Várszegi Tibor: Bácska és a Székelyföld között félúton

Várszegi Tibor
Bácska és a Székelyföld között félúton

Akármennyire is gondolkodom, nem jutok tovább a kérdésnél: vajon mi lehet az oka annak, hogy akárhányszor saját autóval utazom Franciaországba, az autóm mindig elromlik. Eddig öt vagy hat alkalommal jártam ott Ladákkal, Skodával, Polskival, legújabban pedig elromolhatatlan Opellal, ám következetesen mindig így történt. Túl fiatal lehetek még, alig járok az emberélet útjának felén, mert még csak a kérdést tudom, a választ nem, és ma még azt is komoly teljesítménynek kell elkönyvelnem, hogy egyáltalán észreveszem egy ilyen kérdés megfogalmazásának lehetőségét. Mert könnyű lenne azt mondani, hogy idős, rozoga keleti autó egy hosszabb úton nagy valószínűséggel úgyis elromlik, ám mégsem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Kölnt, Erfurtot, Prágát, Burgaszt vagy például Amszterdamot háromszor is megjártam ilyen autókkal minden gond nélkül, ám, ha Franciaországba utaztam, járművem eddig még minden alkalommal elromlott. Előfordult, hogy a hiba a határ átlépését követően rögtön bekövetkezett, és volt eset, amikor olyan komoly baja lett, hogy ott kellett hagynom, mert olcsóbban jöttem ki kölcsön autóval hazajönni, azt visszavinni és egy másikat itthon venni, mint azt a rosszat megcsináltatni. Jerome, a korzikai barát, aki tanúja volt ennek az esetnek, egyszer elmesélte, hogy a lepusztult Ladát még egy évvel azután is ott látta a toulouse-i Garonne Színház parkolójában, ahol hagytam.

Hogy a kérdés feltevése, miszerint mi lehet az oka annak, hogy Franciaországban az autóm minden alkalommal elromlik, mennyire helyénvaló, a legutóbbi francia utam tette minden kétséget kizáróan evidenssé. Ekkor ért először és eddig utoljára közlekedési baleset, egy sűrű köd miatti tömeges ütközés közben az Orleans-Párizs közötti autóúton. Noha ennek a balesetnek véletlenül tudom az okát, most maradok mégis inkább a kérdésnél, mert ez az ok annyira személyes, és annyira Istenre és rám tartozik, hogy megírni csak akkor fogom, ha nagy leszek, ma még túlságosan korai, hiszen még csak alig tartok fele útján az életemnek. Megemlíteni most mégis azért szükséges, mert éppen ez az eset segített felismerni, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben egy baleset okai nem a figyelmetlen vezetés, nem a csúszós út, nem a másik vezető hibája, nem a gyorshajtás, nem a szerencsétlen közlekedési körülmények lehetnek. Mindezek csupán következményei annak, hogy hogyan ülök be az autóba, mert minden attól függ, milyenek a gondolataim, ha ugyanis rosszak, netalán bűnösek, és nem hozzám méltóak, én okozom a balesetet még akkor is, ha a rendőrök vétlennek találnak. Ha valami nincs rendben belül, és nem vagyok hajlandó ezt felismerni, figyelmeztet az autó, mint Bálámot a szamara, és, ha a korábbi észre nem vett enyhe figyelmeztetések nem bizonyultak elegendőnek, bizony szükség van egy erősebb jelre, és akkor tehetek bármit, hiába vezetek lassan és óvatosan, hiába tartok fékpróbát, részese leszek egy balesetnek, ha akarom, ha nem.

A baleset persze nálam sem az országúton kezdődött. Már itthon induláskor az első faluban történt egy karambol, és utunk során láttunk még kettőt. Máskor is előfordult már, hogy utam baleset mellet vezetett, de addig még mindig csendben elmentem mellette, ezúttal azonban mindháromszor beszéltem is róla, amikor útitársaimnak elmondtam, amit gondoltam, hogy ezek a balesetek bizony intő jelek az utunkra nézve.

