciót és valóságot, illúziót és igazságot, és nem menekül az olvasó/elemző sem, aki ilyeténképp az út végén, a szövegben, és sokkal inkább Patrick Bateman által, mintsem vele szemközt találja magát. Bateman világa megtermékenyíti azt a temporális kontinuumot, amelynek szélessége az olvasat - és ezzel a befogadó személyes létének is - ontologikus tere, és hogy a szöveg cselekményszintjének ez a virilitása, amely magának a megtermékenyítőnek a születéséhez vezet, egy meghatározott valóság megjelenését idézi elő - esetünkben a már elmondottak, és nem egy különböző interpretáció - az ennek a szöveg és aktualizálója között fönnálló kölcsönviszonynak, e viszony reverzíbilis átjárhatóságának az eredménye.

A posztindividuális transzcendencia kidomborítása, a személy-én többszintű dekonstruálódásával is indikálható történelmen kívüli/túli helyzet, amely "valamiféle horizontális mező, ahol mindenkinek meg kell találnia a maga rubrikáját", amellet, hogy meghatározott módon formálja meg Batemant, egyben belőle következő is, és természetesen mindkét jelenség lehetne akár egészen eltérő. Tudatosan mellőzzük a szövegről, szerzőről (Bret Easton Ellis), Amerikai psychoról való beszédet, hiszen Pat - becézzük baráti módra az elválaszthatatlanul hozzánk tartozót! - irodalmi alak mivolta, referenciátlan létmódja revelatív a fenti kölcsönkapcsolat esetlegessége és temporalitása szempontjából, és talán arra is utal valamelyest, hogy a meglévő szövegobjektum feltételezését mellőzni kívánó meghatározás abból a textuális keretből áll össze, amely meg visszafelé rátámaszkodik, amely Bateman világa, és amely a továbbiakra nézve a következőképpen alakul:

A szöveg

Patrick Bateman a példaként sztárolt yuppie réteg reprezentatív és uniform figurája: 26 éves, makulátlan külsejű manhattani fiatalember, aki főúri ízléssel összeválogatott, vagyontérő napi viseletekben látogatja a Wall Streeten található, busásan jövedelmező cégét, a legelőkelőbb/legfölkapottabb éttermekben vacsorázik, luxuslakása minden tekintetben a kor és előkelőség színvonalán áll, napi kétórás edzésekkel gondoskodik testi (sz)épségéről, és harvardi végzettsége kitűnő alap a szellemi szférában való tájékozódáshoz. A miliő azonban, amelyben hétköznapjai kibontakoznak csupa hozzá hasonló figurával benépesített, az értékrendje egységesen felszínes, nem egyéb mint a talmi csillogások és a túlelégültség szappanoperai dramaturgiával komponálódó epizódjainak egyenuniverzuma. A bejáratánál a "KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL" fölirat éktelenkedik vérvörös színben, előre jelezve az értékek kialakulásához amúgy melegágyi környezet baljós torzulásait, a benne kerengő individualitáson túli, megbomlott magán(yos)-mitológiák kényszerpályájának kilendíthetetlenségét, a bársonyos díszletek áthatolhatatlan zártságát, amelyeken ha esetleg akadna is ajtó, rajta "az áll, hogy NEM KIJÁRAT."

