Danyi Zoltán
Bele a hálójába

Futás után mindig betérek a boltba, a legolcsóbban így tudjuk megoldani az étkezést. A partról egy kis emelkedő vezet a házig, félúton, de inkább a házhoz közelebb van a bolt. Minthogy a parton félmeztelen futottam végig, most felveszem sötétkék trikómat, ez néhány percig kellemetlen, mert izzadt bőrömhöz tapad. Reggelire kiflit és tejet veszek, Beának meg pogácsát és joghurtot. Ő az edzéseimet rendszerint átalussza, én szoktam ébreszteni a reggelivel, de az is előfordul, hogy mire megérkezek, a kávé és a tea kész, és meg van terítve az asztal az öreg pálma alatt. Együtt reggelizünk: tulajdonképpen ezzel a szertartással kezdődik a nap. Bea elmeséli, hogy mit álmodott az éjjel, és ki is elemzi, hogy mit jelenthet ez őrá, és mit a kettőnkre vonatkozóan. A végére mindig jót nevetünk. Most éppen már a harmadik éjszakája álmodik pingvinekkel, ez nem lehet véletlen. A tengerpart forró homokján három pingvin fekszik napszemüvegben. Ő hosszú úszás után jön ki a vízből, és a helyünkön, a mi napozóernyőnk alatt, a mi gyékényünkön ott fekszik három jómadár, nekem pedig hűlt helyem. És ahogy körülnéz, látja, hogy a többi napernyő alatt szintén ugyanez a helyzet. Az emberek mind eltűntek, helyükön erre is, arra is pingvinek napoznak százával.

A délelőtti programunk rendszerint strandolás, de ma sétahajózni megyünk. A hajó motorja lusta lüktetéssel dolgozik, elhagyjuk az öböl általunk ismert szakaszát, akadálytalanul siklunk a lomhán hullámzó, ezüstszürke vízen. Mellettünk egy idős lengyel házaspár, Bea érti néhány szavukat. Hűvös szél vág arcunkba a nyílt tenger felől, szembefordulok vele és a távolságot nézem, arra gondolok, hogy a túlsó parton Olaszország található, ha a kapitányunk arra fordítaná a hajót, holnap akár ott is lehetnénk, talán éppen Szicília valamelyik narancsligetében. Ehelyett persze csak egy kis halászszigeten kötünk ki hamarosan.

A csoportunk szabadon sétálhat le-föl a szigeten, útvezetőink megbíznak bennünk, elvégre felnőtt emberek vagyunk. Aki azonban az idegenvezetővel tartana szívesebben, az rövid történeti összefoglalót hallhat a térségről általában s magáról a szigetről. Bea az idegenvezetőt választja, én sétálni indulok. Annyit még sikerül elcsípnem a rögtönzöttként ható, ám ki tudja, hányadszor előadott szövegből, hogy a múlt században a szigeten működött a legszigorúbban ellenőrzött császári és királyi fegyház, ahol az igen súlyos bűnök elkövetőit tartották fogva: kéjgyilkosokat, felségsértőket, összeesküvőket. Minthogy a régmúlt, és általában a történelem amúgy sem vonzott különösebben soha, én inkább a házakat megkerülve a sziget délnyugati partjai felé veszem az irányt. Bea nem nagyon szereti, hogy néha ilyen egyedüllétre van szükségem. Korábban sokat veszekedett velem emiatt. Mostanra viszont, azt hiszem, megszokta valamelyest, vagy legalábbis nem vitatkozik már velem. Legfeljebb nem szól semmit, csak bólint, amikor bejelentem, hogy most én ezt vagy azt teszem.

A délnyugati parthoz egy kis dombon át közelítek, kavicsos úton. Tizenegy óra felé járhat az idő, tűz a nap rendesen, de azért elviselhető, hála szeptembernek és az ő vénasszonyainak. A csoportot már egy félórája magam mögött hagytam, és ahogy a domb emelkedik, fokozatosan a madarak zaja is megszűnik, szinte hibátlan a csend, csak a szél leng. Jó így, látom a partot majdnem teljes hosszában, és innen messzebbre el lehet látni a tengeren is. Van egy szép jelenség, úgy is mondhatnám, a szem becsapása, amelyet nem tudok megszokni, és nem is értek igazán. A látóhatár végén, ahol a víz és az égbolt találkozik, a horizont egyenese helyett egy hullámos vonal húzódik, és ettől olyannak látszik a tenger, mintha folyton háborogna a távolban.

A sziget nem nagy, félelemre tehát nincs okom. Lehetetlen eltévedni. A domboldalon már lassan lefelé haladok, a kavicsos út emelkedőből finoman ereszkedőbe hajlott át. A szandálomra nézek. Egészen bekoszolta a langyos, finom őrlésű por. A lábamat is. Az ujjak között, ahol a leginkább izzad a láb, kicsi sár képződött.

Valamivel több, mint egyórai járás után egy félig leomlott kápolna tűnik fel. Durva megmunkálású, nagy darab kövekből építették, és régóta nem használhatja senki. Még az ajtó faanyagát is elhordták: csak az elkoptatott küszöb maradt, az is ki tudja, miért, a helyén. Nem érdekel különösebben az épület, nem megyek be, csak ahogy elhaladok mellette, pillantok be az ajtón. Belül is ugyanolyan durvák a falak, mint kívül. Freskóknak, képeknek nyoma sincs. A célnak valószínűleg így is megfelelt.

Közel vagyok már a parthoz. A növényzet megszaporodott, néhány fa is akad, elszórtan a bokrok közt. A jobb lábamon kicsit meglazult a szandál pántja. Lehajolok, hogy szorítsak rajta, de megszédülök. Elveszítem az egyensúlyom egy pillanatra, és meg is botlok. Szerencsétlenségemre elesek, a könyökömmel nagyobb kövekre landolok, felsebzem és sajog. Arcom egyik fele a porban. Néhány másodpercig csak szuszogok, nem mozdulok, míg a vérnyomásom szépen visszaáll. Óvatosan felülök. Alig fél méterre tőlem, egy száraz bokor szúrós levelei között kövér pókot pillantok meg.

Mielőtt tovább indulnék, furcsa ötletem támad. Egy kis darab alvadt vért lekaparok a könyökömről, és precíz mozdulattal beleejtem a pók hálójába.