A legerősebb figyelmeztetést a chartres-i katedrálisban kaptam. Az épületen belüli séta és az imádságok közben figyelmes lettem arra, hogy egy bizonyos ponthoz érkezve minden alkalommal megfájdul a fejem. Már ötödik vagy hatodik alkalommal jártam ugyanazon a helyen, és következetesen mindig így történt. Mi lehet a fájdalmak ismétlődésének az oka, kérdeztem magamtól, és az első pillanatokban még azt gondoltam, túl fiatal lehetek, hiszen csak a kérdést tudom, a választ nem, és akkor még azt is komoly teljesítménynek véltem, hogy egyáltalán észreveszem egy ilyen kérdés megfogalmazásának lehetőségét. Mert könnyű lenne azt mondani, hogy biztosan enyhe megfázás, vagy a reggeli kávé hiánya, esetleg az előző esti ital az oka, ám mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy sehol máshol, a katedrálisnak mindig ugyanazon a pontján, az oltár mögött ért utol a fejfájás, ráadásul a fejemben is mindig ugyanazon a vonalom éreztem, a bal féltekén, fenn, majdnem középen. A lausanne-i katedrálisban Somlósi Lajossal tett tanulmányutamnak köszönhetően valamennyire ismertem már a katedrálisok felépítését, a Nap és a Hold oldalainak elhelyezkedését, a díszítések mögött meghúzódó energiavonalak természetét, azok egymásra gyakorolt hatásának elemi törvényszerűségeit, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy lassanként rájöjjek a fájdalommal érkező isteni figyelmeztetés okára, amit Gemza Peti is megerősített, amikor rögtön ezután beszámoltam neki tapasztalatomról. Emlékszem, leültem az egyik padra, belemerültem a felismert gondolatba, s hamarosan rájöttem, mit rontottam el, de ezt valahogy mégsem akartam annyira komolyan venni, mint érdemelné, úgy éreztem, túlságosan nagy lemondással járna, ezért végül elhessegettem magamtól a problémát. Két napra rá következett a baleset. De csak éppen annyi baj történt, amennyi a figyelmeztetéshez akkor szükségeltetett. Senkinek nem esett baja, egyszerűen hazajutottunk, bár a kocsit szállítani kellett és lakóhelyemről indult értünk az autómentő, de még pénzügyileg is nagyon jól kijöttem az esetből, mert néhány ezret nyertem is az ügyön, ami, ismerve a biztosítók ügyintézését, különösen figyelemreméltó. Mintha minden csak azért történt volna, hogy kellő hangsúllyal figyelmeztetést kapjak. Pontosan úgy, ahogyan szamarán keresztül Isten figyelmeztette Bálámot, hogy nyíljon meg végre szeme a látásra, és vegye észre valódi feladatát. Nem volt mit tenni, kénytelen voltam én is komolyan foglalkozni magammal, rendet raktam gondolataimban, erőfeszítéseket tettem, hogy megváltoztassam az életem, és végül nem várt jutalmakat kaptam, de az már egy másik történet.

Ám a tény, hogy az autóm csak Franciaországban romlik el, megnyugtató is, történetesen akkor, ha nem Franciaországba utazom, mert ilyenkor tudom, hogy nem történhet semmi baj. Éppen ezért, noha semmi külső jel nem indokolta, nyugodt voltam 1997. december 2-án is. Ezen a napon éjszaka indultam Lausanne-ból Csíkszeredába. Jászberény, ahol lakom, csak félúton van, éppen ezért úgy terveztem, hogy otthon éppen csak megalszom, mert másnap hajnalban indulnom kell tovább. Alighogy elhagytam Lausanne-t, sűrű havazás kezdődött, és alig fél óra múlva már az utat sem láttam. A havas utakhoz szokott svájciak sorra megálltak az út szélén, ám én nem mertem, mert, egyrészt féltem, hogy a Polskimat nem tudom majd újra beindítani, másrészt tartottam attól is, ha megállok, elakadok, amikor elindulnék, és egyébként is szorított az idő, ha lassan is, de haladnom kellett. Emlékszem, úgy haladtam az Alpokban a Hargita felé, hogy a sebességmérő hosszú órákon keresztül nem mutatott többet húsznál. Mégis nyugodt maradtam, mert tudtam, hogy nem történhet semmi baj, hiszen nem léptem át a francia határt. Minden rendben le is zajlott, de legalább egy fél napnak kellett ugyan eltelnie, hogy ez bebizonyosodjon. Pedig az autóm igazán gyalázatos állapotban volt, olyannyira, hogy többen megcsodálták a Théâtre Vidy Színház parkolójában, Sylvie barátnőnk pedig a hasát fogta a nevetéstől, amikor meglátta, mert nem hitte el, hogy egy ilyen autóval egyáltalán közlekedni lehet, nemhogy magyar rendszámmal ilyen messzire, Európa legmagasabb pontjának közvetlen közelébe, majdnem a francia határig eljutni.