E betájolhatatlan diszperz mikrokozmoszban, amely az egységes alapdiszkurzus és az episztemológiai biztonságot és rendet szavatoló végső metanarratíva - jogos - széthasadásából/ősrobbanásából keletkezett/keletkezik, "a minden érték átértékelésének nagy nietzschei gondolata pontosan ellentétes módon valósult meg, az értékek visszafejlődésének formájában. (...) Nem átváltozás, meghaladás történt, hanem felbomlás és elmosódás." A stabilnak tetsző formális rendszerek groteszk és terméketlen paleontológiája, amely önmagát túlélt jelenlétük egyedüli lehetősége, az összerendezhetetlen sokféleség és inkonzisztencia centrifugalitásával még a kialakuló öntudat előtt szétszórja az énteremtés szükséges eszközeit, és az értékválság az egyéni egzisztenciák szintjén nem a föllépő káosszal szembeni tanácstalanságban realizálódik, hanem egyáltalán a fölismerésének a képtelenségében, a "rendjébe" való öntudatlan belehelyezkedés formájában. Nehéz lenne itt bárkiről is elmondani, hogy - noha kilószámra fogy a Valium, kokain, alkohol meg életenergia - boldogtalan volna, és tudatosított kínok közepette viselné a cégérében a dantei pokol föliratát hirdető létmód mindennapjait. Az órákig tartó vacsorafoglalások, a fordulattalan, unalmas és ostoba dialógusok, az értelmetlen kicsinységek körüli irigy vetélkedések világában, ahol a mindig elmaradó katarzis latens frusztrációja a fő energiafogyasztó, a résztvevők egészen jól megvannak, és minthogy egymással mindenben fölcserélhetők, minthogy egyetlen élő és ezért regenerálódni képes húsmassza foszlányai, az sem gond, hogy "előfordul, hogy emberek egyszerűen csak ... eltűnnek..."

Összeszámolni is sok, hogy hányan tűnnek el, de nemcsak a "Rolex-világból", hanem abból az egész helyben toporzékoló történelmi organizmusból, amelynek a társadalmiság és annak egyes rétegei csupán vetületét képezik, és megragadása - egyáltalán történelminek való minősítése - ugyanazon oknál fogva problémás, mint az olvasó Batemantől való elhatárolása; valamint ahol minden lehetséges forma egymásmellettisége a téries gondolkodásmód fölszámolására buzdít.

Hogy ebből a fölismeretlenül komor agglomerációból eltűnni, kikopni mit is jelent, hogy miféle transzformációs mozgástér kínálkozik a "túlvalósult" szubjektum, az önalapján keresztülszakadt és egy diffúz, kaotikus "belső külvilág" ismeretlenjébe zuhant fantom-identitás számára, az Bateman világában meglehetősen szemléletesen/naturalisztikusan kibontakozik, és sajnos - bár esetlegesen! - a pokol borzalmaiban. Az emberek azért tűnnek el, mert Patrick meggyilkolja, lemészárolja-megkínozza őket, mégpedig olyan leleményes-körmönfönt perverz módon, hogy hozzá képest de Sade egy fantáziaszegény kis rosszcsont, akit nyugodtan méltathatunk mélységes humanizmusa szempontjából. A szövegcím és a Hitchcock-hősre emlékeztető vezetéknév ellenére azonban Bateman nem pszichopata, a mélyanalízis aligha tudna nála bármilyen rendellenességet kimutatni, de inkább a vázolt rendhez való alkalmazkodás öntudatlan kísérletét, az immáron önnön testébe és pszichikumába költözött transzcendencia kíváncsi-kényszerű véres fürkészését, aminek eredményeként - paradox módon - végül egy valós ember is előállhat(na).

A mikro- és makroszinten széthullott ember, akit egy egész - jelenlegi részleges-relatív értelmezésünk szerint a cogitón alapuló - világállapot gyilkos örvénye szaggat és sodor, talán legalább illuzórikusan előállhat az értékbomlás rávonatkozó góchelyein mint emlékkép, talán a rossz még nem veszítette el annyira az értékét, hogy az emberire vonatkoztatva ne lenne képes megvilágítani abból elmúlóban valamicskét; vagy akár szétbomlasztva utólagos bizonyságul szolgálni annak korábbi megléte felől. Akárhogy is, Bateman számára a terep adott; a mindennapok virális homeosztázisában, a számtalan érték folyamatos-együttes jelenlétében, ahol az öncéllá válásuk és buja összevegyülésük gyanús extázisa fölfüggeszti a racionális egybevetés minden lehetőségét, ahol az izoláltan keringő létmódok, a porladó fogalmiság és a meddővé lett spekuláció öneltávolodása szinte semmi kapaszkodót nem nyújt, az individuum, aki már nem individuum és soha is állhat újra össze, ugyanabban a vázban dekonstruálódik, amelyben az értelem/jelentés is felduzzadva szétrobban-elveszik, és amelyet ezért boncolni/elemezni kell: az anyagban, a - szerves - Testben.

