Sáfrány Attila
Álom és valóság

A forráshoz csúszott. Arcát belenyomta a vízbe, hogy lehűtse a bensejében dúló forró érzéseket. Míg csak bírta szusszal, nem emelte föl a fejét, küzdött a levegőtlenséggel, persze csak mértékkel. Hogy átérezhesse halandóságát. A testét ilyenkor tudta megérinteni gondolataival. Amikor kitisztult az agya, és már a test fájdalma is izzani kezdett benne, fölemelte a fejét levegőt venni, ám alig hogy működésbe lépett hasizma, máris összegörcsölt a meglepetéstől: a forrás közvetlen közelében, a kövek közt egy fehér ruhás nőalakot pillantott meg. Szeme a szépséggel nem tudott megtelni. Így sohasem lesz a feledés enyészetévé a látásnak ez a ritka ajándéka, amely pislantásával máris semmivé foszlott.

Kővé meredten bámulta a jelenés helyét. Most egy görnyedten menő anyókára lett figyelmes. Vizsgálódva nézte lassú, kínos járását, mozdulatlan arcát, a szenvedés miatt befelé néző szemét. Azután meglátott egy kornyadt, szalmatetős vityillót. Udvarát a tyúkok mindenütt kivájták. Pici szénaboglya benne, disznócska a dagonyában, meg az istálló a tehénnel. Egy sovány gazdaság. Belépett a házikóba az anyóka kedves hangú hívására. Leült a fölkínált sámlira. Szétnézett a házban. Földes padló, benne egy eszkábált láda, más semmi. Füst csíkozott a homályban. A tüzet nézte. Az anyóka szemébe kellemetlen volt nézni. Csak kellemetlen, nem hogy félt volna. Szemében ott volt minden, amit átélt eddigi életében. A testében most is szüntelenül érezte azt a jóleső bizsergést, azt a mélyhosszú onániafélét, amely épp olyan volt, mintha anyai karmokkal simogatnák. Elégedett volt a testével. Tökéletesen elég volt magának. Eddig a vágy hajtotta, de most napokig tudna feküdni mozdulatlan, szabadjára engedett agya impulzusaival játszadozva. Mi lesz most? Meghalt a tetteknek? Dehogyis, minden ilyen tétlen fekvés után, ha fölkel, ezerszer él gazdagabban.

"Mit keresel erre, ahol a madár sem jár"? "Semmit. Eltévedtem"! Csak most nézett a szemébe. Átélte a benne élő jóságot. Elmondhatná neki, hogy valami különös történt vele, de nincs értelme, látja magától! Hallgatott és mosolygott a jóságra, melyről sejtette, hogy ha szétszedhetné elemeire, már nem is tudná jónak nevezni! Inkább fékezhetetlen erő és hatalom. "Azt mondod eltévedtél, hát hova indultál?" Hallgatására tovább kérdezett. "Ki vagy te?" Ijedten kapta el a fejét az égető tekintettől.

Fölébredt.

Az áporodott levegőjű szobában volt, abban az utálatos szögletes környezetben, a dohányfüsttől megsárgult fehérre meszelt falak között. A mosdatlanság, a gondozatlanság, az embertelenedés légkörében. Jobbról a társa az ágy támláján átvetett lábbal, sáros katonabakancsban, a kezét a feje alatt összekulcsolva heverészett. Most feléje fordult. "Fölébredtél?" Összepréselt ajakkal bólintott. Nehezére esett beszélni. Odafigyelni is. Tudta, mi fog következni.

Cimborája egy hórihorgas, nyúlott figura volt, jókorra állal és jó nagy orral. Ettől egyszerre tűnt sajnálatosnak és visszataszítónak, határozottnak és gyerekesnek. "Ma is írt!" - dicsekedett. "Ma is írt?" "És mit írt." "Hogy mikor megyek már vikkendre? Nem bírja már nélkülem!" Ezt jelentőségteljes, mélyülő tónussal mondta. "Aha." Ő pedig mintha elhitte volna. Ez volt a taktikája ott, mindent elhitt. Hihető volt vagy nem, ő elhitte. Hallgatott és bólogatott. Nagyszerűen tudott hallgatni, bólogatni és egyetérteni. Ezért ő lett az ügyeletes szemétkosár, akinek minden buta kis mesét végig kellett hallgatnia.

A nyakigláb bosnyák, miután meggyőződött róla, hogy odafigyel, folytatta az elkezdett mesét. A nőjéről, a nőiről. Boszniai csajokról és a magyaricákról. Ő pedig meredten nézte. A szavak zsongó zenéjén kívül már semmit sem hallott. Az utóbbi időben ezt is megtanulta, nyitott szemmel aludni is tudott már, nemcsak ébren álmodni.

"Attila vagyok, a helyőrség szakácsa." - mondta a különös szemű öregasszonynak, aki az egyik helyi lakosra, baba Lenára emlékeztette. Mégsem ő volt.

Az öregasszony nevetett. Tiszta szívből, édesen, mint a kisgyerek. "Gyere be, fiam, ide a másik szobába." - mondta, miután lecsendesedett. Zavarodottan nézett szét, hiszen nem látott semmilyen másik szobát. Az anyóka fiatalosan fölszökkent, és határozott léptekkel a bejárati ajtó felé vette az irányt. Követte.

Meghűlt benne a vér. A macedón hegyek helyett a bácskai sík kerek egét láttam maga előtt, ahogy fölnézett. Otthon volt, a házuk előtt. A kapuban az anyja. "Hazajöttél fiam." - mondta neki mosolyogva. Belenézett az anyja szemébe, a tekintete mélyére, ahol ugyanazt a jóságot ismertem föl, mint amit az imént az öregasszonyéban. Ami csak külsőleg jóság, a maga lényegében viszont fékezhetetlen hatalom, a lét összefogó ereje. S ahogy így nézte, az anyjában sem ismert az anyjára. Ő volt az, de mégsem. Az idegenség kitörölhetetlen félelmét hordozta magában a ráismerés tudata. Ami egyre növekedett. Iszonyattá nőtt.

Ismét fölriadt. Kezdte fogni a szavak értelmét. A bosnyák éppen egy magyaricával megesett kalandjáról mesélt.

"Aha." - mondta a bólintás helyett. És vele együtt mosolygott, hadd örüljön!