Lausanne-ba Nagy Józsefék legújabb bemutatója miatt érkeztem. Szerencsémre ezúttal Franciaországon kívül mutatta be új darabját a társulat - amelyről egyébként az előadásban és a próbafolyamat során felismert véletlenszerűségek kapcsán már írtam egy szöveget az Adalékok a Véletlen világtörténetéhez címmel (Ellenfény, 1998/3.) -, ezért az utazás miatt nem kellett aggódnom. Ám nyugodt voltam azért is, mert ebben a városban távolabb álltam az idegenségtől, mint más helyeken, aminek lehetséges, hogy a város katedrálisa volt az oka, de az is lehet, hogy az akkor 90 éves Yvonne nénivel történő találkozásra készülve éreztem így. Yvonne néni annak a Rácz Aladár cimbalomművésznek az özvegye, aki ott született, ahol én most lakom. Így aztán nemcsak Stravinskyről és Bartókról esett szó találkozásunkkor, hanem azokról az utcákról és helyekről is, ahol én gyakorta megfordulok. Beszélgetés közben pálinkáztunk, mint itthon szoktam, csak éppen az ablakon kinézve ezúttal a Mont Blanc mutatkozott - ahogy Yvonne néni kifejezte magát. Miután megittam a második pálinkámat is, mert Yvonne néni csak egyet ivott, megígérte, ha Nagy Józsefék legközelebb Lausanne-ban játszanak, mindenképpen megnézi őket, csak ne felejtsem el őt értesíteni, én ugyanis elárultam neki, hogy legtöbbet utazó előadásukban, a Woyzeckben, Rácz Aladár muzsikál.

A Théâtre Vidy-ben december 1-jén volt a bemutató. Nagy Ödön születésnapja ez a nap, aki Csíkszeredában lakik, akihez másnap éjjel indulnom kellett. Nagy Ödön ugyanabban az évben és ugyanabban a hónapban született Erdélyben, amelyikben Nagy József a Vajdaságban. Mindketten Nagyok, mindketten művészek. Nagy Ödön szobrász, Nagy József táncos - alig látok lényeges különbséget közöttük, hacsak azt nem, hogy Nagy Józseffel ellentétben Nagy Ödön mindig nőt akar nekem keríteni, amikor találkozunk.

Nagy József lausanne-i bemutatóját éppen Nagy Ödön születésnapján tartotta. Nagy Ödönnel pedig egy évvel korábban, éppen Nagy József születésnapján ismerkedtem meg. A ma is Szabadkán élő Bicskei Flórával egy közös performance-ot mutattunk be Palkó Tibor kiállításának megnyitóján a csíkszeredai Tilos Kávézóban. 1996. december 13-a volt, péntek, Luca napja. Nagy József 39. születésnapja. A performance során Flóra énekelt, én pedig a fejem tetejére álltam, hogy így is megláthassam a világot, amely akkor eképpen mutatkozott: 1996.12.13. Péntek. Luca napja. A Hold és a Plútó együttállása. Nagy József és Nagy Ödön 39 éves. Amíg Flóra énekelt, én a fejem tetején állva e számokkal végzett négy matematikai alapművelet eredményeit mormoltam, amely minden esetben a hármas számban állapodott meg: [96: 9-6=3.] [12: 1+2=3.] [13: 1x3=3.] [39: 9÷3=3.]

