Sáfrány Attila
Káprázat és való

Mintha elvágták volna a világtól, úgy érezte magát fönt a helyőrségben, az albán határ kopár, sziklás hegyei közt. Amíg Skopljeban volt, amelyet csak távoli gyűrűként öveztek a hegyek, ha fölnézett az égre az eget látta, azt az eget, amit otthonról a gyermekkora óta ismert, itt viszont úgy észlelte, hogy a hegyek eltakarják előle. Nemcsak a katonai lét bezártsága miatt érezte magát elszakítottnak, nem is az öregkatonák szokatlanul kegyetlen viselkedése miatt - a mindennapos riadóknak köszönve már hetek óta alig aludt -, hanem elsősorban azért, mert innen nem vezetett út le a völgybe, a civilizációba, az emberek közé. Volt ugyan egy ösvény Vevčani felé, de az alig volt járható, pontosabban neki síkságinak igencsak kockázatos volt. Egy helyen ugyanis, ahol a mintegy fél méter széles ösvény épp egy szakadék fölött haladt, az eső teljesen elmosta az útszegélyt, s nem maradt belőle csak egy szakadékba néző ferdület. Az öregkatona, akivel először járt itt, megmutatta neki, hogyan kell itt átjutni. Futva és természetesen le nem nézve, még véletlenül sem megtorpanva, mert akkor biztosan elveszíti az egyensúlyát. Ez eddig mindig sikerült neki, magában mégis úgy könyvelte el ezt az útakadályt, mint egy mesei próbatételt, mint egy kaput meseország és a világ között. Ő, aki már napok óta nem aludt, aki a kaszárnyában megtanult ébren aludni, akár a macskák, a fönti létezést, ahol álom és valóság összefolytak a tudatában, nem tudta úgy kezelni, mint a többi világot.

Voltak ugyan más ösvények is a világba, azok viszont a helyi albán falvakon keresztül vezettek, s a feljebbvalója eltiltotta őket azoktól. Ő ugyan a délutáni órákban, amikor a helyőrség parancsnokának lejárt a munkaideje, s ők katonák magukra maradva azt csináltak, amit akartak, kétszer is kipróbálta ezeket az utakat. Természetesen fegyvertelenül ment. Mind a két alkalommal juhászkutyák támadták meg. Először, amikor az erdei ösvényt próbálta ki, öt hatalmas sárhegyi rontott rá. Sóbálvánnyá meredt, ösztönösen tudta, ez a támadó kutyák elleni legjobb taktika. Vele ment a helyőrség kis korcsa is, az a lába mellé kuporodott ijedtében, ez pedig még inkább felbőszítette a vicsorgó ebeket. Sok idő telt el, nehéz megmondani mennyi, amíg az ösvény kanyara mögül feltűnt az albán juhász a birkáival, s amíg némán néztek egymás szemébe, ő kiszolgáltatottan, a helyzetelőnyéből kifolyólag láthatóan élvezettel, mígnem elszólította a kutyáit. Másodszor a réten haladt, ekkor a sárhegyiek a hegy oldaláról rohantak rá. Most is ösztönösen cselekedett, a lelki ösztönével, meggyorsította a lépteit, hogy az előtte fekvő kis kolostort elérje még mielőtt őt az ebek. Ahogy belépett a kolostort övező fák közé a már sarkában lihegő kutyák visszafordultak. Többször mégsem próbálkozott ezekkel a barátságtalan utakkal.

Más volt ez az élet neki azért is, mert egy számára teljesen idegen szerepkörben találta magát. Szakács volt, olyan zöldfülűje a szakmának, aki ott a helyszínen, a katonai szakácskönyvből tanult főzni. De nem volt oka panaszkodni, hiszen - akkor is lelki ösztönére hallgatva - önkéntesen jelentkezett a határőrségbe. Rögtön át is vezényelték a büntetőszázadként elhíresült gornjabelicai karaulába. Lelkiismeretes lévén sokszor hajnali háromkor kelt, hogy elkészítse a reggelit. Ilyenkor, mielőtt nekikezdett volna, egy cigarettányi időre, kiült a padra, és hallgatta a síró gyermeklelkek hangját. A helyi legenda szerint a világháborúban a fasiszták a környéken legyilkoltak egy csoport gyereket, a szakadékba vetették a még élő szerencsétleneket. Azóta is minden éjjel fölhallatszik a síró gyerekek jajszava. A többiek nem ismerték ezt a történetet. Amikor odaszólt az éppen őrködőnek, hogy hallod-e, többnyire azt a válasz kapta, hogy semmit sem hallok. Vagy, hogy a veszekedő kandúrok hangja, vagy a szél süvítéséé a hegyek sikátorai közt.