Bateman nem a személy, nem is a fiktív irodalmi alak, a befogadási pozíció egy sajátosan artikulálódó autonóm eleme, hanem a brutalitás, nemi kielégíthetetlenség és feneketlen/embertelen űrszerűség gomolygó, véletlenszerű összevegyülése ezt meg is teszi, ráadásként - és természetesen - végérvenyesen soha meg nem nevezhető eredménnyel.

A következőkben e pokolinak tetsző kísérlet felületére - a Testre - , a kísérlet rendjére, és bizonyos következményeire próbálunk óvatosan rákérdezni.

A zsigerek filológiája

"A test: az események lenyomatának felszíne (jóllehet a nyelv rögzíti és az eszmék feloldják ezeket az eseményeket); a test a szubsztanciális egységként tételezett Én felbomlásának központi helye; a test a folytonosan szétforgácsolódó entitás. A genealógia tehát a származás elemzéseként az emberi test és a történelem metszéspontjában születik meg. Ki kell mutatni, hogy a test át van itatva történelemmel, ez pedig roncsolja a testet."

A kimutatás és a történelem egyaránt roncsolja a testet, hiszen az utóbbi magához vonja az előbbit, hogy e felnyaláboló gesztusból, amely egyben a posztmodern tudás egész birtokolatlan hatalomszerveződési komplexitását, az eszméket-elméleteket és a hozzájuk kapcsolódó hiteket is megragadja, előbb megszülethessék majd az elemzések által nyomban el is enyésszék a test, a keret, amely ideig-óráig alkalmasnak tűnik az eredet föltárására. Bateman esetében a föltáró cselekedetek indíttatása meglehetősen kétséges/homályos; az előidézett borzalmakhoz hasonlóan csak nehezen érthető, de egy nietzschei értelemben vett - persze "sajátosan" alkalmazott - filológiai tevékenységként értelmezve mégis elégségesen sokatmondó.

Eme tevékenység a mi esetünkben magába forduló és személytelen; inkább erők hatalmi szövedékének a különös-transzcendens létmódja-alakulása, mert - mint látni fogjuk - nemcsak Bateman áldozatai őrlődnek föl a mélyén, hanem maga az elkövető is, aki így titok marad. Önmagáról mondja a vele szemközt álló, megszólalni képtelen titkárnője arckifejezését elemezve, hogy "mintha akadoznék az összeköttetés az agya és a szája között, mintha azt kutatná valami ésszerű magyarázatot keresve, hogy ki is vagyok én voltaképpen, ami persze lehetetlenség: mivel... megfejtés... nincsen." Bateman előzetesen nem adott sem a maga, sem az olvasó számára, hiszen sztereotipikus, a már jellemzett körülményekből adódó lelketlen produktum-léte a viviszekciók és csonkítások, vérmocskos ejakulációk és kannibalisztikus töltekezések közepette válik egyedivé, és egyedül ebben az atmoszférában bontakozhat ki a meghatározatlanságból.

A filológia a káosz föl- és elismerését követő perspektíva-sokszorozó és végtelen genealógiai tevékenység legszisztematikusabb szintje; annak az interpretációs függvényállapotnak a fölállítása, amelyben retorikusan - hermeneutikusan megszületik a az igazság. Ez az igazság "nem valami létező és megtalálható, hanem valami megalkotandó, amely nevet ad egy folyamatnak, (...) győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér"; amely időbeli, ismétlődő és eseménytermészetű; az erő differenciális eleme; szubjektum, objektum és transzcendencia fölött való, azokat teremtő és bennük megnyilatkozó, de soha sem abszolút. Mag helyett mindent elnyelő feneketlen hüvely, amelyben a Lét az időben való továbbcsúszásban parázslik föl önmegsemmisülésének fényével, és amely valóság, de annak az álarcnak a valósága, amely mögött egy másik rejlik.