Megismerkedésünk emlékére ezen a napon Nagy Ödöntől azt a bicskát kaptam ajándékba, amellyel szoborkészítés közben a rezet szokta vágni. Születésnapján Nagy Józsefre is gondoltam, aki három héttel korábban megfogadta, hogy 39. születésnapján, a Hold és a Plútó együttállásánál, leszokik a dohányzásról. Úgy hallottam, legalább egy napig ezt sikerült is betartania. Én akkor már, és ezután még majdnem három hónapig, egészen addig, amíg újra színházban nem kezdtem dolgozni, nem dohányoztam.

A nagy havazás miatt semmilyen külső jel nem indokolta, hogy nyugodt legyek, amikor Lausanne-ból Csíkszereda felé haladtam, mégis tudtam, hogy védve vagyok. A francia határhoz közeli úti cél miatt kicsit ugyan hazárdíroztam a sorssal, ám felismertem, hogy túlságosan is sok egyezés csomópontjában állok, ezért nyugodt lehetek. Pedig, ha az autómra és a behavazott útra tekintettem, a túlságosan rövid időre, a haladatlan erdélyi utakra és a forgalomra gondoltam, logikusan az következett volna, hogy ebben a vigasztalan hóesésben elkeseredem és visszafordulok Lausanne-ban maradt barátaimhoz. Én azonban, a magam számára is hihetetlen módon, a legteljesebb nyugalomban haladtam kelet felé az Alpokban, és biztos voltam benne, hogy az autóm ezúttal nem romlik el, az útról nem csúszok le, nem szenvedek balesetet, és nem leszek beteg sem, amely legalább egy kis kifogást jelenthetett volna, ha puszta kényelemből mégis lemondnám a szeredai utazást.

Kellő tapasztalattal rendelkeztem már, így tudtam, amikor Franciaországba autózom, elér a baj, ám, ha a Székelyföldre igyekszem, történhet bármi körülöttem, velem soha nem történhet semmi rossz, mert védve vagyok. Egy alkalommal például otthonról délután indultunk szintén a rozoga, fűtetlen Polskimmal Csíkszeredára. Még nem jártunk a Királyhágón sem, amikor az esti szürkületben észre vettem, hogy nem világít a lámpám. Mivel nem tartottam jó ötletnek a kivilágítatlan erdélyi falvakon keresztül lámpa nélkül megtenni a hátralévő 350 kilométert, megpróbáltam megjavítani. Nem sikerült. Kénytelenek voltunk lámpa nélkül továbbmenni. Szerencse-e, véletlen-e, vagy sem, nem tudhatom, de éppen telihold volt és egész utunk alatt egyetlen felhő egyetlen pillanatra sem takarta el a Holdat, így mindent láthattunk, és bennünket is látott mindenki, mint nappal, ráadásul azt sem lehetett ránk fogni, hogy feltűnőek lettünk volna a sok kivilágítatlan román rendszámmal közlekedő autó között. Igaz, kicsit késve, hiszen száguldozni azért mégsem mertem, de minden gond nélkül végül megérkeztünk Csíkszeredába.

Megérkezni nem tudok mindenhová. Nem tudtam ezt addig, amíg először egyedül fel nem mentem a Somlyó-hegyre. Itthonról egyedül utaztam, útközben csak tankolni álltam meg, Szeredába beérve hajtottam keresztül a városon, egyenesen a Somlyó-hegy lábáig. Az autóból kiszállva ezúttal a Kálvária utat megkerülve mentem fel a kápolnáig, ahol szintén nem álltam meg, hanem lemenvén a hegy túlfelére, a kicsi völgybe, leültem egy öreg fa tövében a fűbe. Eltelt vagy öt perc, amikor arra eszméltem, hogy addig ismeretlen érzés uralkodik el rajtam. Emlékszem, a fűre néztem, a bokrokra meg a fákra, mintha megszólítottak volna, és egyszercsak valamilyen titokzatos erő parancsára ki is mondtam: megérkeztem. Ekkor szembesültem azzal, addig még soha nem érkeztem meg sehová.

