Lovas Ildikó
Szerelem

II. történet az éhségről

- Az meg egyáltalán nem állítható, hogy ebben a városban ferde szemmel néznék a szerelmet, annak bármelyik megjelenési formáját. Nem állítom, néha magam is gyanakodva figyelem magányos hölgyek ölebeit, de ennyi az egész, csak odacsippentek a szememmel, mert azért más mód is akad. És így van ez már több mint száz éve, amióta a modern társadalom életét törvénybe is foglalták: 1894 óta mindenkinek jogában áll elválni. Persze, ahonnan maga jött, fiatalember, mindez nem annyira természetes, mint mifelénk, ahol több náció és vallás él együtt. Csak annyit mondok, hogy ne a saját városommal példálózzam, de egy nagyon hasonló, a miénkkel szinte teljesen azonos ismérvekkel rendelkező várost fogok említeni, ha erről akarunk beszélgetni: Fiume. Ez lesz a jelszó. Ott aztán ugyanolyan szabadságban éltek a nők, mint Szabadkán. Kávéházba és kocsmába is járhattak egyedül, kísérő nélkül már a múlt század végén. Az olaszok, ha válni akartak, átköltöztek Fiuméba. De ennek más, sokkal racionálisabb oka is van: igen alacsony volt az egyházi tulajdonú ingatlanok száma (Szabadkához és Szegedhez hasonlóan): 0,2%. Mert vannak olyan helyek a világban, ahol az emberek élni szeretnek.

Minden szavam igaz, nézzen szét a korzón, győződjön meg a saját szemével, aztán fel a vonatra, a jelszó: Fiume! Járt már a rijekai sétáló utcában? Menjen el és sétáljon, szombat délelőtt tíz körül. Mindent érteni fog.

Mégis előfordul, hogy a minden elfogadható mellett is furcsa utakon és módokon tör magának utat a szerelem. Kezdem talán azzal, hogy akiről beszélni fogok, szolid családból való, faluról idekerült fiatalasszony: egy férj, egy gyerek, egy kutya. A szombat esti színház után a Lepkéhez címzett koktélbár, fadíszeit a Városháza gerendázatát faragó horgosi mesterek készítették: lágyan bújtak össze a Manhattan (vermouth sweet v. doux - édes - 4cl, whisky, 4cl, curacao vagy triple sec 1cl) fölött a férjével. Mert ők nem jártak amolyan helyekre, noha az életben mindent meg kell nézni. Egy nő azonban ne tegye be a lábát olyan helyre, ahol kurvák vannak. Korpa közé nem kell keveredni, ez volt a fiatalasszony életfilozófiája. Ami mostanában nem is olyan egyszerű. Mert régebben a Teréz templom mögötti utcában nem sorakoztak az autók, ahol egy húszasért sok lányfej kerül közel a sebességváltóhoz. Régebben, amikor még a Virág cukrászdát nem bontották le, mindenki tudta, hol a helye és mi a dolga. Ebben a tekintetben visszafejlődést tapasztalok, de láttam már ilyent, az én lánykoromban is divat volt a fiákerezés. Emlékszem, egyszer a tolmács barátnőm is végigcsókolózott egy éjszakát, de amikor a szállodába hívta az illető - csak ennyit mondok róla -, hát otthagyta rögtön a ködös novemberben, mert mit képzel: hajnali kettőkor besétál vele a szállodába? Akkor aztán tényleg mindenki kurvának nézhette volna. Mondtam is, hogy teljesen igaza volt: ha egy férfinak nincs bátorsága a száraz kapubejárathoz vagy ellensége neki a hideg, akkor nem kell tőle a gyönyör se. Ezt csak azért említem, mert ilyenkor talán mégis elfogadható megoldás lehetne egy fiáker vagy motoros taxi. De ez nem hasonlítható össze azokkal a csitrikkel, akik a Teréz templom mögött az újgazdag csemeték Pajerójának sebváltója környékén cuppognak.

Azért mesélem ezt, mert abban a helyes, szolid (zer nett; azt hiszem, a németek így szeretik megfogalmazni az olyan nőt, akit ha véletlenül feleségül vettek, megcsalnak, de ha nem vették el, vele soha nem csalnák meg a feleségüket) fiatalasszonyban föléledt a szenvedély.

És éppen erről akarok beszélni, a szenvedélyről. Miután a férjének annyira jól jövedelmezett az export-import vegyesvállalat (műszaki cikkek Budapesttől Belgrádig), az asszony felmondott az óvodában, igazán nevetséges lett volna azzal a sok elkényeztetett, vagy éppen ellenkezőleg, a szegénységtől nedves kutyaszeművé vált gyerekkel bajlódni. Hirtelen sok lett az ideje, hát a délelőttöket a korzón töltötte, de hogy ne legyen céltalan a sétája, magával vitte a kutyát (golden retriver).

Mondtam magának, hát vegye komolyan: délelőtt tíz körül tegyen egy sétát a korzón, majd a jelszó: Fiume! Sétáljon ott is, érezni fogja: a nációk, vallások, mentalitások különbsége jelentette izgalom vibrál a kávégőz fölött. A férfiak mustrálgatnak a sportoldal és belpolitika közötti lapozás közben. A nők megfeszítik farizmaikat (testünk legnagyobb izma). Nincs ebben semmi különös. A kiugrott óvónő is gyorsan hozzászokott ehhez a délelőtti szertartáshoz, lelkének nyugalmával semmi baj nem volt addig, míg egy délelőtt meg nem pillantotta az egyik kávézóban a város egyetlen imámját.

Elég sok idejébe, vesződségébe került, amíg végre ott álltak a perzselő szemű előimádkozó szobájában, meztelen talpuk alatt a puha szőnyeggel. El tudom képzelni azt a fekete tekintetet, ahogyan a fehér bugyiból előbukkanó feketeségen parázslott, mielőtt a fürdőszobába küldte volna a szolid családanyát (kutyája a belső udvar szemeteskonténerének gurulós lábához kötve, vinnyogva várt rá), a legújabb wilkinson sword (direkt nőknek, zöld gumipárnácskával), kettős élű, rózsaszín nyelű borotva felé intve. Természetesen azonmód elhagyta a lakást.

További részleteket nem akarok mondani, ennyit is csak azért meséltem, hogy érzékeltessem maga előtt, hogy megértessem magával: ha az a fiatalasszony nem vidékről jött volna, ha egy olyan többnemzetiségű és multikonfesszionális közösségben nő fel, mint amilyen a mi városunk is, ilyesmire nem került volna sor. Most már megyek, látja, milyen nyugtalan a kutyám. Igen, a német-juhászkutyák erőszakos állatok, sokkal több bennük az energia, mint azokban az öklömnyi palota-pincsikben. De jöjjön el hozzánk, az öcsém remek szakács, és nagyon várja magát.