Megközelítjük-e ezt az elcsúszó persona realitást, amikor az időt és a kort jellemezve a modern, az alapdiszkurzus, a metafizikai hagyomány meghatározta igazság megrendüléséről szólva, lehetővé tesszük a korábban oly jelentős, előbb mitikusan, majd a keresztény ideológia által rendezett transzcendencia visszatérését? Amikor a restaurált transzcendenciát a rendtől megfosztva a káosszal vegyítjük jegybe, és a végső leírás szempontjából kilátástalanná tesszük Bateman létét, a magunk dolgát pedig igencsak megnehezítjük, de éppen ezzel máris közelebb kerülünk az irracionális irtózat okaihoz-céljához, tehát lényegében lerántunk egy álarcot?

Szeretnénk remélni, hogy közelebb kerülünk; és azt meg mindenképp, hogy a Bateman-jelenség is erre bátorít, amikor csupa látszattal szolgál és legfölhevültebb/legkatarktikusabb, ördögi naturalisztikus pillanatait e látszatok látszatként való megnevezésére fordítja, tanulságok vagy pozitív revelációk helyett. A kéjgyilkosságok helyszínén, ahol kikötözve fekszik az áldozat és a "szája olyan már (...) akár egy vöröses, barnás alagút, melynek falán véresen hever az összecsavarodott nyelv, s melyet a helyükből kifordított fogak kereteznek", a meztelenre vetkőzött gyilkos pedig könyékig belenyúl, majd a kitapogatott ereket "melyek csövekként futnak lefelé a véres alagút falán" egyenként letépdesi és kirántja a szájon át, nos ezekben a jelenetekben világossá lesz, hogy a tételezett emberi identitások nem véglegesek és stabilak. Ha igaz, hogy egy új erő csak úgy tudja birtokba venni a tárgyat, ha felölti az őt megelőző és a tárgyat jelentő erők álarcát, úgy az új erő végső diadalakor, amikor környezete az új affirmációjának szabályaihoz idomul és átalakul, ez az álarc lehullik, és - minthogy minden erő egykor új volt - megnyilatkozik az eredendő sokféleség, minden identitás hazugsága. Ebben a szituációban világossá lesz, hogy a társadalmiságában és felemás individualitásában emberként konstituált Bateman-jelenség voltaképp csak egy álca, amely ha lehullik, mögüle a minden emberit a visszahozhatatlanságba taszító megmagyarázhatatlan rettenet bújik elő; egy nyüzsgő-vetélkedő erősokaság, amely éppoly kevéssé képes a sztereotip külszín mögötti lényeg megragadására, mint az maga.

Bateman tehát marad, ami volt: megragadhatatlanság, felelet-nélküliség; egy személytelen, hatásában és kiismerhetetlenségében sötétnek tűnő transzcendencia; az Emberinek nemcsak hogy meg nem jelenése, hanem vesztőhelye, míg a lába előtt heverő megcsonkított-szétszaggatott, vonagló áldozat, azonosulva személyes létének végpontjával, tulajdon testével - az öntudata kilobbanóban, nem egyéb már mint laza, véres húshalmaz -, maga sem szolgál semmilyen magyarázattal, csupán kínok közt kifelé tart az emberiből, amely soha sem volt adott. Az áldozat is álarc; hasztalan szemében a meglepett rémület, ő maga is megcsalta Batemant, amennyiben a transzcendenciává távolodott, személytelenségbe bomló filológus föltáró gesztusára elveszítette eredeti (pszeudo)arculatát, és a lényeg kifürkészésére alkalmas terep helyett a végtelen rákérdezés/maszklehullás erőkeretének bizonyult, magát a filológiát meg az ismeretlennek az ismeretlennel való zárt és megbonthatatlann társalgásává tette. A maszkok és álöltözetek szörnyűek-rettenetesek, mögöttük nem a modern világrend formalizáló tendenciái által fölszámolt alteritás-Titok fenséges távolsága rejtezik, amelynek ismeretlensége isteni, és belőle végül mindig az élet és újjászületés, a fönnálló és rendíthetetlen Lét születik meg táplálkozik, és amelynek valamennyi arculata - a számunkra ijesztő is - ezért derűs, hanem mögöttük a kimondhatatlan és pusztán a lehulló álarc földetéréséig érvényes sötét rettenet van, amely mert mindent jelent, nem jelent semmit.