Voltak dolgok addig is, amelyekről sokáig azt hittem, hogy ott vannak körülöttem, ám csak akkor ismertem fel, hogy mégsem így van, amikor egyszer valóban megérkeztek. Talán az egész napos megszakítás nélküli mozgást követő első megállásnak tudható be, talán a hely szellemének rendkívüli ereje az oka - hiszen Franciaországban katedrálist építenek ilyen magasrendű helyen, mint amilyen a Somlyó-hegy -, ám addig a napig, amíg oda egyedül el nem mentem, nem volt megérkezés-élményem. Akkor fedeztem fel, hogy megérkezéskor nem egyszerűen nyugalom és csend vesz körül, amikor a fizikai fáradtságot és a zajt követően haza megyek lepihenni. Ellenkezőleg: megérkezéskor éberebb vagyok, mint bármikor. Nem a fizikai csendet érzékelem, hanem a kozmoszét, mert a világban a csendet hallani nem ugyanaz, mint amit a kozmoszban érzékelhetek. A világban a csend a zaj ellentéte, és a csendet ugyanúgy hallani kell, mint a zajt. A kozmosz csendje viszont nem a zaj hiánya, amit éppen ezért nem füllel, hanem teljes lényemmel érzékelhetek. Ezért a megérkezés nem sarkall nihilre, nem tesz lustává vagy passzívvá, megérkezéskor nagyon is élni akarok.

Megérkezéskor színesebb a természet.

Megérkezéskor nem számít, honnan jöttél, csak az, hogy innen hová indulsz.

Amikor Lausanne-ból Csíkszeredába menet Salzburgnál megláttam a behavazott úton az első szürke foltot, beigazolódni láttam előérzetemet, hogy mégiscsak épségben és időben Szeredába érek. Itthon kicsit megaludtam, majd hajnalban, ahogy szoktam, továbbindultam, és, mint máskor, egész úton ezúttal sem történt semmi baj, pedig abban az évben úgy alakult, hogy 12 alkalommal kelhettem át a Hargitán. Csupán visszafelé, Körösfőnél történt kisebb műszaki hiba, leszakadt a kipufogóm, de találtam az úton alkatrészt, egy drótot, amivel felkötöztem, és már itthon is voltunk.

Ezt követő első utam néhány nappal később Budapestre vezetett, szintén színházba készültem. Alighogy beértem a városba, szerencsére (?), véletlenül (?) nem az országúton, hanem az Ajtósi Dürer soron az autó váratlanul megállt. Miután kedves járókelők betolták és beindult, lesajnálva a színházművészetet, rögtön visszafordultam és meg sem álltam hazáig. Még útközben elhatároztam, hogy autómat eladom. Néhány hét múlva kereken 102 ezer forintot adtak érte. Majd megvettem az elromolhatatlan Opelt, amely már csak úgy tud engem figyelmeztetni, hogy defektet kap (négy év alatt az egyetlen defektet Franciaországban kaptam), vagy szándékosan balesetbe sodor, mint Bálámot a szamara, amely, hogy gazdája meglássa végre az angyalt, olyan útra vezeti őt, ahol nincs mód a kitérésre sem jobbra, sem balra.

Eddig négyszer törték fel az autómat. Egyszer Amszterdamban, háromszor pedig a ház előtt, ahol lakom. Különös, hogy az utóbbi esetek során mindig vajdaságiak kazettája volt az autómagnóban. Az első két alkalommal Lajkó Félix, az utóbbi esetben pedig a Tolnai Ottóval készült beszélgetés hanganyagát vitték el. Egyetlen alkalommal sem esett kár az autóban, a kazettákon kívül értéktelen papírfecnik tűntek el csupán, no és most, harmadszorra, Nagy Ödön bicskája is, amely az egyetlen szerszám volt a soha el nem romló Opelemben. Szükséges-e mondanom, hogy mindez egy nappal a születésnapom előtt történt 2001-ben.