Lovas Ildikó
Galamb-tér

I. történet az éhségről

Az Őrangyal nevű gyógyszertár nem pontosan ott állt, ahol a történet kezdődik, de ott, ahol kezdődik, most is éppen gyógyszertár áll, méghozzá az ügyeletes: kis ablakán éjjel is bekopoghatsz köhögés elleni orvosságért, inhaláló csöppekért. Úgyhogy akár Őrangyal is lehetne a neve, ha még divatban volnának a lényeget kifejező elnevezések. De csak Városháza alatti 1. sz. gyógyszertár a neve, ami semmit nem fejez ki az ott kornyadozó patikusok vigyázó lényéből. Bejárata, mint a Városháza körül minden, galambszartól sárga-fehér. Novemberben különösen vigyázni kell, mert a nyálkás hidegben a galambszar is jobban csúszik, láttam már elegáns, fekete kabátos férfiakat, akiknek olasz cipője nem bírt el a madárkakival, ott hempergőztek a koraesti szürkeségben, a sárga fényű kandeláberek alatt, korhely disznók módjára, a kovácsoltvas biciklitartóba kapaszkodva támaszkodtak volna talpra, hogy bejussanak végre a patika ajtaján. Mégsincs egy rossz szava senkinek, a kövéren imbolygó, a városközpont kukáiban, konténereiben kövérre hízott galambok a gyerekektől odadobott pattogatott kukorica fehér labdácskáit már meg se érintik csőrükkel, jóllakott tyúkok módjára járkálnak fel-alá, totygognak, mint falusi udvarban a hibrid csirkék.

Nagyon nem szeretem ezeket a galambokat, legalább annyira terjesztik a betegséget, mint a patkányok, de azok legalább nem rondítják össze a Városháza környékét. Írt is erről az újság néhány évvel ezelőtt, a fiam éppen abban a lehetetlen korban volt, amikor a legnagyobb szórakozást, sikongatással összekötött örömöt a galambüldözés jelenti, vagyis három éves volt, s nem értette, miért az undort kifejező ránc a szám körül. Természetesen hagytam, utol úgyse érhette egyiket se. Amikor azonban a Zenede előtt egy félholt galambfiókával a kezében várt, életmentő korban járt, a halál elfogadhatatlanságának második fázisában, vagyis hatéves volt, úgy döntöttem, csatlakozom az évekkel korábban megírt újságcikkhez, dühös és egyben aggódó anyaként fordulok a szerkesztőséghez.

Meg is tettem.

Az újság szerkesztősége is a Városháza előtti térre néz, amíg beszélgettek velem, három férfi csúszott hanyatt a gyógyszertár előtti sárga-fehér, nyálkás halmokon, az újságírók mégse ültek gépeikhez, nem is biztattak.

Akkor arra gondoltam, hogy itt valami titok lappang.

Egyik éjjel a nagyanyám, aki már igen idős, és nem mindig tud ellenállni a kísértésnek, narancsot evett, ami nála mindig erős allergiás rohamot idéz elő. Most is ez történt. Az injekciót beadták a mentőállomáson, viszont a tablettákat a Városháza alatt lévő 1. sz. gyógyszertárban kellett kiváltani, hát rohantam a kockás papucsomban, hálóingre kapott kabátomban át a galambszaron, hogy mielőbb kiváltsam a gyógyszert, s meggyötört nagyanyámat, álmos fiamat, akit nem lett volna kire hagynom, mielőbb ágyba dughassam. Nem estem el, mert gumitalpú a papucsom, noha jócskán csúszott, ugyanis a fák környékét különösen síkos sárga keramitkockákkal rakták körül, amit persze a galambok ürülékétől nem lehet látni, így kettős a csúszásveszély, de nem erről akarok beszélni.

Rájöttem a titokra!

Ahogy kiléptem az Őrangyal elnevezést is megérdemlő gyógyszertárból, nagyot és megkönnyebbülten sóhajtottam, s felnéztem a kopaszodó fákra. Ott álltam a Városháza keleti oldalán, s volt mit látnom: a hátsó bejárat feletti oromzaton, az egész falon, mint megannyi alpinista, férfiak sokasága. Voltak, akik lefelé ereszkedtek nyakukba akasztott, csöpögő szatyorral, voltak, akik felfelé igyekeztek, oldalukon még laposan csörgött a táska. A Városháza fala mellett pedig segítőik, asszonyok, öregek, nagyobbacska gyerekek tartották a köteleket.

Egyikük, látva meghökkent arcom, odaszólt: csak a fiókákat esszük meg, az öregeket hagyjuk és a tojásokhoz se nyúlunk.