Nagy Farkas Dudás Erika
Kintek és bentek

Aludhattál még, mert csöngetésemre nem felelt a bejárati ajtó suhanása, így inkább csak a küszöbödre ültem, magam mellé téve csomagjaimat, és vállalva a korai kutyasétáltató asszonyok rosszallását, amiért kénytelenek voltak miattam összeszedni a kutyáik piszkát, papírba fogva, maguktól eltartott kézzel mentek a szeméttárolókig. Ők nem tudhatták, hogy előző nyári szórakozásom az volt, hogy a csukott erkélyablak mögül lestem őket, amikor semmit sem téve húzatták magukat a rohanó kutyáikkal, miután azok otthagyták jelüket a járdaszélen. Felismertem azokat, akik csak akkor alkalmazkodnak az elvárásokhoz, ha tanújuk is van erre. Büntetlenül megúszni, ha csak lehet. Ha a városodra gondolok, máris az orromban érzem a fülledt kutyahúgy szagát is. Nincs elég növény, ami kipárolgásával elnyomhatná.

Mindig is kerestem egy küszöböt, ahol az elméletben már elkészült időgép nélkül, csak magamra hagyatkozva, a saját, régi időmet élném, az a küszöb lehet akár Budapesten is, vagy bárhol. Téridőről, görbületről, vonzásról és taszításról beszéltünk. Nem kell rácsodálkoznom az elméletben már kidolgozott találmányra, hiszen a fejemben mások az idő és a tér viszonyai. Az időben járok, le-fel, váltogatva a helyszíneket, és a tér veszi át az idő jellegzetességeit. Jelenlegi, egykori és majdani terek görbülnek körülöttem, én pedig egyre súlyosabb leszek, már a rácsozat, a háló sem tart meg, és időből, térből kiesve létezek valahol máshol. Elveszel te is az ablakaim mögött, pedig eddig kívülről voltál, bennem. Kintek és bentek váltakoznak. . és magadban rendet tartasz? Nincs rend, csak az akarat hajt felé, hogy minden polcon szépen, sorban, becsomagolva, portól, molytól védetten feküdjenek a használaton kívüli holmijaink. A tárgyak kiszolgáltatottságával heverek a tenyereden, magamban sem eldöntve, hogy melyik istennőhöz küldök egy fohászt, melyiknek mutatok be áldozatot, és végül a hálám melyik felé száll. Asszonybagoly vagy, mondta a hajléktalan is, amikor az előbb, az első autóbusszal érkezve mindenhez túl korán, ácsorogtam az aluljáró lépcsőjén, nem tudva eldönteni, hogy a földalattit válasszam, vagy inkább gyalog vágjak neki az útnak, amely hozzád visz, vagy inkább rajtad keresztül máshova. Asszonybagoly, ismételte meg, amikor nem kapott választ, mert elképedve néztem az arcát, amely szinte felfénylett a mocsokban, ami nem is mosdatlansága, elhanyagolt ruházata miatt nőt túl mindenen, hanem inkább a város reggeli mocska volt az, amit az előző napról hurcolt magával az idő, a kettőnk ideje, amely hirtelen összeért. Asszonybagoly, ezt ízlelgettem hazáig, mert végül mégis a gyaloglás mellett döntöttem, és helyes volt a választásom. Már nem idegenként jártam a városodban, már otthonosan mozogtam benne, csak a levegő, csak a ragadós szenny zavart, ami lentről, föntről, a falakról, mint eltéphetetlen pókháló, úgy vett körül. Nem ez volt az egyetlen élményem a hatalmas fővárosban, ami meghökkentett, mert a kezdeti idegenségem tudatában a védettséget is élveztem, ami azt jelentette, hogy lehettem, ami vagyok, szabadon, mások tekintetének tükre nélkül. De időnként, mintha az idő átváltott volna térré, történtek apróságok, amelyeket biztosan tudom, hogy még nem éltem át, tehát nem a deja vu élményét jelentették, hanem inkább valamikor elkezdett mondataimat fejeztem be a hirtelen feltámadó kényszerrel, ami a kimondást hozta elő bennem, majd később követte a visszaemlékezés arra, amit tulajdonképpen folyattam, vagy néha le is zártam. Mások szájából is jöttek a szavak, amelyek a sajátjaim voltak, mint az asszonybagoly legutóbb. Öregapám ült a küszöbön, már mindig így emlékszem rá, mintha örökké ott lett volna, és azt mondta, az arcomba nézve, hogy asszonybagoly vagy lányom. Amikor a hajléktalan mondta ki, ráismertem az idő csavaros menetére, a visszazuhanás egy szinttel előbbre tökéletes volt. Másodszor persze nem mertem csöngetni, ne zavarjam meg a korai álmodat, eljöttem, otthagyva a küszöböt, a következő buszra épp időben érkezve. A baglyok éjjel járnak, a nappal nem az ő idejük. A budai hegyek is csak a vakító fény miatt nem látszottak rendesen, a Rákóczi úton először feléjük indultam, de még időben vissza is fordultam, és mégis a földalattit választva, gubbasztottam a műbőrrel borított, barátságtalan, de nem ellenséges üléseken. A Stadionnál jutott eszembe, hogy csomagjaimat ott felejtettem a küszöbödön, szépen elrendezett tárgyaimmal együtt. Vagy inkább a tárgyaim hagytak el engem, de biztos voltam benne, hogy nem hagyod veszni őket, mert az idő miatt hiába kapaszkodnál az elméleteidbe. Idáig legalább eljutottam, és ez a fő.