A Test-Bateman eszelősen áldozik neki napról-napra korunk nárcisztikus önelégültségének és rendigényének verejtékszagú szentélyében, a kondicionáló teremben: építi, tömjénezi, gyarapítja és formálja, hogy másutt meg marcangolva/gyalázva fagassa: zabálja, kétségbeesetten zsigerelje, preparálja, ollóval tépdesse, sütögesse meg fagyassza -, nos a Test "át van itatva történelemmel", a mélye "egymásra vissza nem vezethető erők sokaságából áll össze", a felszíne pedig az "események lenyomatának felszíne", és nem egykönnyen adja meg magát az elméletnek.

Egy véletlen esemény

A test keretei között zajló, hosszú oldalakon keresztül egyazon eredménnyel ismétlődő roncsoló filológia a "belsejében széttöredezett hermeneutikai mező" - megértési szándékkal megközelített transzcendencia - egy részének a kimetszése, és az élményszerű artikuláció időviszonyaiban történő ontológiai érzékelése/megértése. A szöveg létének horizontját képező befogadási idő, amelynek differenciáltságát az időtermészetű szöveg és az aktualizálás lényegi, de elválaszthatatlan kettőssége adja meg, e kettősség mentén bomlik ki, és egyazon eseménybe - folyamatba - foglalja az olvasót a Bateman-jelenséggel, aki így maga is az Amerikai psycho leírta valóság konkrétumaiban/álarcaiban megjelenő erősokaság - mindig-távolsága miatt: transzcendencia - önteremtő monológjába kerül. Az értelmező - azaz maga az interpretáció -, mint már jeleztük, természetesen egyben fönntartója is e monológnak mint egy olyan világnak, amely belőle emelkedik ki, és visszafelé őt magát is megteremti. Ebben a világban nincs külső és belső, szubjektum és objektum, a létlehetőségek kontextusául szolgáló környezet és a megvalósító/megvalósítás különbsége, de csupán a szövegtest súlypontját képező brutális/kéjes gyilkosságok szüntelen ismétlődése, amelyben a változó elemet a végső stabilitással/identitással kecsegtető test képezi, és soha sem a föltárás eredménye, amely nem tárgyiasul, nem konkrét ismerettel szolgál, hanem a maszklehullás eseményével. A filológiai tevékenység, és az egész szöveg dinamikáját tehát a testek váltakozása biztosítja, amely ugyanattól a szervezőelemtől függ, mint a háttérben meghúzódó kiismerhetetlen és mindent fönntartó erővektorok fölállása: a véletlentől. Bateman a következőképp monologizál egy epizódban: "Amíg a nappali kanapéján üldögélve várakozom, Wurlitzeremen a Lovin' Spoonful száma, a "Dédelgess" megy, és közben lassan arra a következtetésre jutok, hogy ma este Patricia biztonságban van, azaz nem fogok egyszer csak váratlanul kést rántani és belédöfni csupáncsak az élvezet kedvéért, nem fogom gyönyörködve nézni, hogyan vérzik sebeiből, elmetszett torkából, és a szemét sem fogom kivájni valószínűleg. Szerencséje van, bár ennek semmi különösebb oka. Meglehet, csak azért van biztonságban, mert olyan gazdag, vagy mert a családja vagyona megoltalmazza ma este, s lehet, hogy csupán azért, mert én így döntök. Lehet, hogy az a pohárka Scharffenberger eltompította bennem az ösztönt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarom tönkretenni épp ezt az Alexander Julian-öltönyömet azzal, hogy a büdös kurva öszszefröcsköli a vérével. Bármiként esik is a dolog, a mihaszna tény tény marad: Patricia nem hal meg, ehhez a diadalhoz azonban nem szükséges sem ügyesség, sem szökkenő képzelet, sem pedig képzelőerő senkinek a részéről. Egyszerűen csak így működik a világ, az én világom működik így", aki viszont - mondhatnánk tovább -: "egyszerűen nem vagyok".

