Nagy Farkas Dudás Erika
A jóslat

- Nem lesznek lexikonok, nem lesznek nevek, nem lesznek szavak és emberek sem! Nem lesz születés és nem lesz meghalás! Nem lesznek tárgyak, amelyek elborítanak mindent. Te sem leszel, és én sem leszek, a rend újból helyreáll, és rohamos gyorsasággal megtisztul tőlünk a Föld! Ketten maradnak meg közülünk, akik megőrzik ennek a világnak az emlékét, de sok szenvedés lesz a sorsuk, mert minden ember által elkövettet vétekért meg kell bűnhődniük! Ők lesznek azok, akikre nem vár a halál feketesége, ők lesznek azok, akik a halhatatlanságuk árán váltják meg a természetet: egy férfi és egy nő! Keleti apa és nyugati anya gyermeke a fiú; északi férfi és déli nő gyermeke a lány! Itt járnak már közöttünk, és nem tudják, hogy ők azok, akik örök életre ítéltettek, de azt sem, hogy ők lesznek azok is, akikre a mérhetetlen szenvedés vár: végignézni, megtapasztalni, elszenvedni, hogy minden eddigi emberalkotta dolog semmivé lesz; minden, amiben évezredek tapasztalata, munkája, millió és millió ember elgondolása van! Kellékek és eszközök kerülnek a föld gyomrába, szerencsére elég tágas arra, hogy minden nyomtalanul elnyelődjön, az azokat megalkotta emberek holttesteivel együtt.

Negyven fokos meleget mutatott a toronyház hőmérője, maró gőzök és gázok terjengtek a levegőben. A szürke betontéri prédikátor mondta a magáét, nem különösebben figyelve rá, hogy senki sem hallgatja. A téren zajlott a megszokott élet, rohanó emberek, csomagokkal, ásványvizes palackokkal a kezükben. Csak a prédikátor állt, szögletes batyuján, ami tulajdonképpen egy fából készült utazóláda volt, olyan, amilyent ötven éve is csak filmekben lehetett látni. A nagy meleg miatt a hajléktalanok is inkább lehúzódtak a földalatti hűvösébe, bár azok mindig is hűséges közönségnek bizonyultak.

Az ősz, zömök férfi jóslatokkal teli mondatai csak fokozták a nyüzsgő tér moraját, nem tűntek fontosabbnak a többinél. Az elcsípett mondatfoszlányok legtöbbször el sem jutottak a járókelők tudatáig, a túlélési ösztön erősebb volt kíváncsiságuknál. A kíváncsiság különben is már sokuknak okozta vesztét, méghozzá jelentéktelenebb dolgokban; még sietősebbre vették lépteiket, mert most az életükről volt szó. Pontosabban a halálukról. Olyan téma, amitől menekülnek, mintha ki lehetne kerülni. A prédikátor elmondta utolsónak szánt beszédjét, magyarul is, angolul is, de mielőtt végleg lelépett volna a megkopott ládájáról - amit a kevéske, nélkülözhetetlen holmiját rejtette, és amit szíjjal a hátára emelve városról városra cipelt -, még egyszer végignézett a tömegen. Legyintett, mint aki megtette a kötelességét, a többi pedig nem rá tartozik, azután elégedetten heveredett a forró betonra. Senki sem törődött vele, az esti őrjárat rakta fel a mentőkocsira, a többi aznapi halott mellé. A ládát a másnap hajnali szemetesek vitték el, egyetlen kukázó sem túrt bele, pedig nem volt kulcsra zárva...

Liana a Művészeti egyetem ösztöndíjas hallgatója volt, Oslóból érkezett. Apja norvég volt, aki húsz évvel ezelőtt egyenlítő körüli útján ismerkedett meg élettársával, és hosszú huzavona után döntöttek a norvégiai közös élet mellett. Liana édesanyjától annak forró égövi vérmérsékletét örökölte, ami azonban apja hideg logikát követő észjárásával párosult.

Huang szintén egyetemista volt, ő Indiából érkezett. Szülei sem hagyománytisztelő módon éltek: az apja Párizsban járt egyetemre, és ott ismerkedett meg egy francia lánnyal, aki vállalva a más kultúrába való beilleszkedést, Indiába költözött, a férje családjához. Huang egyetlen gyerekük volt, akik közös megegyezéssel Európába küldtek. Végül Budapesten állapodott meg, és egy tárlatlátogatáson találkozott Lianával, akivel hetek alatt mély barátságot kötöttek. Könnyen ment a közelkerülés, hiszen mindkettőjük életében fontos dolog volt a művészet, de a számítástechnikai is. Az utóbbit megélhetésük miatt tanulták, a művészettel inkább a kedvtelésből foglalkoztak.

Amikor a betontéri prédikátor mellett mentek el, Liana megtorpant egy pillanatra, de Huang sürgetésére tovább mentek. A földalatti végállomásáig mindketten hallgattak. Liana a prédikátor szavait idézte vissza, csodálatosképpen könnyen ment, mert mintha hangszalagot, vagy videofelvételt játszott volna újra, olyan élesen emlékezett. Még a prédikátor rávillanó tekintete is megmaradt. Két fiatalt emlegetett, és ezek ők, ennyi volt, amire teljes bizonyossággal emlékezett. Huangra nézett, az vissza. Mosolyogtak mindketten.