Neki baba Lena mesélte el a legendát, a kipusztult falu egyetlen hátramaradt lakosa. Szerette őt ez a görnyedt hátú öregasszony. Könnyen lehet, hogy csak a tőle való függése miatt volt ilyen bizalmas hozzá, hiszen ellátta liszttel, olajjal, cukorral, s ami csak kellett neki. Ez azonban már hagyomány volt a karaulán, a mindenkori szakács küldetéséhez tartozott. Őt viszont csillaghomlokúnak nevezte az öregasszony. Amikor csak kapott tőle valamit, elmesélte, hogy ő látta a csillagot a homlokán, és pontosan az ajna chakra helyére mutatott ilyenkor. Legelőször zavarában megkérdezte tőle, hogy ezt bizonyára álmodta, ő viszont válasz helyett megismételte, hogy ő bezzeg látta a csillagot a homlokán. Tovább nem is firtatta a dolgot, már tudta, maga is tapasztalta, hogy ezen a helyen az álom és a valóság összefolyik. Baba Lena mélye vallásos volt, olyan jóság áradt a tekintetéből - habár lehet csak kiszolgáltatottságának és magányának a jele volt -, hogy az ember könnyen szentnek is gondolhatta. Ő annak is tartotta, a maga módján szentnek. Lelkiismeretesen gondozta az épségben megmaradt helyi pravoszláv kistemplomot, minden reggel és este, keltve és lefektetve a katonákat, harangozott. Naponta följárt az erdőbe gallyat szedni tüzelőnek, furcsa jelenség volt görnyedt hátán a hatalmas rőzseköteggel, ahogy arcával szinte a földet súrolta. Olyan volt, mintha jártában is imádkozna. Mert mindig imádkozott, amint mesélte, érte is, a csillaghomlokúért.

Aznap délután, ahogy elindult Vevčani felé találkozott baba Lenával. Odamente hozzá, megfogta a kezét, majd gyöngéden végigsimította az arcát, s azt mondta, hogy egész éjjel imádkozott érte. Zavarában kipréselt egy köszönömöt a száján, és megsimogatta az öregasszony koromfekete macskáját. Az öregasszonyt, mint a leghűségesebb kutya, mindenhova elkísérte a macskája. Aztán szinte futva, megindult az ösvényen, már nagyon elege volt a bezártságból. A faluban leragadt az első kocsmában. A helybeliek, mint ahogy itt szokás, barátságosan fogadták a kiskatonát, a sört a sör után fizették neki. Későn kapcsolt, hogy már rásötétedett. Elborzadva gondolt arra, hogy vaksötétben és egyedül kell felmennie a helyőrségbe, az erdőn keresztül. Szerencsére nála volt a zseblámpája. Amikor odaért a szakadék fölött elmetszett ösvényhez, a lámpát a zsebébe tette, mert úgy érezte, az most csak zavarná az átfutásban. Összpontosított és nekiiramodott. A következő pillanatban már a levegőben kapálózott. Nem tudni mennyit feküdt a lenti patakban eszméletlenül. Síró hangokra lett figyelmes, ez riasztotta föl, rögtön mihelyt tudatára ébredt, hogy ugyanazok a hangok ezek, amelyeket hajnalban a padon ülve szokott hallgatni. De még sohasem hallotta azokat ilyen közelről. Halálosan megrémült. Lépteket hallott közeledni. Ösztönösen a zsebéhez nyúlt, ahol megtalálta az épségben maradt lámpáját. A fényt arra irányította, amerről a mozgást észlelte. Egy szempár világított vissza rá. Még inkább összeszorult a szíve, de a következő pillanatban rádöbbent, hogy egy macska néz rá onnan fentről. Eszébe jutott, amit az őrök mondtak neki a síró hangokról, hogy a macskák veszekedése az. Lenyugodva eresztette vissza sajogó karját, a lámpa közben kiesett a kezéből. A következő pillanatban újból elvesztette az eszméletét.

A kórházi ágyban ébredt fel. Baba Lena ült mellette, a kezét simogatta. "Eltörött a lábad és több bordád." - mondta szelíden. Megvizsgálta magát, a lábától a nyakáig gipszben volt, de élt. "Maga volt baba Lena, maga mentett meg?" - kérdezte felindultan. "Igen, csakis maga lehetett, hiszen láttam a macskáját!" "Nem, nem én mentettelek meg!" - válaszolta az öregasszony mélységes szeretettel a hangjában. "A gyerekek voltak, azok a kis angyalkák. Ők szóltak, hogy menjek érted!"