A Bateman-jelenségről nemcsak környezetének többi tagjával való fölcserélhetősége, és a filológia énteremtési kudarca miatt mondhatjuk, hogy nincs, hanem mert az éntapasztalata mint identitás kimondottan is hiányzik; mert az öntudata annak a világnak a lehetőségeire vetül ki - adottságból föladattá válva -, amelynek végtelensége-bonyolultsága/ontológiai impulzusai a racionalizálhatatlan véletlen (ki)csa-pongásába töltődnek. Batemannek meg kell teremtődnie, önnön (szövegszerű) létét a megértetlenség/érzékelhetetlenség elrejtettségéből az elsajátítás/tulajdonlás (eigen) formájában ki kell ragadnia, és a Lét fakticitásának megértő olvasatán keresztül az akárki (das Mann) személytelenségéből a sajáttá lett lét (Dasein) - amely "nem más, mint a maga feltárulása" - megvalósulásába kell fordítania. Bateman (ön)világ(á)ba való belevetettsége (Geworfenheit), jelezve, hogy a világ nem előzetesen fönnálló, amelybe Bateman besétálhat, hanem éppen az ő létén keresztül - általa - teremtődik (van-e Bateman nélkül Amerikai psycho?), a birtokolhatatlanság, a véletlen és a végérvényesen föltárhatatlan erők révén egyben adottság is, amelynek sűrű van-sága, ontologikuma perspektívát nyit az őt fönntartó belevetett előtt, hogy a megértésben megvalósuljon a világot és a méhében születő jelenvalólétet egyaránt megalapozó föltárultság, az Erschlossenheit. A Bateman-világ nem egy objektív, önálló okozatisággal és független törvényekkel működő tág külvilág, ahol a megismerés - az ontikumra irányuló elsajátító figyelem - segíti a tájékozódást, hanem egy "most-világ", egy időbe nyíló - sohasem kinyíló! - lehetőségláncolat, ahol a megvalósulások jelene a lehetőségtermészetű jövőbe vetülés (Entwurf) idejébe oldódik. Amikor Batemant egy sokadik gyilkosság alkalmával majdnem elfogják, azon töpreng, hogy ez vajon miért történik, vajon mit tett - ő mit tett! -, ami ezt előidézte - külvilág nélküle, az ő olvasatán/megértésén túl nincs; a hirtelen fölbukkanó rendőrjárőr jelene belőle magából vezethető le - ; és a hosszú fölhevült hajszában a különben mindig egyes szám, első személyű elbeszélés harmadik személybe vált: Bateman világának, az ő világban-való-léte (in-der-Welt-Sein) által teremtett világnak is szóhoz kell jutnia, mert Bateman most fél/szorong, tehát/azaz van; és ez az állapot maga a föltárultság (Erschlossenheit), amelyben együttesen/közösen valósul meg a jelenvalólét és a világ; hasonlatosan ahhoz a viszonyhoz - mintegy leképezéssel - , amely a szöveget az olvasóhoz fűzi.

A járőr véletlenül bukkan föl; a Bateman időbe/eseménybe valósulásához tulajdon jelenvalólétét nyújtó olvasó/értelmező a számtalan lehetőség közül esetlegesen alakítja ki az aktualizáló interpretációs kontextust, a hozzá fakticitásként, saját létlehetőségeinek kidolgozására alkalmas terepként viszonyuló szöveguniverzumot, ahol az éppen lidércnyomásos történések, egy mindent összemosó történelmi állapot díszletei között, mégis mintha meghatározott irányba terelnék az értelmezést, és ahol a hiányzó - megteremtendő! - szöveg úgy sajátítja ki magának a befogadási időt, hogy a Bateman-nel való azonosulásban ontologikussá emelkedjék az olvasás, mert különben "egyszerűen nem vagyok" - de idézőjel nélkül.