Lovas Ildikó
Egy kóbor kutya

III. történet az éhségről

A vasúti hídhoz legközelebb eső útkereszteződésben, az önkiszolgáló előtt üldögélt a város legöregebb koldusa. Nem hiszem, hogy volna olyan korombéli, aki ne látta volna az évek folyamán itt-ott üldögélni apró, tiszta szőnyegén. Régebben a városközpontban üldögélt a legjobb cukrászda előtt, de az újabb idők jövevényei kiszorították onnan, úgy hiszem, ez történhetett, mert ugyan melyik koldus vonulna önként a peremre? A háború sok mindenen változtatott, a koldusléten is. Az erőszakos kéregetés jött divatba, az amputált kéz és láb üszkösödő helyének mutogatása, annak elhallgatásával, hogy melyik hadsereg okolható. Mert azt, ugye, sose lehetett tudni, kinek a markában csörren az apró: a tízes helyett rúgás is jöhet. Legbiztosabb volt az általános emberi sajnálatra játszani, a háborús fájdalmakat háttérzajként felhasználni.

Ezzel azonban a város legöregebb koldusa nem tudott versenyre kelni, s nem csak azért, mert nem hiányzott egyetlen végtagja se. Képtelen lett volna hozzáérni az emberek kabátjához, belekapaszkodni ruhájuk szegélyébe. Méltóságon alulinak tartotta volna, így aztán kiszorult a vasúti hídhoz legközelebb eső kereszteződéshez, s egyre kevesebb apró koppant pléhdobozába. Szokásain mégse változtatott, ugyanúgy reggel 8-kor helyezte el szőnyegecskéjét és 12-kor mindig egyforma nyugalommal hajtotta össze. Négyórázott már évtizedek óta, gondolom reumás lehetett, s nem ülhetett hosszabb ideig a földön.

Minden reggel, ahogy munkába siettem, láttam megérkezni. Szerettem nézni (gyakran váltott éppen akkor pirosra a lámpa), ahogyan megrázogatja a rojtos-bordó szőnyegdarabot, majd elhelyezkedve rajta, előkeresi fésűjét és alaposan végigszánt hosszú haján. És sokszor láttam délben is. Amikor a Kis templomban harangozni kezdtek, ránézett rolexére és szedelőzködni kezdett. Apró termetű kutyája ásítva ügetett mellette. Soha nem láttam anélkül a sárga foltos szuka nélkül.

A könnyebbre forduló élet szégyene, hogy nem vettem észre, már nem ül az önkiszolgáló előtt. De az is lehet, hogy mostanában jóval több koldust látok, s az az egy, az igazi koldus, akiben még benne volt a Wilde megírta tartás, emiatt nem hiányzott.

A kutyájára lettem figyelmes, a sárga foltos szukára. Ott üldögélt az útkereszteződés túlsó oldalán, az önkiszolgálónak átellenben, a vasútállomás rozoga deszkakerítésébe bújva, a megbarnult kórók között. Kóbor kutyának néztem, s mert éppen akkoriban mart meg egy veszett macska egy gyereket Bajmokon, jobban figyeltem a kóbor állatokat, azoknak is száját, farkát. És igazából kóbor kutya is volt, azzá vált, amire persze nem gondoltam: odanéztem, láttam, hogy a koldus évtizedek óta ismert kutyája, annak baja nem lehet, s mentem tovább. Annyi még talán eszembe jutott, hogy már nagyon öreg lehet.

Csak néhány hét múlva, amikor már túl voltunk az első hó ellapátolása okozta sokkon, akkor figyeltem rá fel újra. Ugyanott és ugyanúgy ült. Éppen mellette mentem el, mert a vasútállomás rozzant deszkakerítése egy trafikban végződik, amiről tudni kell, hogy a városban a legjobb - non-stop nyitva tart, minden fajta újságot és cigarettát árusít -, ezért ha csak tehetem, ott vásárolok, de mivel leparkolni szinte lehetetlen, magában a kereszteződésben kellene megállni, a jelzőlámpa tövében, ritkán veszek ott bármit is. Most is öt percig gyalogoltam visszafelé, de szombati újságot csak ott kaphattam, hát botorkáltam a töredező kórók, megdagadt, megfagyott sárhupák között, és majdnem ráléptem a sárga foltos szukára. Ugyanott és ugyanúgy ült, mint amikor a veszettség jeleit kerestem rajta. Hogy a trafikban megvettem az újságot és a cigarettát, átnéztem a kereszteződés túlsó felére, de az öreg koldust nem láttam. Persze már akkor tudhattam volna, amikor először láttam a sárga foltos szukát azon a szokatlan helyen, de túlságosan el voltam foglalva magammal. Amikor könnyebbé lesz az élet, sokkal önzőbbé válunk. Nem mintha dolgom lett volna figyelemmel kísérni a város legöregebb koldusának sorsfordulatait. Egyetlen darab pénz se koppant a pléhdobozban, ami az én kezemből esett volna oda. De jelen volt abban az életben, ami akaratunk ellenére volt a miénk. Akaratunk ellenére volt olyan, amilyen. S ebben egyetértettünk. Forradalmárok voltunk. Az elveszíthetetlen méltóság hitharcosai. Neki kutyája volt, nekem gyerekem. Nem adhattuk fel.

Nem feledkeztem meg azokról az időkről, s nem is tehetem: amikor azt mondom, könnyebbé lett az élet, akkor nem jólétre gondolok, hanem a félelem áldott hiányára. Ez tesz önzőbbé, amit persze úgy is mondhatok, hogy boldogabbá. Erre gondoltam, amikor a szemem keresni kezdte a város legöregebb koldusát. Szerettem volna odabólintani, ha már így összejött bennem ez a sok érzés. Nem lepődtem meg, hogy nincs ott. Számítottam erre, hiszen mit keresett volna a vasútállomás kerítésének két léce közé vackolva sárga foltos kutyája.

- Szóval, kóbor kutya lettél - mondtam a szukának, ahogy visszafelé lépkedtem a fagyos sárbuckákon. Csak éjjel (későn kapcsoltam be a mosógépet), amikor a ruhát teregettem az udvaron, és ugatni kezdett a szomszéd kutya, akkor jutott eszembe, hogy nehéz lesz annak a sárga foltos kutyának megszokni a kóbor kutyák életét. Mint ahogy a gazdájának is nehéz lehetett eljönni a városközpontból, a Nepomuki-szobor alól. Nagyon öreg már.

És nem is szokta meg, ezt tegnap láthattam. Nagyon csúszós volt az út, hát gyalog indultam dolgozni, s olyankor, ha gyalog megyek, éppen ott visz el az utam a vasútállomás deszkakerítése mellett. A sárga foltos, öreg szuka ott volt. Emlői egészen dagadtak voltak, mindegyikből szivárgott a tej. A kutya pedig karikába hajolva mohón szopott.