Sinkovits Péter
Poznan

Cigány Lala, mert mindenki csak így ismerte a bútorkereskedőt /egyébként Jankovits/, úgy lépett be az egykori műhely tágas helyiségébe, mint aki egy éppen felfedezett barlangban rejtett kincsekre bukkan. Nem nyúlt semmihez, csak szemrevételezett, könnyen eligazodva az egymás hegyén-hátán magasodó bútortömegben. - Ez az ebédlőgarnitúra mit ér magának? - kérdezte óvatosan. Hallgattunk egy darabig, ahogy ilyenkor illik. - Nézze Lala - szólaltam meg végül -, én ehhez nem igazán értek, az üzletekben sem jártam utána, de megbízom magában, ön a szakember, mondjon egy összeget, s majd meglátjuk. Politúrozott asztal, hat párnázott székkel és üvegezett vitrin, erről volt most szó. Lala gondolkodott, majd rávágta: kétszáz márka. Megállapodtunk.

Következett a fehér, csináltatott szobabútor, majd a meggypiros konyhaelemek, asztalkával és két hokedlival, a kék franciaágy, meg az előszobai szekrénysor, beépített fogassal. Gyorsan egyezségre jutottunk. - És az a rádió ott? - kérdezte Cigány Lala. - És a mé1yhűtő is eladó? És az a tálalóasztalka, a néhány márványlap, a függönytartók, a tévéantenna, a töredezett képrámák, a barna dívány és a gyalupad szintén? És ez a szőnyeg?

A műhelybe éveken át jószerével be sem lehetett lépni. Most aztán ismeretlen emberek érkeztek, Cigány Lala kalauzolásával, méricskélés, alkudozás egy kávé mellett, pótkocsis traktorok, teherautók álltak be az udvarunkba, végighorzsolva a hátra vezető kibetonozott út menti fenyő- és gyümölcsfákat. A műhely lassacskán kiürült, már csak egy réges-régi hálószobabútor maradt. Meg egy roskatag heverő, amit Lala következetesen ottománnak nevezett, de így ejtette: "otomány". Néhány nap múlva Lala csöngetett, azonnal kimentünk a műhelybe. - Mennyit kóstál ez az otomány? - kérdezte -, majd választ sem várva elhadarta, van egy kőműves ismerőse, aki napközben olykor hazajár megpihenni, de úgy ruhástól mégsem mehet be a "tisztaszobába" , a konyhában viszont ez elférne, s akkor megoldaná a gondot. Egyszóval harminc márka. Ebben is megegyeztünk. Lala egyébként rendkívül korrekt volt eddig, utólag soha nem alkudott, s ha elvittek valamit a műhelyből, azonnal fizetett. Egy hétre rá telefonon hívott "Elfelejtettem megemlíteni - mondta ekkor -, hogy ez az én kőműves ismerősöm gyakran pálinkázgat, s most éppen pénzfogytán van, csak húsz márkát tud adni". "Nem" - sziszegtem élesen. Végül az ottomán is elkerült. Harmincért.

E forgalmas időszak után Lala érdeklődése nem csappant. A még hátsóbb udvari rész került sorra: építkezéshez használatos bakok, állványok, cementlapok, állatok itatására alkalmas betonvályúk, egy színehagyott

nyagda kredenc, amelyre a kőfaragók a szerszámokat rakták, betonvasak. Majd ismét a műhely következett, kitárulkoztak a spárgával összekötözött kartondobozok: szervizek, csillárok, emléktárgyak. Lala ezúttal sem nyúlt semmihez. A vázát kivéve. - A feleségem mindig valami ilyesmit szeretett volna - mondta halkan.

A vázát annak idején Lengyelországban kaptam ajándékba, a kecses formájú sötétbarna vastag üvegrészt három sávban ezüstutánzatú fémhenger övezte, Poznan felirattal, s a város címerével. A váza magába szívta a lengyel erdőségeket, a tavakat, a nyolcvanas évek siváran kongó üzleteit, a reménytelenül kopott-mállott házfalakat. És a hotelunkat, melynek bárjában vodkázó lányok élveteg tekintete parázslott a kellemes félhomályban. S az emeletenként a lift melletti asztal mögött meghúzódó, az illetéktelen személyeket kiszűrő erkölcsrendész ellenőrök mord, pénzsóvár arcvonásait. A lányok azonban leleményesek voltak, s a fortélyokra gyorsan kitanították a külföldi vendéget.

"Megér ez magának tíz márkát? - kérdeztem bizonytalanul. "Az egy kicsit sok" - válaszolta Lala mértéktartóan. A vázát ismét a már hozzágömbölyödő újságpapírba csomagoltam s visszahelyeztem a kartondobozba. S örültem, bár nem mutattam, hogy ez az üzlet most nem jött össze.